1. Nem a gének miatt alakul ki a homoszexualitás

2019-ben jelent meg a színvonalas és tekintélyes amerikai tudományos magazin, a Science cikke, amely bemutatta egy szokatlanul nagy mintán végzett genetikai kutatás eredményeit. Tudósok népes kutatócsoportjának tagjai működtek együtt ebben a munkában, több adatbázisból összesen közel félmillió ember genetikai adatait elemezve. 

A cikk angol nyelvű címe és internetes elérhetősége: 

Ganna, Andrea et al.: Large-scale GWAS reveals insights into the genetic architecture of same-sex sexual behavior. in: Science, Aug 30, 2019.

https://science.sciencemag.org/content/365/6456/eaat7693

A cikk címe magyarul: A genom szintű összefüggések nagymintás kutatása betekeintést nyújt az azonos neműek közötti szexuális kapcsolatok genetikai hátterének összefüggésrendszerébe.

Ebben a tanulmányban három ország adatbankjaiból összesen mintegy félmillió ember adatait elemezték genetikai szempontból, a homoszexualitás esetleges magyarázó tényezőit kutatva. Nem találtak "homoszexuális gént". Amint írták: "biztos, hogy nem létezik egyetlen genetikai determináló tényező (amire a médiában időnként mint 'a homoszexualitás génjére' vagy 'meleg-génre' utalnak)". 

Sok esetben előfordult, hogy bizonyos gének egyes kis részletei (az úgynevezett SNP-k) csekély összefüggést mutattak a homoszexuális viselkedéssel, de egyenként magyarázó hatás nélkül (vagyis elenyészően csekély egyenkénti "hatással", már ha hatásról egyáltalán beszélni lehet). A géneknek a különböző egyénekben 8-25%-a kapcsolódott valamilyen (egyenként parányi) mértékben a homoszexuális viselkedéshez. Az SNP ('single nucleotide polymorphism') azt jelenti, hogy "egy nukleotid (DNS blokk) egy részlete, ahol valami eltérés tapasztalható". Tehát ezek nem egy-egy gén, hanem csak egy-egy génnek egy-egy nagyon pici része. Különböző matematikai módszerekkel végeztek számításokat (becsléseket), és ezek révén 8-25% jött ki az ilyen apró eltérések arányára a homoszexuálisok között. Nem tudni, hogy a sok pici eltérés együtt miért van és hogy hogyan hatnak - ha hatnak érdemben egyáltalán - az egyéni döntésekre (hogy azonos vagy ellenkező nemű szexuális partnert választ magának valaki).

Ugyanakkor volt egy ennél fontosabb mérési eredményük is, amit a "poligenikus pontszám" ('polygenic score') mutatott. Ez lényegében az,  amit magyarul "hajlamnak" szokás mondani. Vagyis azt jelenti, hogy "egy konkrét egyén esetében a genetikai eltérések összhatása mennyibren határozza meg a hajlamát valamilyen egyéni vonás vagy viselkedés ('trait') kialakulására". Az általuk kapott mérési eredmény szerint kevesebb,  mint 1% volt ez a "poligenikus pontszám" érték a homoszexualitást illetően, ami azt jelenti, hogy kevesebb, mint 1%-ban determinálnak egy-egy embert a gének, más szóval genetikai alapon legfeljebb 1%-kal nagyobb az esély arra, hogy valaki homoszexuális lesz, mint arra, hogy nem. Vagyis a gének alapján lehetetlen megjósolni, hogy valaki az lesz-e, hiszen az 1% elenyészően csekély, nem determinál, még csak nem is igazán orientál. Vagy más szóval egy heteroszexuálisnak 0%-ban volt (genetikai alapú) hajlama erre, egy homoszexuálisnak 1%-ban - a homoszexuális viselkedéséhez vezető magyarázó tényezőket illetően a maradék 99%-ot tehát nem a gének terén kell keresni.

Jóval erősebb kapcsolatot találtak a homoszexualitást illetően genetikai alapon pszichés tényezőkkel, mint genetikai alapon a szorosan vett testi, biológiai jellegűekkel. Úgy tűnik, hogy akik genetikai alapon hajlamosabbak például élménykereső viselkedésre vagy szerfüggőségre, azok körében az átlagosnál gyakoribb a homoszexualitás. A leszbikus nők között például főleg a bipoláris zavar (egy depresszió-fajta) és a marihuána használata volt kapcsolatban a homoszexuális viselkedéssel, legalábbis még erősebben, mint a férfi homoszexuálisoknál.

A cikk még említi egy helyen, hogy ami apró kis genetikai alap mégis volt a testi, biológiai tényezőket illetően a homoszexualitással kapcsolatban, az például a szagérzékelést befolyásoló gének terén volt. 

2, Más biológiai ok determinálna a homoszexualitásra? Nem.

Fontos még megjegyezni, hogy "a gének miatt van a homoszexualitás" elmélete téves ugyan, amint ezt ez az imént bemutatott kutatási eredmény végül is egyértelműen bebizonyította  - viszont létezik egy másik elmélet is, mely szerint nem a gének determinálnak a homoszexualitásra, hanem a magzatot az anyaméhben valamilyen zavar folytán érő visszás hormonhatások. Tehát ha nem is "ilyenek a génjeik", azért akkor is "ilyennek születnek" eszerint a második elmélet szerint. Ez bizonyos kutatási eredmények alapján egyesek vélekedése (Hines 2011). Utána néztem annak, hogy egyáltalán, mégis, mi jöhet számításba az agyban, ami talán összefüggésbe hozható biológiai alapon az emberi szexuális viselkedéssel a nemi irányultságot illetően.

Alapos kutatással - jó néhány angol nyelvű szakcikkbe beleolvasva - végül arra jutottam, hogy talán lehet három ilyen tényező. De ezek sem determinálhatnak "ellenállhatatlan erővel", legfeljebb némileg hajlamosíthatnak. Az egyik éppen az, ami a genetikai kutatásból is kijött: elképzelhető, hogy egyes férfiakra nem a női feromonok (az állatoknál szexuális vonzalmat kiváltó illatanyagok) hatnak szexuálisan vonzóan, hanem a férfi feromonok. Viszont még ha ez esetleg így lenne is valakinél (akár genetikai okból, akár "az anyaméhben kapott visszás hormonhatás miatt"), akkor sem a szag az egyetlen szempont, ami alapján párt választ magának az ember. Sőt, a természetes testszagot éppenséggel manapság elnyomni szokás, úgyhogy még e téren is jóval nagyobbá vált a mesterséges illat szerepe, mint a természetesé. Meg aztán kíváncsi lennék, hogy, mondjuk, 500 párt megkérdezve, vajon abból az 1000 emberből hány választotta magának a párját egy életre döntően azért, mert vonzotta a szaga... Alig hiszem, hogy akár egy is. Nem állatok vagyunk, és nem egyetlen tényező alapján döntjük el, hogy kivel "feküdjünk össze" - kivéve, hogy sajnos lehet pár ember, aki annyira csak sodródik egyik szexuális kapcsolatból a másikba, hogy nála még ennek is lehet érdemi szerepe... (Paredes 2003, Alekseyenko 2006, Martinez 2013). És talán valóban így alakul ki néhány embernél a homoszexuális kapcsolat, majd az erre "rákattanó" életmód - ez elképzelhető. De akkor is hazudna, aki azt mondaná, hogy "őt erre az agya determinálta". Nem lenne igaz, hiszen tudatos, átgondolt és a helyes erkölcsi elveket követő életet élve igenis el tudta volna kerülni ezt. 

Egy másik lehetőség a dopamin nevű hormon hiánya az agyban. Ez a hormon váltja ki bennünk, a "hajrá, csináld, jó vagy ebben, megy ez neked" érzést. Állatkísérletekben azt tapasztalták, hogy dopaminhiányos hím patkányok elvesztették a nőstények iránti érdeklődést (Balthazart 2007). Lehetséges, hogy férfiaknál is van ilyen - bár szerintem akkor az ilyent valószínűleg nemcsak a nők nem érdeklik, hanem úgy igazán semmi sem...

Elképzelhető, hogy egy férfi ilyen, és az első alkalmi szexuális kapcsolatnál azt veszi észre, hogy totál nem izgatja fel a nő. Aztán a másodiknál se. Végül levonja a következtetést, hogy "úgy látszik, engem nem érdekelnek a nők - biztos homokos vagyok". És akkor belemegy egy olyan kapcsolatba - és mivel egy homoszexuális férfinak megtetszik, ezért abban a kapcsolatban meg is marad.

Viszont az is lehet, hogy egy ilyen ember nem megy bele alkalmi szexuális kapcsolatokba, és meg akar házasodni normálisan, aztán meg is teszi, és talál egy türelmes és kedves feleséget, akivel hamar tisztázzák, hogy "hát ő nem az a gyorsan felizguló típus", finoman szólva. De azért türelemmel, kedvességgel, figyelmességgel nagyon is jól boldogulhatnak egymással e téren végső soron. Csak türelmet meg efféléket egy alkalmi nemi kapcsolatban talán kevésbé lehet találni - ezért (ha a dopaminhiánynak esetleg tényleg van ilyen szerepe), akkor az ilyenekben (alkalmi nemi kapcsolatokban) gondolkodók között nagyobb lehet a végül emiatt (az ebből adódó szexuális kudarcok miatt) homoszexuálissá válók aránya (mint a nem dopaminhiányos, de szintén partnerváltogató férfiak között). 

De ez a kettő (a feromonok vagy a dopaminhiány szerepe) egyáltalán nem tudományosan bizonyított tényező amúgy a homoszexualitás kialakulását illetően - itt inkább csak én magam igyekeztem elébe menni a biológiai alapú elképzelésnek: hogy "tegyük föl, hogy mégis van esetleg valamilyen biológiai alap", és "akkor nézzük meg, hogy egyáltalán mi lehet az".

Megjegyzem, hogy létezik még egy fontos nemi hormon, a tesztoszteron, amire "a férfiasság hormonaként" szoktak nem egyszer gondolni. Ezzel kapcsolatban is számos tudományos kutatási eredményt tekintettem át. Vajon ennek - vagy inkább a hiányának - nem lehet szerepe a homoszexualitás kialakulásában?

A férfiak és a nők szervezetében egyaránt termelődik ez a hormon, de a férfiak szervezetében jóval magasabb a szintje, mint a nőkében. A tesztoszteron hiánya okozhat férfiaknál biológiai alapú terméketlenséget - de az ilyen (amúgy ritka) hiány önmagában nem okoz biológiailag nőies jelleget. 

A tesztoszteronnak valószínűleg jelentős szerepe van az emberi kapcsolatokban, bár ez a szerep még nem teljesen tisztázott (Goleman 1990, Eisenegger 2011). Annyit lehet tudni, hogy  a főnöki szerepben levő nőkben magasabb, mint a nem főnöki szerepben levő nőkben (Sari 2015, Yirka 2015) és "látványosan produkálni és a tömeget befolyásolni kívánó férfiakban" (futballisták, színészek) is magasabb, mint átlagosan a férfiakban (Goleman 1990). A "határozott, vezető viselkedést" segítené elő? Azt is tapasztalták, hogy pszichológiai tesztjátékokban a magasabb tesztoszteronszintűek hajlamosabbak voltak a büntetésre és a jutalmazásra is, mint az alacsonyabb tesztoszteronszintűek. A "megmutatom én, ki az úr a háznál" gondolatot kifejező, erősítő hormon lenne ez? Ugyanakkor az is kiderült, hogy egy szervezetnek a hierarchiájában alul levő férfiak között a magasabb tesztoszteronszintűek jobban igyekeztek "helyezkedni", vagyis tudatosan együtműködni a főnökkel (Yukako 2017). Ennek meglehet az az előnye, hogy aki ilyen módon előnybe kerül a csoportban mint "a főnök jobbkeze", abból lesz utóbb a következő főnök... A tesztoszteron tehát "a főnök és emberei" szociális elrendezés hormonja lenne, vagy a "helyezkedésé" vagy a "karrierizmusé"?

Nos, annyi mindenesetre reálisan elképzelhető - legalábbis hipotézisként - hogy serdülő fiúk között az alacsonyabb tesztoszteronszintűek hátrányos helyzetbe kerülhetnek a fiú kortárscsoportjuk hierarchiájában. Hogy aztán az ilyen hiány mennyire gyakori, hogy lehet-e genetikai oka, vagy döntően csak szociális vagy pszichés oka, ezt igazából nem tudjuk még. Azt sem, hogy ha ilyen okból hátrányba kerülnek, akkor annak nincs-e az ilyen esetek egy részében olyan következménye, hogy a többi fiú ("a főnök és emberei") bántják, megalázzák őket, és többek között azt vágják a fejükhöz, hogy "te nem is vagy igazi fiú". Ha néha így történik, akkor ennek persze lehet olyan hatása is, hogy az illető megpróbál férfiasabbnak mutatkozni, de olyan is, hogy ettől a szemétkedéstől ('bullying') pszichésen sérül és maga is elhiszi, hogy "ő nem is igazi fiú". És akkor ilyen esetben talán a tesztoszteronhiány egy első lépés lehet egy olyan folyamatban, amely az illető homoszexualitásához vezet - de nem mint "meghatározó ok", hanem csak mint "enyhén hajlamosító tényező", amely a vázolt módon sérülékenyebbé tette őt a helyes nemi identitás kialakításának a szempontjából. 

Elképzelhető mindezeken kívül még az, hogy talán részben genetikai vagy hormonális okból egy fiúnak nem igazán "fiús" a karaktere, akár kinézetre, akár mentalitás szempontjából. Hogy ha ilyen adódik, akkor ennek a tesztoszteron vagy a dopamin hiánya lenne-e az oka, vagy valamely más, extrém ritka genetikai rendellenesség? Akármi is legyen az ok, mindenki tudja, hogy a "férfiasság", ahogyan a "nőiesség" is többféle ismérvből áll össze számunkra (mint fogalom), és ezen ismérvek (pl. félénkség, határozottság, érzékenység, vagy éppen a testalkat, izmosság) mindegyike egy-egy skálát alkot. Mindenkit el lehet helyezni ezeken a skálákon (pl. egy-egy teszt alapján), és lehet spekulatívan kijelenteni, hogy XY ilyen vagy olyan szempontból ilyen mértékben "férfias" vagy "nőies". Mindenesetre ha egy fiú a kortárcsoportjába tartozó többi fiú szemében nem eléggé "férfias", akkor előfordulhat, amint arról már volt fentebb szó, hogy ezért aztán csúfolják, bántják, megalázzák, kiközösítik a többi fiúk (pl. az osztályában), mondván, hogy "te nem is vagy igazi fiú" és "te buzi vagy". Addig-addig, hogy végül szerencsétlen tényleg elhiszi, bebeszéli már magának is ezt. És akkor vagy már meg se próbálja lányokkal, vagy csak olyan félénken és esetlenül, hogy emiatt éri kudarc. Vagy ennyire azért közvetlenül nem törik le lelkileg, csak pechje van az első egy vagy két ellenkező nemű partnerrel, és akkor már inkább nem is próbálkozik többel, levonva a keserű (és hamis) tanulságot, hogy "bizony, igaza volt a fiúknak, úgy látszik, nekem nem valók a nők". (Egyébként szerintem a "lányos fiúk" is "bejönnek" egyes lányoknak, ezért sem lenne igaza annak, aki ilyen következtetésre jut.)

Mindenesetre a kutatók annyit már évtizedekel ezelőtt is tudtak, hogy "az emberekben a hormonok csak színészek egy színpadon, és társadalmi tényezők determinálják azt, hogy játszanak-e valamilyen szerepet adott esetben, és ha igen, akkor mikor milyent" (Goleman 1990). Megjegyzendő, hogy "társadalmi tényezőt" viszont az embernek a saját értékei és ezeknek megfelelően hozott döntései is jelentenek. Nem mi vagyunk a hormonaink szolgái vagy eszközei, hanem azok a mieink. Legalábbis azok számára, akik erkölcsi értékek mentén, tudatosan alakítják a viselkedésüket, nem pedig "primitív ösztönlényként" élnek...

Hivatkozások a 2. részhez

Alekseyenko O, Waters P, Zhou H, Baum M (2007). "Bilateral damage to the sexually dimorphic medial preoptic area/anterior hypothalamus of male ferrets causes a female-typical preference for and a hypothalamic Fos response to male body odors. Physiology & Behavior. 90 (2–3): 438–449.

Balthazart J, Ball G (2007). "Topography in the preoptic region: Differential regulation of appetitive and consummatory male sexual behaviors" Frontiers in Neuroendocrinology. 28 (4): 161–178.

Eisenegger, C., Haushofer, J., Fehr, E.: The role of testosterone in social interaction. https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S1364661311000787

Goleman, D: Agression in men: hormone levels are key. 07 17, 1990 The New York Times. http://www.nytimes.com/1990/07/17/science/aggression-in-men-hormone-levels-are-a-key.html

Hines. M: Prenatal endocrine influences on sexual orientation and on sexually differentiated childhood behavior. Front Neuroendocrinolofy 2011/2.

Martinez LA, Petrulis A (April 2013). "The medial preoptic area is necessary for sexual odor preference, but not sexual solicitation, in female Syrian hamsters". Hormones and Behavior. 63 (4): 606–14.

Paredes RG (July 2003). "Medial preoptic area/anterior hypothalamus and sexual motivation". Scandinavian Journal of Psychology. 44 (3): 203–12.

Sari M. van Anders et al. Effects of gendered behavior on testosterone in women and men, Proceedings of the National Academy of Sciences (2015)

Yukako,I, Taiki, T, Robert, P B, Sakura, A, Toshikazu, H., Toshio, Y, Toko, K: Testosterone promotes either dominance or submissiveness in the Ultimatum Game depending on players' social rank. Scientific Reports 7, 5335 (2017) https://doi.org/10.1038/s41598-017-05603-7 https://www.nature.com/articles/s41598-017-05603-7#article-info 

3, Milyen pszichés vagy szociális okai lehetnek a homoszexualitásnak? 

Az utolsó példával már kezdtem áttérni az "egyáltalán nem biológiai alapon kialakuló homoszexualitás" példáinak a területésre, hiszen egy fiú lehet "szimplán" pszichés tényezők miatt is "nem eléggé férfias az ő fiú kortárcsoportja tagjainak a szemében". Ugyanígy előfordulhat ilyenkor is, hogy megalázzák, kiközösítik, ezért aztán elbizonytalanodik a nemi identitásában, végül pedig el is veszíti azt. 

És persze itt, a "tisztán pszichés alapon" kialakuló homoszexualitás példáit illetően aztán lehet sokféle ok. Ezekről már volt szó részletesen, konkrét életpéldákkal és tudományos kutatási eredményekkel is a Mégis, hogyan alakul ki a homoszexualitás? 1. és 2. című cikkeimben (itt, a Tudomány rovatban), de most ennek ellenére röviden kitérek még egyszer erre a témára. Már csak azért is, mert úgy vettem észre, hogy ha valaki szembesül azzal a ténnyel, hogy tévedett, amikor eddig genetikusan determináltnak tartotta a homoszexualitást (például mert értesül arról a kutatási eredményről, amit e cikk elején bemutattam), akkor mindjárt előjön egy következő érvvel, hogy "de akkor sem ők válaszottták ezt". Vagyis fenntartja, hogy "de akkor is valamilyen ellenállhatatlan és lényegében befolyásolhatatlan tényező miatt alakulhatott ki minden homoszexuálisnak ez a beállítottsága". Nos, erre nincs bizonyíték, és a józan ész sem ebbe az irányba vezet, hiszen az ember tudatosan szokott dönteni a tetteiről, a szexualitás terén is. Nem vagyunk sem állatok, sem robotok. De mivel ritkán gondolkozunk el arról, hogy hogyan is alakul ki az egyes emberben a szexualitással kapcsolatos felfogás, meg hogyan történnek az ilyen döntéseink, ezért viszonylag könnyű lehet elhitetni sokunkkal, hogy ez valami "tudományosan megismerhetetlen titok", vagy "átláthatatlan és elképzelhetetlen misztérium". 

Ok lehet valakinél a homoszexualitás kialakulása mögött egyszerűen a serdülőkor lázas, zavaros, szexualitástól túlfűtött korszakában a kíváncsiság, hogy "milyen lehet egy azonos nemű párral" - és aztán történetesen az a személy éppen annyira "bejön neki", hogy már meg is marad egy ilyen kapcsolatban.

Vagy ok lehet az, hogy a vele azonos nemű szülője távoli volt a számára érzelmileg, aki nem (eleget) vagy nem (elég) jól foglalkozott vele, és így nem igazán volt azonos nemű példakép a számára, akivel szerepmodellként azonosulhatott volna. (Mint máshol e blogon már kifejtettem, egy kutatás eredménye szerint gyakoribb volt a homoszexuálisok között az átlagnál az, hogy az egyik szülő gyermekkorában hiányzott az életéből válás, árvaság vagy a szülő börtönbüntetése miatt.)

Vagy az is lehet, hogy gyerekkorában elfantáziálgatott erről-arról, például azonos nemű partnerről is, és mivel a szüleivel soha nem beszélgettek a szexualitásról (legalábbis normálisan és érdemben - ami sajnos gyakori), ez a fantáziakép valahogy úgy megmaradt benne - és végül elhitte saját magának, hogy "ő akkor már, úgy látszik, ilyen".

Vagy csak "el se tudja képzelni, hogy ő hogyan birkózna meg azzal a bonyolult pszichés és szociális kihívással, amit egy ellenkező nemű partnerrel való kapcsolat sikeres kialakítása jelentene" - a szüleinek meg eszébe sem jut, hogy ez a gyermekük számára nagy probléma lehet, mert sosem beszélgettek (jól) erről. Emiatt is juthat arra a következtetésre egy gyermek, hogy "nem, ez nekem nem fog menni", úgyhogy "sajnos, én más vagyok, nem igazi fiú/lány". "Én mindig is tudtam, hogy én más vagyok" - jelentik ki egyes fiatalok a homoszexuális beállítódásukról vagy transszexuális identitásukról, és aztán ezt az állítást szívesen idézgetik politikai aktivisták a médiában, az interneten. Bár az az illető már maga sem emlékszik, hogy mikor gondolt erre először vagy hogy hogyan is jutott erre a következtetésre - de valamikor igenis gondolt rá először, ez valahogyan kialakult benne... És aztán erre felbiztatva korunk perverzista mozgalmai által "előbújik" a szüleinek 16 évesen, mondván, hogy "csak most meri bevallani, amit mindig is tudott" - bár addigra már föl se merülne benne, hogy például homoszexuális, ha a szüleivel 5-10 évvel korábban, még gyerekként értelmesen elbeszélgetett volna a szexualitásról, párkapcsolatokról, nemi szerepekről, talán többször is.

Mint már írtam a fentebb említett helyeken, bizonyos adatok alapján úgy néz ki, hogy azonos nemű felnőttek részéről elszenvedett gyermekkori szexuális visszaélés, bántalmazás, vagy serdülókorban átélt ilyen jellegű csábítás is lehet oka homoszexuális beállítottság kialakulásának.

Meg aztán az is valószínűnek tűnik, hogy lányoknál mindezen tényezők mellett valamilyen, a férfi partnertől vagy partnerektől elszenvedett agresszió miatt "neki elege lett a férfiakból" - vagy pedig azért mert már gyermekkorában a brutális alkoholista apja rendszeresen verte az édesanyját is, meg őt is. (Magyarországon az elmúlt fél évszázadban a felnőtt férfiaknak 10-15%-a alkoholista volt.) Mindezen, sajnos már "jól ismert" negatív tényezőkhöz jöhetett az utóbbi 1-2 évtizedben még az is, hogy az internetes pornó "szexuális felvilágosítás" címén és ürügyén elterjedt szociális és pszichés tényezővá vált, főleg a fiatalabb korosztály körében. Ott pedig jellemző, gyakori téma a férfiak részéről nőkkel szemben való visszaélés bemutatása "a szexként", vagy a kifejezett szadomazochizmus. Nem ismerek ezzel kapcsolatos kutatási eredményeket, de elképzelhető, hogy egyre gyakoribbá válik a fiatal férfiak körében ezért is a fiatal nőkkel szemben való szexuális visszaélés vagy durvaság, és a fiatal nők körében emiatt a férfiakkal való szexuális kapcsolattól való félelem vagy viszolygás.

Amerikai néger gettókban, ahol tömegével maradnak magukra nők egy vagy két gyerekkel, vagy azért, mert a férjük (illetve legtöbbször csak élettársuk) cserben hagyta őket és lelépett vagy mert börtönbe került, ott időnként talán csak azért állnak össze párként magukra maradt kisgyermekes anyák vagy magányos nők, mert így valahogy elvergődnek együtt anyagilag - és akkor már közülük egyes párok még azt is bebeszélik maguknak, hogy "a szex is jobb így, mint azokkal a hülye férfiakkal". Érdemes lenne véleményem szerint utóbbi lehetőségeket (a homoszexualitás kialakulásának említett lehetséges pszichés és szociális okait) is kutatni tudományosan - csak manapság az vált jellemzővé, hogy mivel "köztudott, hogy a homoszexualitás genetikusan determinált természetes állapot", ami ezért "nem pszichés betegség és nem is lehet az", ezért nemigen adnak pénzt a kialakulásának a kutatására... (Néhány éve megalakult a magyar pszichológusok körében is egy hivatalos homoszexualista lobby, amely az általa lefordíttatott és kiadatott amerikai brosúrában már terjeszti is azt a felfogást, hogy "jobb nem foglalkozni azzal, hogy hogyan alakul ki a homoszexualitás".) Pedig, amint e cikk elején, az ismertetett tanulmány eredményei alapján láthattuk, lényegében nincsen a homoszexualitás kialakulása mögött genetikusan determináló tényező - viszont pszichés és szociális tényezők bőségesen kínálkoznak.

A homofóbia fogalmát George Weinberg amerikai pszichológus találta ki, állítólag még 1965-ben. Mert ő „el sem tudta képzelni”, hogy mi baj lehet a homoszexualitással, és hogy vele kapcsolatban indokolt lehet bármilyen viszolygás. Úgyhogy ha mégis van, az bizonyára „beteges”, mégpedig egész egyszerűen azért, mert ő maga, Weinberg úgy érzi... Tudományos alapon? „Én, Dr. Weinberg vagyok a Tudomány.”

Szélesebb körben 1969-72-ben kezdték használni ezt a szót, fogalmat, a „Stonewall” után (lásd erről bővebben A homoszexualizmus története című cikket a honlap Történelem rovatában). Kenneth T. Smith írta 1971-ben az első „nagyokos” szakcikket ezt az – egyébként tudományosan teljesen megalapozatlan – ideológiai propagandafogalmat használva úgy, hogy ő elsőként tettette azt, mintha az tudományos fogalom lenne. Tehát nem szerzőtársa Weinbergnek ebben, csak szélhámostársa. Weinberg sem sokkal maradt le e téren – ő maga egy évre rá 1972-ben használta először tudományos műben – ahol úgy jellemezte ezt a fogalmat, mint „félelem a homoszexualitás fertőző mivoltától” (bizonyára indokolatlanul), meg a „család intézményének féltése” (bizonyára indokolatlanul), ami „vallásos” alapú és jellegű (hiszen hogyan is lehetne tudományos). Ezzel a jellemzéssel vélte indokolni magának a fogalomnak a létjogosultságát és tudományos mivoltát...

Igaz, hogy a homoszexualitás akkor, 1972-ben még hivatalosan „betegségnek” minősült az Amerikai Pszichiátriai Egyesület (APA) részéről. De már csak egy évig, miután már megvoltak ez ellen az első politikai terrortámadások – és maga Weinberg volt az egyik élharcosa annak, hogy minősítsék „nem betegségnek”... (Lásd ezzel kapcsolatban a homoszexualizmus történetéről szóló cikket a Történelem rovatban.) Szóval ezzel a propagandafogalommal mintegy elébe vágott a „tudományos” – valójában kierőszakolt és politikai – „konszenzusnak”. Bánta is ő, hogy ez most (még) nem tudományos fogalom, amit a tudományos szakcikkében, tudományos bizonyíték nélkül, tudományos alapfogalomként használ! Majd ő és az elvtársai azzá teszik!

Elvtárs? Szélhámos? Sajnos tudósról nem beszélhetünk olyan emberek esetében, akik a tudományt szándékosan csalásra, megtévesztésre használják, méghozzá ideológiai megfontolásból. Sajnos, a követőik, az ilyen hazugságokat felelőtlenül vagy rossz szándékkal terjesztő, pszichológusi vagy pszichiáter diplomával rendelkező emberek esetében sem.

De valóban csalásról, tudatos félrevezetésről lenne szó?

Ami az „esetlegesen fertőző mivoltot”, meg a család intézményének a féltését illeti: járjuk csak körül mindezt egy kicsit!

Mivel a homoszexualitás genetikailag nem determinált (lásd erről bővebben a Politizáló tudományosság című cikkben a Tudomány rovatban), ezért döntően pszichológiai, szociális, kulturális okok hatására alakul ki. Olyan konkrét okokra gondolhatunk, mint amilyenek például a rossz példának, perverz viselkedésnek a normálisnak tartatása vagy elnézése (pl. közterületen, iskolában, mesekönyvben, internetes csoportban); vagy a perverzek részéről való személyes rábeszélés, elcsábítás vagy szexuális visszaélés; vagy pedig az abnormális perverzió normálisként való ünneplése (például kólareklámokon, filmekben, homokos parádékon). Ezek a tényezők egymás hatását erősíthetik. Szóval csakis kulturális, erkölcsi, pszichés módon tud kialakulni és ilyen fertőzés útján tud terjedni. Igen, fertőző! (Minderről lásd bővebben például a Mégis, hogyan alakul ki a a homoszexualitás 1., 2. ímű cikkeket a Tudomány rovatban.)

A homoszexuálisok között jellemző a partnerváltogatás, a párkapcsolataik nagyon labilisak, bomlékonyak. Ez gyakran pszichés sérülésekhez, a biztonságérzet hiányához vezet náluk, természetesen: ami jó magyarázatul szolgál arra, hogy a körükben jóval magasabb az átlagosnál a szenvedélybetegek és az öngyilkosságot megkísérlők aránya. Igaz, ez utóbbiakat magyarázhatja emellett még a nemi betegségeknek és az AIDS-nek a közöttük az átlagosnál szintén jóval nagyobb aránya is. A párkapcsolataik jellemző labilitása pedig logikusan következik abból, hogy ha még a heteroszexuális pároknál is eléggé labilissá váltak a párkapcsolatok, ahol pedig a biológiailag közös gyermek léte fontos összekötő kapocs (ami felelős viselkedésre ösztönöz), akkor a homoszexuálisoknál, ahol még ez is hiányzik (mert nem lehet ilyen gyermek, és félrelépés esetén külső kapcsolatból sem foganhat), ott még mennyivel labilisabbak, kevésbé komolyan vettek lesznek a párkapcsolatok.

A homoszexualitás biológiai okból szükségszerűen terméketlen, hűtlen és bomlékony párkapcsolati modell. Ha a heteroszexuális párkapcsolatok terén is egyre gyakrabban ilyen eszmény érvényesül, akkor a teljességgel ilyen jellegű homoszexuális kapcsolat erőltetetten normálisnak tartatása még tovább erősítheti ezt a hamis, romboló eszményt.

Lehet, hogy a gyermekünket elcsábítja majd egy homoszexuális, az is lehet, hogy „csak” gyermektelen és hűtlen kapcsolatok sorában fog élni, mert elhitették vele – a homoszexualitás hazug normalizálásával is – hogy nem kell áldozatot hoznia a gyermekvállalással és hűséggel, mert „manapság már bármi normális”. Ezért szerettük őt, ezért neveltük föl? Ezért hoztunk érte annyi áldozatot, hogy majd ostobán és fájdalmasan elpazarolja az életét, mert tönkretették hazugságokkal? Igen, van miért félteni a családokat a homoszexuálisoktól is, és a homoszexualitás hazug módon való normálissá nyilvánításától is!

Mindezekben az eddigi érvekben pedig semmilyen vallási nem volt – kifejezetten tudományos kutatási eredményeken alapulnak (amikről a fentebb ajánlott cikkekben van szó) – szemben Weinberg tettével (a homofóbia fogalmának kiötlésével), ami tudományos alap nélküli propaganda, közönséges csalás, hazugság volt.

Akkor lehet joggal fóbiáról beszélni, amikor valaki valami olyasmitől fél, amitől nem indokolt, vagy ha túlzott mértékben tart valamitől – pl. tágas terek, magas helyek, szűk helyiségek, hidak. A homoszexualitás viszont egy perverzió, amelynek kiélése veszélyes és káros a társadalomra, ezért bármely normális ember joggal tart a homoszexuálisoktól és viselkedésüktől. Ezért a homofóbia fogalma tudományos szempontból egyszerűen csalás: homofóbia nem létezik. Más szóval indokolt, nem pedig beteges tartani a homoszexuálisoktól. (Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy kifejezetten rettegnünk kell egy munkatársunktól, ha kiderül róla, hogy homoszexuális – de ha egy hazudozó munkatársban joggal nem bízunk a tényközlés terén, ugyanúgy egy homoszexuálistól is joggal viszolygunk a szexuális kapcsolatát illetően. És jól tesszük, ha nem engedjük közel, például, a gyermekeinkhez.)

Weinberg a „fertőzés” emlegetésével azt sugallta, mintha csak biológiai fertőzés révén terjedhetne valami abnormális állapot az emberek között, holott köztudott, hogy az emberek hatnak egymásra, jól is, rosszul is – ennek az ismeretéhez nem kell még tudósnak sem lenni. Szóval itt az első hazugsága – a „nem terjed fertőzéssel” állítás lényegében hazugság, ravasz szócsavarás, amivel azt leplezte, hogy igyekszik hülyének nézni és lóvá tenni bennünket. A „család” emlegetése pedig azt a célt is szolgálhatta a részéről, hogy „mint elavult, hagyományos” fogalmat állítsa szembe a „haladó tudományosság” eszményével – azt sugallva ezzel, hogy „akik a családot féltik”, azok szükségszerűen nem lehetnek „tudományosak”, szemben azokkal, aki nem féltik a családot, sőt... Akkor tehát a társadalomtudomány nem is tudomány lenne, hanem egy ideológiai és politikai törekvés például a család és a házasság intézményének megszüntetésére? Létezhet valóban ilyen – negatív – politikai és ideológiai törekvés, csak akkor azt ne nevezzük tudománynak. A tudomány szisztematikusan és pontosan fel akarja tárni a számunkra a valóságot azért, hogy jól informáltan jobb döntéseket hozhassunk – a tudomány mér és logikusan következtet, nem pedig előír. A hagyományt vagy a családot mint fogalmakat a tudomány fogalmával szembeállítani szélhámos demagógia. Weinberg ebben is szélhámos volt.

Szó sincs róla tehát, hogy a 'homofóbia' általa kitalált fogalma tudományosan bármiképpen megalapozott lenne; hogy tudományosan legitim fogalom lenne; hogy bármilyen szempontból legitim fogalom lenne. Nem az, hanem demagóg mocskolódás, aminek a használatával erkölcsileg és szakmailag lecsúszott társadalomtudósok, gátlástalan újságírók, ballib politikusok járatják le rendszeresen magukat, és teszik kétségessé az általuk képviselt pártoknak vagy irányzatoknak a demokratikusságát, a demokratikus jogrendben való elfogadhatóságát.

Két tudományos kutató (William O'Donohue és Christine Caselles) már 1993-ban felhívták rá a figyelmet, hogy a homofóbia fogalmát széles körben kezdik arra használni, hogy erkölcsi, politikai értékekről folytatott vitákban ezzel bélyegezzék meg, járassák le, „intézzék el” a másik felet. Már ekkor jellemző volt az, hogy nem csupán „beteges aggodalom” értelemben kezdték használni (bár abban az értelemben sem volt indokolt, amint láttuk), hanem „ostoba vagy gonosz ember” értelemben: egyre inkább nagyjából a „gazfickó” vagy a „náci” szinonimájaként. Valamivel később, 1999-ben Gary Colwell filozófus úgy fogalmazott, hogy „a fóbia fogalma olyan rugalmassá vált, hogy nem csak a valódi fóbiákra, hanem bármilyen jogos aggodalomra is ráhúzható – és nem csak bármiféle aggodalomra, hanem bárkinek bármilyen, a homoszexualitással kapcsolatos kritikus felfogására vagy gondolatára is”.

És valóban, ahogyan ez utóbbi filozófus észrevette, népszerű ballib politikai gumifogalommá vált a fóbia, a homofóbia fogalmából kiindulva. A homofóbia mintájára utóbb kitalálták például az iszlamofóbia fogalmát is: megint csak politikai mocskolódásként, lejáratásként, ezúttal azokkal szemben, akiket az iszlamista banditák, terroristák, vallási uszítók egyre szélesebb körű nyomulása kezdett aggasztani, és joggal. Ugyancsak lényegében áltudományos „szociológiai” fogalom, valójában balliberális politikai propagandaeszköz lett a homofóbiához hasonlóan a „morális pánik” fogalma is. Hiszen mi más, mint csakis irracionális, pszichésen beteges „pánik” lehet az, ha mind többen aggódnak olyan erkölcsi vonatkozású társadalmi kérdések miatt, mint a mind kevesebb házasság, mind több válás, mind alacsonyabb gyermekszám, vagy a homoszexualitás – vagy éppen a drogozás...

/Megjegyzés: e cikk illusztrációja Geroge Orwellnek az '1984' című, a totelitárius diktatúrák sötétségét bemutató disztópikus regényére utal, benne az "újbeszél" fogalmára - utóbbi azt jelenti, hogy a totális diktatúra a nyelvet, a szavakat, fogalmakat is kötelezően átírja./

Aki a homofóbia fogalmát használja, az nem tudós, hanem szélhámos, ezért ennek a fogalomnak a használatát bűncselekménynek kellene tekinteni, és ha humán szakember, akkor az ezt használótól el kellene venni a tudományos fokozatait is, de még a diplomáját is. A homofóbia fogalmával való mocskolódás egy ellentmondást nem tűrő, totalitárius, diktatórikus politikai világmozgalom egyik alapvető eszköze minden lehetséges ellenérv vagy tudományos vita elhallgattatására. Sokszor találkoztak már vele mindazok, akik ilyen kérdésben „ki merték nyitni a szájukat” és „nem a megfelelő oldalon”. Sokan pedig már nem is merik megmondani a véleményüket, nehogy ezzel megbélyegezzék őket. Így a homoszexualisták romboló hazugságai mind szabadabban terjedhetnek, mert lassan mindenkit megfélemlítenek, aki az útjukba áll.

Aki homofóbozik (vagyis tudatosan egy szélhámos fogalmat használ a vitapartnere ellentmondást nem tűrő módon való megbélyegzésére) az elárulja, hogy nem fogadja el a demokráciát, és kifejezetten diktatúrát akar, amiben betiltatik az övével ellentétes vélemény. Ezért egy demokráciában nincs helye olyan pártoknak, amelyek más, valóban demokratikus pártok legitimitását alapjaiban vonják kétségbe a retorikájukkal, a magatartásukkal és amelyek alapjaiban veszélyeztetik a demokráciát. Így a homofóbozás bűncselekménye szankcionálásának az ezt használó pártokkal szemben, a pártokról szóló törvényben is meg kellene jelennie. Nem szabad hagyni, hogy egy demokráciában a demokrácia megsemmisítésére törekvő pártok működhessenek. Mert ha hagyjuk, és nem tiltjuk be őket, akkor azok tiltanak majd be minket, és záratnak azután akár börtönbe, ha kimondjuk a „tiltott véleményt”, amely „homofób”. Ausztrália egyik tagállamában, Victoriában most jelent meg először nyíltan mindez a törvényekben (lásd erről A baloldal betiltja a kereszténységet és a zsidóságot Ausztráliában? című cikket a Hírek rovatban). Ugyanakkor éppen idén már az EU szintjén is nyilvánosságot kapott a javaslat, hogy „nyilvánítsák bűncselekménnyé a homofóbiát” (Lásd erről az EU-val kapcsolatos hírt a Hírek rovatban). Holnapután tehát börtönbe zárnak, ha ki mered mondani a tényeket? Hát nem, ezt nem várhatjuk meg – hanem azokat a pártokat kell betiltani egy valóban demokratikus országban, amelyek ilyen törekvéseket támogatnak.

Mindaz, amit Weinbergről és tetteiről elmondtam, nem holmi „összeesküvés elmélet”, hanem olyan egyszerű tények, amelyek mind megtalálhatók az angol nyelvű Wikipediában, ott hivatkozott szakcikkek és újsághírek sokaságával háttérként, alapként. Azt hiszem, azért nem történt még szervezett törekvés az ilyen ismeretek onnan (is) való eltávolítására, mert a homoszexualisták annyira erősek már a médiában és a politikai szférában, hogy már nem is érdekli őket, ha valahol valakik még elmotyogják az igazságot, a tényeket is. Úgysem hallja meg azt szinte senki az ő propaganda-megafonjaik harsogása közepette. Mindenesetre én azért elmondom mindezt azoknak, akiket érdekel. Talán még nem késő.

Robert Oscar Lopez /ő látható a cikket illusztráló képen/:

Nekem két mamám volt – és ezzel kapcsolatban kínos az igazság, amiről nem szeretnek hallani.

Igen, ellenzem a homoszexuális házasságot. Elmondom, miért.

1973-tól szeretett édesanyám 1990-es haláláig ő és a nőnemű szerelme együtt neveltek engem. Mindegyikőjüknek megvolt a saját háza, de szinte minden hétvégét együtt töltöttek, velem együtt, egy lakókocsiban, ami a városkánk határában, tőle diszkrét 50 méteres távolságra levő parkolóban álldogállt. Édesanyám vér szerinti gyermekei közül én voltam a legkisebb, és így én voltam az egyetlen, aki teljesen apa nélkül élte végig a gyermekkorát.

Amikor édesanyám partnernőjének a gyermekei elköltöztek tőle kollégiumba, akkor ő beköltözött a mi házunkba. Így egy rövid időszakon át mindkettőjükkel együtt laktam, amíg édesanyám meg nem halt 53 éves korában. Én akkor 19 éves voltam. Más szóval egy szem gyermekként voltam tárgya “meleg szülők” nevelésének, ahogy azt manapság mondani szokták.

Egyszerűen az a helyzet, hogy nagyon nehéz volt homoszexuális szülőkkel élni, és nem azért, mert ezt a szomszédok rossz szemmel nézték volna. Az emberek a környékünkön lényegében nem tudták, mi a helyzet nálunk. A legtöbb kívülálló számára csak egy jólnevelt, jól tanuló fiú voltam, csupa 5-össel az iskolában.

A lelkem mélyén viszont zűrzavar volt. Amikor valaki élete az otthonában az elemi testi kapcsolatokat alapvetően érintően annyira eltér mindenki másétól, akkor az ember bizarrá válik. Nem voltam kifejezetten lelkileg vagy testileg beteg. Egyszerűen csak egy olyan furcsa házban nőttem föl, hogy az determinált a társaim közül való kirekesztődésre.

A gyermek kortársaim a maguk otthonaiban megtanulták az illem és testbeszéd íratlan szabályait; értettek hozzá, hogy bizonyos helyzetekben mit szokás mondani; megtanulták a hagyományosan férfi és női viselkedési formákat.

Még ha elvált szülők gyerekei voltak is – és sok az volt – akkor is úgy nőttek föl, hogy láttak férfi és női viselkedésmodelleket. Ők megtanulhatták, általában férfiaktól azt, hogy bizonyos helyzetekben hogyan legyenek merészek és tántoríthatatlanok, és nőktől azt, hogy hogyan írjanak köszönőkártáyákat és legyenek érzékenyek mások problémáira.

Ezek persze sztereotípiák, de nagyon is jól jönnek akkor, amikor az ember maga mögött hagyja a leszbikus anyukája lakókocsiját és egy olyan világban kell dolgoznia és túlélnie, ahol mindenki ilyen szetereotípiákban gondolkozik, még a homoszexuálisok is.

Egyáltalán nem volt számomra olyan férfi, aki példát mutatott volna, édesanyám és partnere pedig sem a szokásos anyákra, sem a szokásos apákra nem hasonlított. Így aztán szinte tippem sem volt, hogy hogyan viselkedjek úgy, hogy az a lehetséges fiú vagy lány barátok számára normális és kezelhető legyen, miután sem magabiztosság, sem érzékenység nem volt bennem. Úgyhogy nehezen tettem szert barátokra, és ha akadt ilyen, azt könnyen elidegenítettem magamtól. Azok a homoszexuális fiatalok, akiket heteroszexuális szülők neveltek föl, talán küszködtek a szexuális irányultságukkal, de amikor a tágas társadalmi világ nem szexuális vonatkozásaival találkoztak – hogy adott esetben hogyan viselkedjenek, mit mondjanak vagy tegyenek – akkor a rendelkezésükre állt mindaz, amit otthon tanultak. Sok homoszexuálisnak fogalma sincs róla, micsoda áldás egy hagyományos otthonban felnőni.

Az én otthoni életem sem hagyományos, sem a szokásoknak megfelelő nem volt. Szenvedtem tőle olyan módon, amit szociológusok nehezen tudnának mérni. Egyszerre voltam feszült és tompa, úgyhogy később még azoknak a homo- és biszexuális felnőtteknek a szemében is furcsának látszottam, akikben nem sok türelem volt olyasvalaki iránt, mint én. Éppolyan érthetetlen voltam a számukra, mint a heteroszexuálisok számára.

Az élet nehéz, amikor az ember furcsa. Még most is az a helyzet, hogy nagyon kevés barátom van, és gyakran érzem úgy, hogy nem értem az embereket azok miatt a nemi szerepekhez köthető kimondatlan viselkedési kulcsok miatt, amik körülöttem mindenki számára magától értetődőek, még a normál háztartásokban felnőtt homoszexuálisok számára is. Bár szorgalmasan dolgozom és gyorsan tanulok, a munkahelyi környezetekben nehéz helyzetben vagyok, mert a munkatársaim bizarrnak találnak.

Ami a szexualitást illeti, a normál háztartásokban felnőtt homoszexuálisoknak volt haszna abból, hogy legalábbis láttak bizonyos udvarlási formákat a maguk környezetében. Nekem fogalmam sem volt, hogy hogyan tegyem magam vonzóvá lányok számára. Amint kiléptem a mamám lakókocsijából, máris rajtam volt a kitaszított címkéje a lányos modorom, fura ruháim, lágyan nőies hanghordozásom és idegenszerűségem miatt.

Nem meglepő, hogy a középiskola végére még nem volt egyetlen szexuális kapcsolatom sem, egyetlen barátnőm sem, viszont négyszer is jó voltam kelléknek iskolai bálhoz lányok számára, akik éppen akartak még egy fickót maguk mellé a limuzinba.

Amikor bekerültem a felsőoktatásba, akkor én lettem mindenki szemében a “holtbiztos, hogy homokos”, és az egyetem homoszexuálisai gyorsan rám szálltak, sorra mondogatva nekem, hogy 100%-ig biztos, hogy homoszexuális vagyok. Amikor kijelentettem, hogy én biszexuális vagyok, akkor ők mindenkinek azt mondták, hogy hazudok, és csak nem merem bevallani, hogy homoszexuális vagyok. Amikor 1990-ben meghalt az édesanyám, akkor az ezzel járó rémület és trauma hatására kimaradtam az egyetemről. Majd ezután belehulltam abba, amit homoszexuális alvilágnak lehet nevezni. Ott borzalmas dolgok történtek velem.

Már 28 éves lettem, mire egyszer csak egy nővel való párkapcsolatban találtam magam, olyan véletlenek folytán, amelyek teljesen elképesztettek mindenkit, aki ismert, és engem magamat is megleptek. Biszexuálisnak nevezem magam, mert több regényt tenne ki annak az elmagyarázása, hogyan végeztem “normálisként” azok után, hogy 30 évig homoszexuálisként éltem. Nincs kedvem ahhoz, hogy homoszexuális aktivisták a náluk szokásos akcióikkal rám szálljanak, levadássszanak, belém döfjenek és megbélyegezzenek azzal, hogy én úgymond csak félelemből rejtegetem és letagadom azt, hogy valójában homoszexuális vagyok, vagy azzal, hogy az igazi homoszexuális ügyet eláruló “konzervatív homoszexuális” vagyok.

Bár van egy olyan életrajzom, amely különösen releváns a homoszexualitással kapcsolatos kérdések szempontjából, az első ember, aki felvette velem a kapcsolatot, hogy megköszönje, amiért a látásmódomat ilyen téren megosztottam, az Mark Regnerus volt. /Róla lásd még a 'Ki védi meg a tudósokat a homoszexualistáktól?' című cikket ugyanitt, a Tudomány címszó alatt./ Ő 2012. július 17-én írt nekem erről egy emailt. Én nem voltam résztvevője a nagymintás szociológiai felvételének, de az azzal kapcsolatos weboldalra írt egyik kommentemre fölfigyelt, és elkezdett velem emailben levelezni.

41 évig éltem úgy, hogy senkit nem érdekeltek az életem bonyolult homoszexuális vonatkozásai és senki nem kívánta, hogy beszéljek neki ezekről – a homoszexuális aktivistákat mindez végképp hidegen hagyta. Ha semmi más ok nem lenne rá, Mark Regnerus-nak már ezért óriási az érdeme – és a homoszexuálisoknak inkább tisztelniük kellene őt, semmint megpróbálni elhallgattatni.

Regnerus a tanulmányában 248 olyan felnőttet vizsgált, akiknek a szülei azonos nemű személlyel voltak szerelmi kapcsolatban. Miután megkapták a lehetőséget, hogy érett fejjel őszinte válaszokat adjanak, azokból a homoszexuálisok házasságkötésére rossz fényt vető összkép alakult ki. Az eredményeket mégis támogatja az élet egyik fontos tényezője, a józan ész: más emberektől eltérő körülmények között felnőni nehéz, és a nehézségek növelik annak a kockázatát, hogy a gyermek felnőve deviáns módon fog viselkedni, vagy alkohollal, esetleg más veszélyes viselkedések révén próbálja orvosolni a bajait. E 248 személy mindegyike mögött ott van egy emberi élet története, kétségtelenül sok bonyodalommal.

Ahogyan az én történetemet érdemes elmondani, úgy ezét a 248 emberét is. A homoszexualista mozgalom minden tőle telhetőt megtesz, hogy ezek ne jussanak el senkihez. Ami viszont engem különösen érdekel, azok nem is a számok, hanem a személyes történetek (úgy is, mint angoltanárt), és Regnerus mindezzel véletlenül belebotlott a az élettörténetek kincsesládájába.

Szóval mi is lehet az oka annak, hogy a homoszexualista mozgalom vezetői kiadták az elhallgattatás parancsát? Itt, a magam helyén csak találgatni tudok. Nagy szeretettel emlékszem édesanyámra, ugyanakkor nem válogatom meg a szavaimat, ha arról van szó, hogy milyen nehéz volt egy homoszexuális háztartásban felnőni. Korábbi kutatások olyan gyermekeket vizsgáltak, akik konkrétan egy háztartásban laktak a homoszexuális szülővel, így a gyermekeknek nem állt szabadságában negatívumokat mondani, mert a gyermeki tisztelet, a bűntudat, vagy a későbbi büntetéstől való félelem megakadályozta őket ebben. Én magam évtizedeken át nyomás alatt voltam, hogy ne beszéljek őszintén ezekről.

Az egyik legutóbbi próbálkozás az ilyen adatoknak és az enyémhez hasonló történeteknek az elhallgattatatására az egyik amerikai egyetem (Southern Illinois University at Carbondale) szociológiatanára, Darren E. Sherkat részéről történt. Ő interjút adott Tom Bartlettnek egy online tudományos folyóirat (Chronicle of Higher Education) számára, amelyben Mark Regnerus tanulmányát “baromságnak” nevezte. A cikk szerint “a Sherkat által megnevezett problémák egyike az, hogy hogyan definiálta a szóban forgó tanulmány a 'homoszexuális apákat' és 'leszbikus anyákat' – ami már többek részéről kritika tárgya volt. Egy nő 'leszbikus anyának' számított, ha gyermeke születése után bármikor leszbikus párkapcsolatban volt egy másik nővel, függetlenül attól, hogy milyen rövid ideig tartott a párkapcsolat, és hogy a két nő együtt nevelte-e, párként, a gyermeket vagy nem.”

Sherkat azt mondta, hogy már pusztán ennek a ténynek az alapján azonnal ki kellett volna zárni a tanulmányt az esetleg publikálásra alkalmas kategóriából.

Sherkatnak a Regnerus tanulmányának diszkvalifikációjára irányuló törekvésében egy többrétű “tyúk vagy a tojás” probléma rejlik. Bár a Bartlett által készített interjúban Sherkat használja az LMBT betűszót, előnyben részesíti az M-t /'meleg'/ és az L-t /'leszbikus'/ és súlyosan diszkriminálja a B-t, a biszexuálisokat.

Honnan származnak az LMBT szülők gyermekei? Ha a szülő 100%-ban (férfi vagy női) homoszexuális, akkor gyermeke mesterséges megtermékenyítés, béranyaság vagy örökbefogadás révén lehet. Az ilyen esetek viszont olyan parányi töredékét jelentik az LMBT szülőknek, hogy több tízezer fős mintában is lényegében lehetetlen több, mint fél tucatnyi ilyen esetet találni.

A legtöbb LMBT szülő hozzám és az édesanyámhoz hasonlóan biszexuális – ez az elfelejtett B betű. Nekünk azért született gyermekünk, mert heteroszexuális kapcsolatban vettünk részt. Természetes, hogy bonyolult szociális szituációk alakulnak ki, ha valakinek egy ellenkező nemű személlyel közös gyermeke születik, miközben ő maga a saját neméhez is vonzódik. Sherkat ezeket a bonyolult helyzeteket a kutatásból kizárandónak nevezi, mert ezek elrontják a 'homoszexuális szülők' modelljének tiszta voltát.

Én úgy gondolom, hogy az azonos nemű párok által nevelt gyermekek egyrészt más gyermekeknél természetszerűleg kíváncsibbak a homoszexualitásra és készek annak a kipróbálására, másrészt ettől még nem feltétlenül lesznek tisztán csak a saját nemük iránt vonzódók. Így nagyobb lesz köztük az átlagosnál a biszexuális beállítottságú gyermekek aránya, amilyen én is voltam – akkor pedig fiatal felnőttként a szociológusok éppen őket zárják ki elsőként a kutatásban vizsgálhatók köréből, miközben állítólag a szüleiknek az érdekeit képviselik.

A teljes mértékben homoszexuálisok a biszexuálisokra az undor és az irigység keverékével tekinthetnek. A biszexuális szülők alapjaiban fenyegetik a “homoszexuális szülők” narratíváját. Mi ugyanis képesek vagyunk dönteni arról, hogy homo- vagy heteroszexuálisként akarunk élni, és mindenképpen el kell döntenünk, hogy homo- vagy heteroszexuális jellegű legyen az a háztartás, amelyben a gyermekeink felnőnek. Míg egyes homoszexuálisok szerint a biszexuálisoknak könnyebb a helyzetük, mint nekik, a biszexuális szülőknek valójában súlyosabb teherként húzza a vállát a döntésük súlya. A homoszexuálisoktól eltérően mi nem mentegethetjük a döntésünket azzal, hogy a természetünk kényszere alatt állunk. Nincs más lehetőségünk, mint hogy felelősséget vállaljunk a szülőként hozott döntéseinkért, és sosem szabadulhatunk a bűntudattól, megbánástól, önvádtól.

A születő gyermekeink jogi helyzete nem közömbös, nem lehet akármilyen. Még ha én biszexuális vagyok is, férfi létemre nem dobhatom ki a gyermekem anyját, mintha csak egy használt inkubátor lenne. Segítenem kell őt a várandósság vagy a szülés utáni depresszió nehéz helyzeteiben. Ha egy nőkkel szemben barátságtalan munkahelyen küszködik a nőkkel szembeni vagy anyákkal szembeni hátrányos megkülönböztetés miatt, akkor nekem türelmesen meg kell hallgatnom őt. Oda kell figyelnem a szexuális igényeire. Miután én apa lettem, félre tettem a homoszexuális múltamat, és megesküdtem, hogy amíg csak élek, sohasem hagyom el őt más személyért, sem férfiért, sem nőért. Amikor szülő vagy, az etikai kérdések középpontjában a gyermeked van, és félreteszed a saját érdekeidet... egyszer és mindenkorra.

Ahogyan Sherkat jellemezte Regnerus munkáját, az azt mutatja, hogy Sherkat abszolút nem törődik a biszexuális szülők érzelmi és szexuális áldozatvállalásával. A biszexuális szülőknek meg kell birkózniuk a gyermeknevelés feladataival, miközben le kell küzdeniük azokat a kísértéseket is, hogy újra homoszexuális kapcsolatba kezdjenek. A Mark Regnerus tanulmánya által dokumentált zűrzavaros kép tanúsítja, hogy milyen nehéz mindez. Az eredmény nem rémisztő a számomra, hanem emlékeztet a teherre, amelyet hordozok, és arra ösztökél, hogy elsőként és mindenek előtt a gyermekeim szükségleteivel foglalkozzak, nem pedig a szexuális vágyaimmal.

Sherkat kirekesztő felfogásának másik “tyúk vagy a tojás” problémája a konzervatív ideológiával kapcsolatos. Sokan pusztán négy szó alapján vetették el az életem történetét: “De te konzervatív vagy.” Igen, az vagyok. Hogyan lettem az? Pontosan olyan normaszegő, marginalizált és elnyomott identitású környezetben éltem, mint amilyent a baloldal ünnepel: biszexuális spanyol-amerikai értelmiségi vagyok, akit leszbikus anya nevelt föl, és aki fiatal felnőttként szegénységben élt New Yorknak a Bronx városnegyedében. Elég érzékennyé váltam annak az észrevételére, hogy a liberális társadalompolitika nem igazán segít az ilyen helyzetben levő embereken. Különösen a “ne legyünk ítélkezők a szexualitással kapcsolatban” liberális fölfogása az, ami átkos hatású. Bronx homoszexuális világában élve eléggé sok AIDS-ben meghalt ember lakását takarítottam ahhoz, hogy megértsem, a szexuális kísértéseknek való ellenállás központi fontosságú szabály minden emberséges társadalom számára. A /szabados/ szex nemcsak olyan módon okozhat számunkra sérülést, kárt, hogy általa elkapunk fertőző betegségeket, hanem emellett úgy is, hogy minket valójában nem szerető emberekhez köt minket és tesz bennünket általuk sebezhetővé, valamint úgy is, hogy az elválás keserű fájdalmát kelti bennünk a minket elhagyó partnerek miatt, és végül úgy is, hogy tanácstalanságban hagy, kínos helyzetbe hoz minket azokat illetően, akiknek szüksége van ránk, de mi nem szeretjük őket, ezért szabadulni szeretnénk tőlük.

Úgyhogy igen, konzervatív vagyok és támogatom Regnerus következtetéseit. Vagy inkább Regnerus csak fölfedezte azokat a tényezőket, amelyek engem konzervatívvá tettek? Ezt majd Sherkat kilogikázza.

41 évet éltem “torz, fura” emberként – és szerintem tragikusan jellemző az, hogy ezek után, ennek ellenére a társadalomtudományi szakemberek és a homoszexuális aktivisták az általam bejárt és akár sokakra jellemző életutat kizárnák bármely vizsgálható adatbázisból, vagy Dr. Sherkat szavaival egyenesen “baromságnak” minősítik. Legalább 21 évig folyt a “játék” /az életem zűrös része/. A különböző LMBT szervezetek számára a biszexualitás témaként perifériára szorul a Sherkathoz hasonló kutatóknak köszönhetően. Miközben ömlik a sok szöveg a “másságról” és mozgalmáról, a “másságot” képviselő aktivisták inkább a biztos egzisztenciával rendelkező, a társadalom jól szituált köreihez tartozó normális emberekből építik ki a társaságukat – olyanokból, akik képesek menő partikat rendezni, kellemesen csevegni és Art Deco stílusú bútorokkal megtölteni a lakásaikat.

Hálás vagyok Mark Regnerus-nak. A munkája nemhogy nem baromság, hanem megerősítő a számomra, mert felismeri azt, amit a homoszexualista aktivisták olyan serényen igyekeztek mindenki elől eltüntetni, vagy legalább mindenki által figyelmen kívül hagyatni. Vagyis azt, hogy függetlenül attól, hogy a homoszexualitás választott-e vagy veleszületett, hogy házassággá nyilvánítják-e vagy nem, nehéz életet jelent: pszichésen megterhelő, nehezebbé teszi a barátokra találást, akadályoz a szakmai életútban, és néha csúszós lejtőre viszi az embert, aki a bajait olyan módokon véli orvosolni, mint az alkoholizmus, drogozás, szerencsejáték, antiszociális viselkedés és felelőtlen szexuális élet. Az azonos nemű párkapcsolatban élő szülők gyermekeire nehéz élet vár – tudom, mert megtapasztaltam. Ne őket okoljuk, ha a stressz miatt kikészülnek. Joguk van arra, hogy becsületesen megmondjuk nekik az igazat. Köszönöm Mark Regnerus-nak, hogy rászánta az időt, hogy meghallgasson minket.

A szerzőről

Robert Oscar Lopez egy amerikai egyetemen (California State University – Northridge) tanított angol nyelv és irodalmat /2012-ben, a cikk megjelenésekor/. Megjelent már egy általa írt könyv: 'A konzervatívok sokszínűsége – amerikai beszélgetések a régiekkel Wheatleytől Whitmanig'. /Angolul: Colorful Conservative: American Conversations with the Ancients from Wheatley to Whitman./ (Később, 2016-ban megjelent még egy könyve: 'Jefte lányai: gyermekek, akik azonos nemű párkapcsolatban élő szülők ártatlan áldozatai.') 2012-15-ben a The Public Discourse című konzervatív értelmiségi online magazinban jelentek meg cikkei, 2019-21-ben a The Federalist címűben.

Rövid életrajzát angolul lásd itt:

https://web.archive.org/web/20160501072418/http://www.csun.edu/humanities/english/robert-oscar-lopez

Forrás:

https://www.lifesitenews.com/opinion/growing-up-with-two-moms-the-untold-story

Aug 14, 2012

Robert Oscar Lopez: I grew up with two moms: here's the uncomfortable truth that nobody wants to hear.

Lehet, hogy a szülőkkel való kapcsolat valamilyen zavara, torzulása kavarja meg a nemi identitást és vonzalmat.

Dr. Michelle Cretella amerikai orvosnő elbeszélt egy által ismert esetet, amikor egy kisfiúnak sérült lánytestvére született, akivel nagyon sokat kellett foglalkoznia a szülőknek. A kisfiú, tévesen, azt hitte, hogy a lány mivolta miatt foglalkoznak a húgával jóval többet, mint vele. Ezért úgy próbált a kislánnyal versengeni a szülők figyelméért, hogy maga is próbált minél inkább lányosan viselkedni – például inkább babákkal játszott kisautók helyett. Dr. Cretella orvosként a kisgyermeket beutalta egy pszichológushoz. Annak egy terápiás foglalkozásán tisztázódott aztán a kisfiú és a szülei számára is ez a félreértés, és a pszichológustól kapott jó tanács nyomán sikerült rendbe hozni mindent.

Lásd erről itt:

https://www.facebook.com/reaktorblog/videos/2260452000840080/

Nem egyszer az apa távoli a gyermekei számára – és ha emiatt például egy kisfiú tartósan az anyja női identitásával kezd érzelmileg azonosulni, akkor nem biztos, hogy azután történik még az életében valami olyan esemény, ami helyes irányba való „lelki váltóátállítást” eredményez a számára.

A férfi identitás gyengesége már akkor is kialakulhat egy gyermek fejlődése folyamán, ha az apát rendkívüli mértékben leköti a munkája, és emiatt nem marad ideje a gyermekeire. A kisfiú számára vonzó hős lehet az apja, a kislány számára az anyja – ha jelen van a számára, szeretettel és az idejével.

Vannak rosszabb esetek – amikor az apa valamilyen szenvedélybetegség rabja. Dean Bailey esete példa erre, akinek az életéről a „Mégis, hogyan alakul ki a homoszexualitás? 1.” című anyagban van szó ezen a honlapon, a Tudomány részben. De elveszítheti az apját egy gyermek árvaként vagy „válási árvaként” is. (Utóbbi helyzetet enyhítheti, ha a szülők válása viszonylag békésen zajlik, utána sem lesz köztük kifejezetten rossz a viszony, és ha sikerül békésen és jól működő „közös szülői felügyelet” jogi elrendezését kialakítaniuk a válás után. Persze az a legjobb, ha sikerül elkerülni a kapcsolatnak váláshoz vezető megromlását.)

Az is előfordulhat, hogy az apa bűncselekmény miatt börtönbe kerül.

Fergusson és társai (egy longitudinális vizsgálat adatain alapuló) eredménye szerint a homoszexuálisok gyermekkori családja gyakrabban volt sérült (válás, árvaság, nevelőszülő), és szüleik között nagyobb volt a törvénnyel összeütközésbe kerülők aránya, mint a nem homoszexuális orientációjúaknál (egy új-zélandi kutatásban).

David M. Fergusson – L. John Horwood – Annette L. Beautrais: Is Sexual Orientation Related to Mental Health Problems and Suicidality in Young People? in: Archives of General Psychiatry. Oct 1999;56(10):876-880

Lehet, hogy valamilyen, a családban felbukkanó szexuális bűn okoz elferdülést (például idősebb azonos nemű testvér, azonos nemű szülő vagy más rokon kezdeményez nemi kapcsolatot a kisgyermekkel).

Richard Cohen amerikai terapeuta ilyen szexuális visszaélést szenvedett el kisgyerekként egy rokontól – emiatt lett később homoszexuális, de felnőttként sikerült ebből kigyógyulnia, majd normális, heteroszexuális házasságban élte le élete nagyobbik felét. (A Coming Out Straight /Bújj elő normálisként/ című és Alfie's home /Alfie otthona/ című könyveiben írt ezekről a negatív tapasztalatairól.)

Nemcsak a családban lehet ilyen, hanem haverok, osztálytársak vagy pedagógusok is lehetnek néha ilyen rossz hatással.

Dean Bailey esete példa erre is (akinek az életéről, mint már fentebb említettem, a „Mégis, hogyan alakul ki a homoszexualitás? 1.” című anyagban van szó ezen a honlapon, a Tudomány részben). Őt 10 éves kora körül egy fiú osztálytársa csábította titokban rosszra és indította el lelkileg a lejtőn. (A gyermekek világa nem feltétlenül ártatlan, a serdülőké még kevésbé - ezért nagy érték egy gyermek számára az, ha hozzászokik ahhoz, hogy minden problémáját, élményét megbeszélheti, megoszthatja a szüleivel és nem kell titkolnia előlük semmit.)

Magyar példa egy ilyen bűnös tanárra:

https://index.hu/kultur/2020/10/10/ruhamat_eldobtam_-_sipos_tanar_urral_a_szendroi_taborban/

Ha valakinek hormonális ok miatt némileg a nemére jellemzőtől eltérő lesz a karaktere akár testileg, akár lelkileg, annak az átlagosnál nagyobb esélye lesz arra, hogy emiatt valamilyen zavart szenved a másik nemmel való kapcsolata (vagy a saját nemével való kapcsolata vagy a saját nemi identitása). Az ilyenek egy része emiatt valószínűleg nemi identitászavar jellegű szexuális deviancia – homo-, bi- vagy transszexualitás – áldozata lesz. Tehát pl. ha egy férfinak genetikai alapú hormonális okból akár testileg, akár lelkileg az átlagosnál kevésbé férfias a karaktere, akkor sikertelen lehet az ellenkező nemnél és bizonytalan lehet a saját nemi identitásában, ami nyitottá teheti a deviáns nemi identitás és viselkedés elfogadása előtt.

Persze nemcsak genetikai alapú hormonális ok miatt lehet eleve kissé torz a nemi karakter, hanem sokféle egyéb pszichés ok miatt is.

Az utóbbi évtizedekben egy csomó ember csak a "miért ne próbáljunk ki bármit" szemlélet, illetve a szexuális forradalom elfogadása miatt vágott bele gőzös kamasz- vagy ifjúkorában valami ilyesmibe, aztán esetleg "ott ragadt" egy ilyen perverzióban.

Egy nőismerősöm egyszer elárulta nekem, hogy ő tinédzserként először „egy drogos banda bevett tagja” volt, aztán pedig „kipróbálta a homoszexualitást, de neki nem jött be”. Hm. És ha „bejött” volna neki?

A Tudomány oldalon az EPIC felmérés eredményeit ismertető cikkből kiderült, hogy az elmúlt félszáz évben folyamatosan növekedett több fejlett országban az életük folyamán homoszexuális kapcsolatot megtapasztaltak aránya.

Néha egyszerűen az az ok, hogy a szülők vagy nem mernek vagy tudnak normálisan beszélgetni a gyerekekkel a szexualitásról, vagy igen, de nem merik, tudják vállalni ezen a téren a helyes erkölcsi elveket. Aztán a gyerek lát, hall valamit, vagy egyszerűen eszébe jut valamilyen butaság, és mivel nem kapott egy helyes szemléletet, ez lassan tovább fejlődik a lelkében, rossz irányba.

Manapság ez különösen is fenyeget, amikor már „parádékon” ünneplik a homoszexualitást, és óvodákban és iskolákban terjesztenek róla olyan hazug propagandát, mely szerint ez veleszületett és ártalmatlan és „nincs vele semmi baj”. Úgyhogy ezek után egy gyermek nemcsak hogy megismerkedik ezzel a lehetőséggel, ami magától valószínűleg eszébe sem jutott volna, hanem indirekten valamelyest ajánlják is neki mint olyan lehetőséget, amivel hangsúlyozottan „nincs semmi probléma”.

Álljon itt példaként egy angolból általam lefordított cikk (amely 2014-ben jelent meg egy internetes oldalon - a forrást lásd a cikk végén). Az illusztráción Dean Bailey szerepel.

Pete Baklinski: 

Volt homoszexuális férfi: a homoszexualitás csak az emberi gyarlóság egy további fajtája

Képaláírás: A múltjára visszatekintve Bailey most úgy látja, hogy abból, amit „a homoszexuális viselkedések szexuális zűrzavarának” nevez ő kijutott a szív és lélek szexuális tisztaságára.

Az 50 éves Dean Bailey nem fél bárkinek elmondani, hogy ő élő bizonyíték arra, hogy a „szexuális orientáció” tényleg megváltoztatható. De ő inkább helyreállításról beszél, mint változtatásról.

Emlékszik, hogy már korán különbözőnek érezte magát a többi fiútól. Úgy érezte, hogy esetlen, nem közéjük való, nem illik a társaságukba. Emlékszik arra is, hogy alkoholista és rendszeres pornónéző apja sohase dicsérte vagy bátorította őt. Baley úgy gondolja, hogy ezért kezdte rendszeresen más férfiaknál keresni azt a lelki megerősítést, amit az apjától sosem kapott meg.

Emlékszik, hogy amikor kilenc éves korában egy barátságos új fiú jött az osztályba, akkor ő nagyon igyekezett összebarátkozni vele. Egyszer náluk aludt, és akkor lett általa bevezetve a szexuális játékokba, köztük a meztelenül járkálásba és az orális közösülésbe. Ez az élmény nemcsak a gyermekkor ártatlanságától fosztotta meg, hanem fölébresztette benne a szexuális kíváncsiság érzését is.

Ettől kezdve Baileyt érdekelték a meztelen fiúk, férfiak képei és egyre messzebb ment a különböző fiúkkal való szexuális kalandokban. Ahogy idősebb lett, a más fiúkkal való szexuális aktusok kezdték őt a vigasztalás érzésével eltölteni – ezek által úgy érezte, hogy szeretik és elfogadják. De míg ezek egy időre jó érzéssel töltötték el, sosem nyújtottak segítséget neki abban, hogy legyőzze az önmagában állandóan érzett lelki ürességet és összetörtséget. Gyorsan függővé vált a szexuális tevékenységektől. 

Amikor egy diáklány nem akart randevúzni vele, ezt az ekkor már serdülő Bailey annak a jeleként értelmezte, hogy nem tartozik a normális fiúk közé. Aztán néhány évvel később egy szexuális szempontból rosszul sikerült egyéjszakás együttlét egy nővel megerősítette benne azt az érzést, hogy valami hiányzik belőle ahhoz, hogy igazi férfi legyen.

A következő időszakban katona lett a hadseregben. Bár ekkorra meg is házasodott, továbbra is vágyott a férfiakkal való intim kapcsolatra, és tapasztalta, hogy némelyik férfihoz erősen vonzódik. A hadseregben volt egy általa csodált barátjával egy nem szexuális jellegű intim kapcsolata (egy csak érzelmi szerelme), és végül ez vezetett nála az immár nyíltan homoszexuális viselkedéshez.

Az ezzel az emberrel való kapcsolata súlyosan károsította a házasságát, mivel a felesége ettől kezdve úgy érezte, hogy nem bízhat már meg abban, akihez férjhez ment.

A korábbi homoszexuális nemi aktusok hatására olyan homoszexuális vágyak ostromolták a lelkét, amelyeket csak testi kielégülés révén lehetett beteljesíteni, vagy legalábbis a számára így tűnt. A lelki bizonytalanságának az érzései csak még intenzívebbé tették az ilyen irányultságú vágyait.

A korábbi homoszexuális élményei arra késztették, hogy a bizonytalanságait további homoszexuális kapcsolatok révén próbálja megválaszolni. Egy lefelé tartó spirál következett, ahogy Bailey igyekezett kielégíteni a vágyait, de azt tapasztalta, hogy minél inkább engedett nekik, annál erősebbé váltak. Visszatekintve erre az időszakra Bailey ma már látja, hogy a homoszexuális nemi aktusok hogyan váltak függőséggé, addikcióvá a számára.

Bailey a megszabadulását saját magától Isten művének tartja – vagyis azt, hogy Isten nagy erővel működve az életében végül teljesen megszabadította őt a homoszexuális vágyaktól. Isten a bizalom útján vezette őt Jézus Krisztus szívéhez, ahol Bailey megtalálta azt a szeretetet, elfogadást és lelki megerősítést, amire mindig is vágyott. 

Amint Bailey mondja, egyszerűen beleszeretett Jézus Krisztus személyébe. Imádságban és a Szentírást olvasva találkozott vele. Ezek után minden vágya az volt, hogy minél inkább olyan legyen, mint Jézus, minél inkább Krisztushoz hasonló. Ahogy Bailey egyre jobban kezdte ezt a vágyát megélni és ennek megfelelően tevékenykedni, úgy kezdte észrevenni azt, hogy változás történik a szexuális vágyai területén. A homoszexuális vágyai csökkenni kezdtek. Bailey kezdte magát életében először teljesen másként látni: most először a Megváltó szemével, aki – amint Bailey rájött – feltétel nélkül szerette őt. 

Ahogy visszatekint a múltjára, Bailey úgy fogalmaz, hogy most már látja, hogyan hozta ki őt Isten a szíve és lelke szexuális tisztaságának állapotára abból, amit Bailey „a homoszexuális viselkedések szexuális zűrzavarának” nevez. Maga mögött hagyta azt, amiről úgy beszél, mint „a magam nagyon negatív énképe, és az ebből következő pszichés öngólok sora” – és átköltözött a megingathatatlan önbecsülés és önismeret biztonságába, vagyis annak a megértésébe, hogy ő milyen nagyon értékes személy Isten szeretett gyermekeként. 

Bailey írt egy könyvet erről a szellemi útjáról 2011-ben ’Beyond the Shades of Gray” („A szürke árnyalatain túl”) címmel. E könyvének legnagyobb része elérhető on line is a http://www.beyondtheshadesofgray.org/ linken.

Nyíltan beszél a homoszexualitással kapcsolatos lelki hányattatásairól és küszködéséről, elmondva mindenkinek, hogy a homoszexualitás „szexuális függőség, addikció”, nem pedig olyan állapot, amit normálisként kéne elfogadnia és ünnepelnie a társadalomnak. „Ez egyszerűen csak egy további bizonyítéka annak, hogy emberi fajunk megromlott szellemi állapotban van” – mondja ő. 

A LifeSiteNews (Életvédő Hírek online – egy abortuszellenes amerikai internetes hírportál) interjút készített vele Texas-ban, ahol él feleségével, Dellával és középiskolás korú lányaival, Amberrel és Amandával. Az interjúban Bailey beszélt arról, hogy mit nyert azzal, hogy maga mögött hagyta a homoszexuális identitást, beszélt Isten szerepéről a szexuális gyógyulásban, valamint a homoszexualitás keresztény értelmezéséről és arról, hogy az övéhez hasonló történeteket miért kerüli el, hallgatja agyon a média. 

A továbbiakban az interjú rövidített, tömörített (szerkesztett) változata olvasható.

LifeSiteNews: Mi történik azzal, aki maga mögött hagyja a homoszexuális identitást? Megéri a lelki fájdalom, a baráti kapcsolatok elveszítése, és az ember életét addig mozgató motivációk teljes lecserélése?

Bailey: Amikor valaki felhagy azzal az elképzeléssel, hogy a homoszexuális viselkedés az, ami őt mint embert meghatározza, akkor egyszersmind tisztáznia kell magában azt is, hogy mi az, ami őt mint embert valójában meghatározza. Az ilyen embereknek meg kell tanulniuk, hogy a maguk egyéniségében és létében meglevő magasabb emberi eszményeket sokkal jobban elfogadják sajátjukként és magasabbra értékeljék, mint azokat a homoszexuális függőségeket, amelyeknek addig hagyták, hogy meghatározzák a gondolkodásukat és érvelésüket, következtetéseiket.

Hogy megéri-e? Az egyértelmű válaszom az, hogy „természetesen igen”. De nem mindenki ért velem egyet.

A homoszexualista aktivisták ('gay activist') például vehemensen bizonygatják, hogy az általam választott út káros. Az USA-nak California és New Jersey államaiban még olyan törvények megszavaztatását is elérték, amelyek törvénytelen cselekedetté minősítik, ha valaki tanácsadással segíti az olyanokat, akik segítséget szeretnének a homoszexuális viselkedésüktől és függőségüktől való szabaduláshoz.  

Nyíltan bevallom, hogy a szabadság, amelyre én rátaláltam egy olyan utazás, amely nem feltétlenül csak egy néhány évig tartó átmenet egyik állapotból a másikba, hanem könnyen egész életen át is eltarthat. „Nem egyik napról a másikra keveredtünk bele a zűrzavarba, hát ne várjuk, hogy egyik napról a másikra kikeveredünk belőle” – szoktam mondani. 

Azt is elismerem, hogy ez az út időnként lelki konfliktusokat, fájdalmat, érzelmi kellemetlenségeket okoz, még akkor is, ha önként választja az ember. De komolyan az a véleményem, hogy a szexuális újjáépülés végeredményét tekintve nagyon egészséges választás, nem pedig káros. A különösen nagy értékeket pedig végső soron soha nem adják ingyen. Úgyhogy szándékosan nevezem ezt az utat „újjáépítésnek”, nem csak egyszerűen változásnak vagy megtérésnek. 

Nincs rá semmilyen módszer, amivel pontosan meg lehetne előre mondani, hogy egy-egy konkrét egyéni esetben valakitől mennyi személyes költséget, erőfeszítést és áldozatot kíván mindez – amíg ő maga a saját szabad akaratából, saját személyes döntésével nem választja ezt az utat és nem kezd el járni rajta. Így aztán ne legyen elvárás a társadalommal szemben az, hogy az ezen utat elutasítók – és így szexuálisan diszfunkcionális viselkedésük önmagáért való körforgásának a csapdájában maradók – elfogadása, a hozzájuk való alkalmazkodás az, amire késznek kell lennie. A felelősségteljes szülőktől sem szabad megtagadni a törvényes lehetőséget, hogy amikor gyermekeiknek kétségbeejtően nagy szüksége van szakember terápiás segítségére – a gyermekeiknek, akik vágynak is erre a segítségre –, akkor ezt megkereshessék a számukra. Az egész ügy lényege, hogy a valóságban a homoszexualitás nem egy emberi identitás vagy emberi „jog”, hanem csak egy káros viselkedésminta. 

Az emberek gyakran csodálkoznak azon, hogy a homoszexuális aktivisták miért igyekeznek törvénnyel tiltatni a homoszexualitástól való szabadulást segítő tanácsadást – vagyis az egyén által nem kívánt homoszexuális viselkedéstől való megszabadulást célzó pszichoterápiának, pszichológiai tanácsadásnak a különböző lehetőségeit. Miért tesznek így, ha valóban annyira odavannak a „toleranciáért”, amit folyton hirdetnek? Valójában mitől félnek? Én megmondom: amitől a legjobban félnek, az az, hogy összeomlik a belső hazugságaiknak az a tákolmánya, amely a „meleg” identitásuk alapját képezi, és ami a „melegjogi” mozgalomnak is az alapját képezi. Ezért ragaszkodnak a homoszexuális aktivisták folytonosan ahhoz az állításhoz, hogy a diszfunkcionális szexuális viselkedésnek ez a formája „ők maguk”. Ez az egyetlen módja annak, hogy biztonságban érezhessék magukat a hazugságukban.

LifeSiteNews: Ha valaki maga mögött hagyja a homoszexuális életstílust, akkor mi vár rá az azt követő években? Az Ön számára mi jelentette a legnagyobb hasznot?

Bailey: Másként látom magam. Másként látom az embereket. Nagyon másként látom az egész világot, mint korábban. Ez nem azt jelenti, hogy az életemben most mindig minden boldog lenne, és ne fordulna elő stressz. Azt sem, hogy ne érezném néha továbbra is a magányosság és depresszió fájdalmas érzéseit. 

De a magam bizonytalanságairól, a félelmeimről, zűrjeimről most már tudom, hogy olyan pontosan meghatározható gyengeségek, amelyek idővel mind megérthetőek és legyőzhetőek. Azért tudom most már, hogy ez így van, mert most már megfelelően megértem és őszintén elismerem az egyéni emberi gyengeségeimet. Most már értem azt is, hogy a homoszexuális viselkedés nem elfogadható, nem legitim válasz arra a lelki fájdalomra, amit néha még ma is érzek magamban, amikor éppen földhöz vág az élet. 

Minden ember tapasztal kihívásokat és átél lelki fájdalmakat. De a homoszexualista ideológia mintha úgy érvelne, hogy amit ez a konkrét kihívás jelent, az az egyént mindenkitől különbözővé teszi valahogyan – nagyon hasonlóan ahhoz, ahogyan a mániás depresszióban szenvedők nem egyszer úgy látják, hogy nem ők betegek, hanem a világ, és ezért nem is szedik tovább a számukra felírt tablettákat ennek a hamis és torz felfogásuknak a jegyében. Ilyen felfogásból indult és fejlődött ki az egész „meleg identitás” ideológia. 

LifeSiteNews: Úgy tűnik, mintha az Ön útjának lényegi része lenne Jézus Krisztus személyének felfedezése a kereszténységben. Emiatt sokan úgy gondolhatják, hogy Ön keresztény lévén csak egy vallási fanatikus, akit nem érdemes komolyan venni. Jézusnak miképpen volt szerepe az Ön útján, a homoszexualitástól való eltávolodásában? Véleménye szerint lehet Jézusnak szerepe abban, hogy valaki a meleg identitást maga mögött hagyja? 

Bailey: A legtöbb ember azt hiszi, hogy mivel határozottan támogatom a homoszexualitásból kimentő tanácsadást és pszichoterápiátmint az ezen úton számításba vehető lehetőségeket, bizonyára én magam is keresztülmentem valamilyen hasonló pszichoterápián. De ez nem így van. A saját utamon minden tekintetben Jézus Krisztus volt a tanácsadóm. Hiszen őt végső soron „csodálatos tanácsadónak” nevezik a róla nekünk írt bibliai szövegek. 

Isten személyes kapcsolatra akar lépni velem – veled, velem, mindenkivel – és a napi teendőink és a vele való együttlétünk során részt akar venni életünk minden apró, hétköznapi részletében. A keresztény élet olyan élet, amelyben Isten mint szerető Atya mutatkozik meg a számunkra, akit komolyan foglalkoztat minden, amit a gyermekei ezen a világon tesznek.

Jézusnak tulajdonítom a lelkem felemelését az életutam mélypontjain, és a jó úton való megtartásomat, amikor jól mentek a dolgaim. Neki köszönöm azt, hogy mindig a megfelelő pillanatban küldte az életembe pont azokat az embereket, akikre akkor éppen a leginkább szükségem volt, és akiktől szeretetet és támogatást kaptam utam során. Neki tulajdonítom azt, hogy amikor olyan belső kérdéseim merültek föl, és olyan lelki zűrzavar alakult ki bennem, amikre nem volt elegendő válasz egy egyszerű „keresztényi” ima, akkor mindig elvezetett ezekkel kapcsolatban a megfelelő helyekre. Megjegyzem, hogy szerintem Jézus általában, más dolgokban is azt akarja, hogy feltegyük neki a legmélyebb kérdéseinket is. 

Őszintén kételkedem abban, hogy meg tudtam volna tenni ezt az utat, ha Jézus nem jött volna közben végig velem. És ma is vele járom az egész életemen át tartó utamat, bármit is mondjanak az ebben való hitemről az emberek. Én viszont azt mondom, hogy Jézus megtartotta a tanítványainak tett ígéretét, hogy sohasem hagyja el őket az útjukon. Lehet, hogy néha egyedül éreztem magam, de ha ma visszatekintek ezekre a helyzetekre, látom már, hogy sosem voltam egyedül. 

LifeSiteNews: Hogyan látja Ön a keresztény, illetve katolikus tanítást a homoszexualitásról? Gyűlölködőnek és diszkriminatívnak? Bigott az a keresztény, aki azt mondja, hogy szereti a saját neméhez vonzódó személyt, de gyűlöli azt, amit az illető tesz, amikor a vágyainak megfelelően cselekszik? 

Bailey: Ha „diszkriminatív” alatt azt értjük, hogy „szelektívnek lenni, disztingválni annak érdekében, hogy fenntartsuk hitünk keresztény integritását, vagyis belső logikáját”, akkor persze egész biztosan „diszkriminatívak” vagyunk. Az a helyzet, hogy hitem szerint kifjezetten diszkriminatívnak kell lennünk ilyen értelemben. De amilyenek vagyunk, az biztosan nem „gyűlölködő” – egészen biztos, hogy nem vagyunk azok, szemben azzal, ahogyan a homoszexuális aktivisták rendszeresen vádaskodnak ellenünk, és ahogyan azt magukkal és az egész világgal kapcsolatban értik, hogy mi gyűlölködők lennénk. 

Manapság olyan világban élünk, ahol a másik megsértésének elkerülése még magának a szeretetnek a fogalmánál is nagyobb értéknek számít. De ez azért van, mert elfelejtettük, hogy a Biblia szerint miként értendő a szeretet, és tévesen azt gondoljuk, hogy ha igazán „szeretjük” az embereket, akkor nem kockáztatjuk meg azt, hogy esetleg megsértsük őket. És sok jószándékú „újjászületett” keresztény magáévá tette a gondolkodásában a világnak ezt a téves felfogását.  

A homoszexuális aktivisták persze mindezt tudják, és ügyesen rájátszanak mozgalmuk további terjeszkedése érdekében. Például „toleranciát” követelnek, de aztán igazolják önmaguk előtt a maguk heves intoleranciáját a keresztény hittel szemben, és beperelik a keresztény vállalkozókat, hogy jogi eszközökkel kényszerítsék őket homoszexuális események támogatására, ami egyértelműen sérti a keresztény vállalkozók hitét és meggyőződését az üzleti élettel kapcsolatos keresztény erkölcsi felfogásuk tekintetében. 

A keresztények nem tesznek mást, mint rámutatnak emberi természetünk megromlott és bűnös voltának az igazságára, és ezt nem ítélkező szándékkal teszik, hanem Krisztusnak a bennünk levő mélységes szeretetétől indíttatva. A keresztények Jézusra tekinthetnek példáért. Vajon Jézus hirtelen szeretetlenné vált például a házasságtörésen kapott nővel szemben, amikor egyszerűen ezt mondta neki, hogy „menj, de többet ne vétkezzél” (Jn 8, 11)? Az igazságot nem mindig kellemes hallani vagy megemészteni. De még nem válunk bigottá attól, hogy rámutatunk arra, ami nyilvánvaló.  

Az embereknek jobban meg kell érteniük, hogy mi valójában a szeretet a Biblia alapján. Keresztényként pedig megoldást is kell kínálnunk. Nem elég annyi, hogy kijelentjük, „a homoszexualitás bűn”, és aztán nem foglalkozunk többet az egésszel. Őszintén szólva én hiszem azt, hogy a lelke mélyén minden homoszexuális tudja, hogy amit tesznek, az lényege szerint ellentétes azzal, „akinek” teremtette őket Isten. De erre a tényre úgy kell őket figyelmeztetni, hogy egyszersmind felhívjuk a figyelmüket a Krisztus által személy szerint mindegyikünk számára felkínált valóságos reményre is. Ő ezt mindegyikünknek felkínálja, amikor hozzá fordulunk azért, hogy a segítségével legyőzhessük minden más emberi gyengeségünket, gyarlóságunkat is – nem csak a homoszexuális torzulást, elesettséget, hanem mindegyiket.

LifeSiteNews: Mi az a fő dolog, amit a komolyan hívő keresztényeknek észben kell tartaniuk, amikor a homoszexualitás ügyével foglalkoznak?

Bailey: A keresztényeknek tudniuk kell, hogy ez semmiképpen nem egy egyszerű probléma. Viszont ez még nem ok arra, hogy ne merjünk céltudatosan és közvetlenül foglalkozni vele. Krisztus nem az „élni és élni hagyni” elvét követve gyakorolta az embertársai iránti szeretetét. Lényegre törően állt szóba velük, és sosem kerülte el, hogy a „valódi” problémákról beszéljen az adott esetben. 

Vannak olyan emberek, mint én magam is, akik látják a világos különbséget aközött, amit tettünk, és aközött, akik valójában vagyunk vagy vágyunk lenni. A mi számunkra abszolút mindennapos tapasztalat az, hogy bűntudatot élünk át, és félünk attól, hogy visszautasítást tapasztalunk, amikor segítségért fordulunk keresztény egyházak tagjaihoz. Olyan segítséget szeretnénk, amely által megértjük a saját torzulásunkat, bűnünket is, de amely lehetővé teszi a számunkra annak az érzésnek az átélését is, hogy Krisztus szeret minket. Erre az érzésre vágyunk, nem a Krisztus követői részéről való elítéltség érzésére. 

A keresztények oly módon tudnak segíteni, hogy megfontolják, hogy a homoszexualitás is csak olyan emberi torzulás, mint az ő saját gyarlóságaik, erkölcsi elesettségük olyan sok más területen. El kell kerülni, hogy legyen egy megbélyegző megkülönböztetés, amelynek a keretében bizonyos bűnökről szabad nyíltan beszélni, míg más bűnök, mint például a homoszexualitás még beszédtéma sem lehetnek. Nem a félelem, hanem a gyógyulás helyének kell lennie Krisztus Testének az olyan problémák ügyében, mint a homoszexualitás.

LifeSiteNews: Miért van Ön szerint sok olyan ember – főleg a homoszexuális életmódot élők és a baloldali beállítottságú újságírók között – akik gyűlölnek olyan emberekről hallani, mint Ön, akik maguk mögött hagyták a homoszexuális vonzódást? Félnek valamitől az Ön tapasztalatával kapcsolatban? Mitől? 

Bailey: A hozzám hasonló emberektől azért félnek, mert a létezésünk és hitelességünk szétrombolja az önmagukról megalkotott hitük alapjait és az erkölcstelen viselkedésük igazolására felhozott indokaikat. 

LifeSiteNews: Az Ön véleménye szerint mi a homoszexuális „házasság” bevezetésére irányuló törekvések valódi magja, lényege? Kik állnak emögött a törekvés mögött? Valóban a saját nemükhöz vonzódó személyek támogatják ezt, akik az ’egyenlőségért’ küzdenek, vagy pedig az ő csoportjukat vajon mások használják föl valamilyen más cél érdekében?  

Bailey: Világos a számomra, hogy a homoszexuálisoknak láthatólag a többsége valóban hisz egy olyan ideológiában, elfogadva és támogatva azt, amely szerint ők valamiféle – eltorzított értelmű – „egyenlőségért” küzdenek. Bár az ideológiájukat pontosabban jellemzi a „homofasizmus” kifejezés, mert ez a társadalmunkban való elfogadottságuk és normálisnak tartatásuk kierőszakolásának az ideológiája lett. 

Szellemi, vallásos értelemben viszont azt hiszem, hogy a Sátán a fő megtévesztő hatalom és tervező nemcsak a politikai stratégiájuk házassággal kapcsolatos része mögött, hanem amögött az egész torz felfogás és félrevezetés mögött is, amelynek a révén egy diszfunkcionális szexuális viselkedést valahogyan „emberi jogi” üggyé tettek.

Forrás: 

https://www.lifesitenews.com/news/ex-gay-homosexuality-is-just-another-human-brokenness

2012-ben jelent meg egy kutatási eredmény, mely szerint a homoszexuálisok által nevelt gyermekeknek számos szempontból rosszabbul alakul az élete, nagy átlagban, mint a heteroszexuális szülők által nevelteknek. Az eltérés döntő okának a homoszexuális párkapcsolatok redkívül nagyfokú labilitását, bomlékonyságát találta Mark Regnerus szociológus (lásd őt a mellékelt képen). 

Éles támadások érték, és ami ezekben - az ideológiai dühön kívül - szakmai érv volt, az annyi, hogy "de ha nem számítanánk ezt a tényezőt, akkor azt látnánk, hogy a hosszú távon együtt maradó homoszexuális párok gyermekeinek nem ilyen rosszul alakul a sorsa". Ez igaz - de hosszú távon együtt maradó alig akad a homoszexuális párok között...

A cikke adatai:

Regnerus, Mark: How different are the adult children of parents who have same-sex relationships? Findings from the New Family Structures Study. in: Social Science Research, 41: 752-770

Mindenesetre számos kutató petícióban követelte e cikk visszavonását az azt leközlő szakmai folyóirattól, amit a szerkesztők nem tettek meg, mert a tanulmányt korrektnek találták. Az őt érő támadások miatt a mercatornet.com internetes folyóirat neki ítélte 2014-ben az éves kitüntetését az emberi méltóság és a család védelméért (a folyóirat ezek érdekében működik). 

Érthető a támadók haragja, mert Regnerus nagy és reprezentatív, azaz megbízható mintát használt a kutatásához – míg korábban hasonló célra szelektíven kiválogatott kis mintákat használtak, és azokból a kutatásokból nem ez az eredmény szokott kijönni.

A homoszexuálisok örökbefogadási joga mellett érvelők szándékosan olyan - hamis, mert kicsi és válogatott mintán végzett - szociológiai kutatásokra, propagandisztikus, áltudományos "Patyomkin-kutatásokra" hivatkoznak, amilyenek uralták az erről folyó vitát, amíg meg nem jelent Regnerus tanulmánya. A homoszexuális személyek kivételes, legjobb helyzetű töredékét képviselő népességcsoport (jellemzően a kutatásra önként jelentkező diplomás nagyvárosiak) gyermekeinek a fejlődését szokták vizsgálni kis számú, különleges mintán, nem pedig a népesség egészében a homoszexuális párok által nevelt gyermekeket. Vagyis kimazsolázzák a legjobb eseteket szélhámos, feminista, homoszexualista szociológusok, aztán az elit népességtöredékben kapott kedvező eredményeket úgy mutatják be, mintha ez lenne az átlagosan jellemző a gyermeket nevelő homoszexuális párok között. Majd e szélhámosok "tudományosan megállapítják", és újságíróknak, riportereknek azt nyilatkozzák, hogy "nem találtunk semmi különbséget a homoszexuális és heteroszexuális szülők által nevelt gyermekek között". Sőt, talán a homoszexuálisok gyermekei még jobban is teljesítenek, mint a heteroszexuálisokéi... Persze, ilyen óriási mértékű csalás mellett még akár ez is kijöhet - van, hogy ki is jön - eredményként.

El kell mondani, hogy – főként a homoszexuális párkapcsolatok jellemzően igen nagyfokú bomlékonysága miatt – a bennük nevelkedő gyermekek tipikusan hátrányos helyzetűek, rosszabb sorsúak a normális, heteroszexuális párok által nevelt gyermekekhez képest (Regnerus, 2012). Gyermekelhelyezési perek homoszexuális és heteroszexuális ügyfeleit hasonlította össze egy vizsgálat: a homoszexuálisok esetében jóval gyakoribb volt a gyermekbántalmazás és a gyermekek homoszexuális orientációja, közöttük jóval több volt a problematikus személyiség (Cameron, 1998). Leszbikus szülők gyermekeit vizsgálva jóval gyakoribb volt köztük a bizonytalan nemi identitású (Stacey, 2001).

Lásd erről Regnerus cikkén kívül:

Cameron, Paul – Cameron, Kirk: A Comparative Forensic Study of Character and Harms to Children. Psychological Reports, 1998, p1155-1191

Stacey, Judith - Biblarz, Timothy: (How) Does The Sexual Orientation Of Parents Matter? American Sociological Review 2001/2

A homoszexuális szülők által nevelt gyermekeket nemcsak az fenyegeti, hogy a nemi identitásuk összezavarodik a torz szülői minta, magatartás miatt, és így maguk is homoszexuálissá válhatnak. Ezen kívül a homoszexuálisok által nevelt gyermekeknek sokkal gyakrabban kell elszenvedniük a biológiai szülők elvesztése után egy vagy több nevelőszülő elvesztését a férfi homoszexuális párkapcsolatok nagyfokú bomlékonysága miatt; azt, hogy az utóbbi miatt itt még több, még bonyolultabb “válás utáni szituáció” alakulhat ki (ami megfoszthatja őket a biztonságérzettől és összezavarhatja a pszichés fejlődésüket); a gyakoribb gyermekbántalmazást; végül (az AIDS miatt a férfiaknál) a szülők súlyos betegségét és halálát. További veszélyeztető tényezők, hogy a homoszexuálisok között az átlagosnál jóval nagyobb az alkoholisták, drogosok aránya (a leszbikus nőknél is), a férfiaknál általános a partnerváltogatás vagy a szexuális hűtlenség (ami a leszbikusoknál is gyakoribb, mint a heteroszexuális nőknél). Félő, hogy a férfi homoszexuálisok nem mindig zárják ki szexcentrikus életvitelükből a gyermekeiket sem.

Ezért a magyar családjogi törvénynek nem lenne szabad megengednie azt, hogy homoszexuális élettársak gyermeket fogadjanak örökbe. 

Visszatérve Regnerus cikkére és ügyére: az alábbiakban olvasható a magyar fordítása annak az interjúnak, amelyet a mercatornet.com munkatársa készített vele a kitüntetése alkalmából. Azonban az interjú elé idekívánkozik néhány szakmai, szociológiai megjegyzés annak érdekében, hogy érthetőbb legyen néhány általa használt kifejezés. Ezt a részt át lehet ugrania azon olvasóimnak, akik csak magára az interjú szövegére kíváncsiak.

Mark Regnerus szövegéből néhány részlet magyarázata

Mark Regnerus: „Vannak már olyan, publikálás alatt levő tanulmányok, amelyek másként elemzik az adatokat, mint én, mégpedig úgy, hogy „kontroll változóként” kezelik az addigi párkapcsolati bomlékonyságot, ami azt jelenti, hogy kiveszik a fókuszból azt a tényt, hogy a nagy feszültség sokkal gyakoribb a homoszexuális párkapcsolatokban.”

A „kontroll változók” hozzáadása azt jelenti, hogy két társadalmi tényező közötti, az adatokból kiderülő összefüggés alaposabb vizsgálata, illetve ellenőrzése (kontrollja) céljából bevon egy plusz szempontot („változót”) is az elemzésbe a kutató. Megnézi, hogy – például ebben az esetben – továbbra is átlagosan több probléma adódik-e a homoszexuális szülők által nevelt gyermekek élete folyamán, ha felbomlott párkapcsolatú homoszexuális szülők gyermekeit felbomlott párkapcsolatú heteroszexuális szülők gyermekeivel hasonlítja össze, és a fel nem bomlott párkapcsolatú homoszexuális szülők gyermekeit veti össze fel nem bomlott heteroszexuális párkapcsolatú szülők gyermekeivel. (Ezt jelenti Regnerus válaszának a szövegében a „kontroll változóként kezelni az addigi párkapcsolati bomlékonyságot”.) Ez korrekt elemzési módszer – lenne, ha nem lenne lényegesen nagyobb a homoszexuális párkapcsolatok bomlékonysága (de az), vagy ha ezek nagyobb bomlékonyságát nem hallgatnák el a kutatók, vagy az eredményeiket szétkürtölő újságírók (de elhallgatják). Így – bár az a helyzet, hogy a homoszexuális párkapcsolatok jóval nagyobb bomlékonysága miatt sokkal nagyobb a problémás életű felnőttek aránya az általuk valamikor nevelt gyermekek körében – ki lehet jelenteni, hogy „ha erre a tényezőre is kontrolláljuk” (vagyis azonos bomlékonyságú csoportokon belül is összevetést teszünk), akkor nem vagy alig található negatív különbség. Ellenfelei tehát azzal érvelnek, hogy „ha eltekintünk a bomlékonyságtól, akkor nincs vagy alig van negatív különbség a homoszexuális szülők esetében” (amit Regnerus szerintük „elhallgat”), Regnerus pedig azt hangsúlyozza, hogy „de nem tekinthetünk el a homoszexuális párkapcsolatok nagyobb bomlékonyságától, mert az olyan erősen jellemző, és olyan nagy mértékben befolyásolja negatívan a homoszexuális párok által nevelt gyermekek életét” (és ezt szerinte az ellenfelei hallgatják el).

Mark Regnerus: „Én nem azt választottam, hogy kimagyarázva elleplezem mindezt, hanem azt, hogy előbb bemutatom a főbb összefüggéseket, mielőtt kontroll változókat adnék hozzá.”

Mark Regnerus egyszerűen csak kiemelte azt a tényt, hogy a homoszexuális szülők által nevelt gyermekek felnőtt korukra átlagosan jóval több problémát tapasztalnak meg az életükben. Nem tette hozzá, hogy „de ha csak azokat a homoszexuális párokat tekintjük, ahol nem bomlott fel a párkapcsolat, ott nem nagyon volt ilyen negatív hatás” (ezt jelentené itt konkrétan „kontroll változó hozzáadása”). Mert a homoszexuális párok között alig volt olyan, amely hosszú távon stabilnak bizonyult, amint később említi is. Ha ezt az utóbbi tényezőt (lényegében) elhallgatja egy kutató, és azt emeli ki, hogy „lényegében nincs különbség a homoszexuális és heteroszexuális párok által nevelt gyermekek között” (úgy értve, hogy „akkor, ha a párkapcsolati bomlékonyságot nem vesszük figyelembe, mert azonos párkapcsolati bomlékonyságú csoportokon belül nincs vagy alig van különbség”), akkor ezzel a kutató hamis, félrevezető módon „kimagyarázta” a homoszexuális szülők által felnevelt gyermekek hosszú távon rosszabb élethelyzetét. Ugyanis ezzel hamisan azt sugallta, hogy „a homoszexuálisok által nevelt gyermekek helyzete jellemzően nem rosszabb” – pedig az. Csak azoknál a homoszexuális pároknál nem rosszabb a végeredmény, amelyek minden szempontból úgy működnek párként, mint jellemzően a heteroszexuális párok. Ilyenek viszont úgyszólván nincsenek, vagy legalábbis fehér holló ritkaságúak. Aki ezt az „apróságot” elhallgatja, az hiába mond más téren igazat a kutatás adatairól, lényegében csal, nem is kicsit. Ezt jelenti a „kimagyarázás” itt.

Mark Regnerus: „Ezért fontos az, hogy a tudósok az olvasó által átlátható módon építsenek modelleket”

A „modell építése” azt jelenti, hogy a szociológus igyekszik egy társadalmi tényezőt más, mögötte álló társadalmi tényezők logikus ok-okozati rendszerével megmagyarázni (az adatok matematikai statisztikai elemzése által). Egy ilyen logikus magyarázó rendszert neveznek „modellnek”.

Mark Regnerus: „Én régóta a tudományos eredmények kialakításának ezt a módszerét részesítettem előnyben szemben azzal, amelyre sokakat rászoktattak, hogy rögtön kezdjék a bonyolult végeredmények kifejtésével, sok változót használva.”

A „sok változó használata” és a „bonyolult végeredménynek” a hozzá vezető elemzés átláthatóvá tétele nélküli bemutatása (amiket Regnerus ellenez) azt jelenti (ebben az esetben), hogy nagy a veszélye annak, hogy a homoszexuális párkapcsolatok jóval nagyobb bomlékonyságát éppen csak megemlíti egy kutató sok más tényező között felsorolva a kutatás végeredményeinek az ismertetésénél, de nem emeli ki érdemben annyira, amennyire indokolt lenne. Így az elkerülheti az olvasó figyelmét, pedig lényeges. Ez lehet a kutató hibája – vagy esetleg tudatos szándéka is.

Mark Regnerus: „A bonyolultság nem rossz önmagában, de tudni kell, hogy az eltakar egy folyamatot. Aminek a kiderítésére törekednünk kell, az az, hogy hogyan alakultak ki bizonyos minták – nem pedig pusztán „kimagyarázni” valamilyen jelenséget, hogy ezzel jó benyomást tegyünk a barátainkra. Ezért értékelik le gyorsan a szociológiát – ez így bennfentes és öncélú gyakorlat.”

Ha egy kutatást vagy annak eredményeit matematikai statisztikai szakkifejezésekkel annyira túltelítenek és az észlelt összefüggések egyszerűbb kifejtését annyira elhanyagolják, hogy az már szinte csak más szociológusok számára érthető, de az ilyen eredmények iránt érdeklődő más olvasók számára nem nagyon, akkor az jó eszköz lehet egyrészt arra, hogy a szociológiát „alig érthető, bonyolult tudománynak” láttassák, aminek „fel lehet nézni a képviselőire” (és ilyen cikkek közlése ezért talán növelheti egy folyóirat presztízsét, legalábbis a szerkesztői elképzelése szerint), másrészt pedig adott esetben kényelmetlenül hangzó eredmények homályossá tételére is (amilyen a homoszexuálisok által nevelt gyermekek hosszú távon rosszabb sorsa). Viszont ennek a „módszertani ködnek” a hátránya, amint Regnerus említi, hogy a szociológia gyakorlati haszna egyre homályosabb lesz a közvélemény számára.

Mark Regnerus: „A tanulmány nem magáról a szülői gyakorlatokról, viselkedésről szólt, vagyis nem arról, amit a szülők szülőként tesznek, nem ilyen folyamatoknak az értékeléséről; amit én tettem, az ennél egyszerűbb, alapvetőbb volt: megnéztem a kapcsolatokat a háztartások szerkezete, a szülők párkapcsolatai és a gyermekeiknek a saját életükről adott jellemzése között.”

A „háztartások szerkezete” lényegében azt a vizsgálati szempontot jelenti, hogy egy gyermeket élete különböző szakaszaiban két szülő nevelt, vagy csak egy.

A mercatornet.com folyóirat interjúja Mark Regnerus szociológussal 2014-ben

Mark Regnerus, az év kitüntetettje

Bátran védelmezte a természetes családot a gyermeknevelés legjobb helyeként egy dühödt ellentáborral szemben is.

Amikor a MercatorNet szerkesztői összeállítottak egy rövid listát azokról, akik a 2014-es év kitüntetettje lehetnek, akkor ezek a személyek mind kiválónak bizonyultak különböző okokból. Volt, aki rendkívüli bátorságot tanúsított a vallási üldözéssel szemben (Meriam Ibrahim). Volt, aki élete árán is szolgálta az ebolában szenvedőket (Dr. Sheikh Umar Khan). Akadt, aki elfogulatlanul és nem politikailag korrekt módon védelmezte a vallásszabadságot (Saveeda Warsi bárónő), vagy lelkesen kiállt a fogyatékos személyek méltósága mellett (Jane Campbell bárónő). És volt olyan, aki bátor volt azokkal a heves támadásokkal szemben, amik azért érték, mert egyszerűen csak végezte a munkáját társadalomtudósként (Mark Regnerus).

Nem volt ezek közül politikailag vitatott – egy kivételével, amint a cikk kommentárjai mutatják. Politikai vita tárgyává válni nem feltétlenül a hősiesség jele, de úgy találtuk, hogy Mark Regnerus esetében az; a kommentárok egyszerűen megmutatják azt, hogy a többi jelölttől eltérően szakmai hírnevét, megélhetését, de még az erkölcsi jóhírét is veszélyeztetik, amennyiben a homoszexualitással kapcsolatos változó hozzáálláshoz köthető társadalmi jelenségeket merészel vizsgálni.

Csak röviden átfutva a főbb tényeket: Mark Regnerus szociológiát tanít a University of Texas (Texas-i Egyetem) docenseként Austinban. 2012-ben jelentek meg első kutatási eredményei az Új Családszerkezetek Tanulmánya (New Family Structures Study, NFSS) című kutatás adatai alapján a tekintélyes Social Science Research nevű peer-reviewed szakfolyóiratban, azzal a címmel, hogy „Mennyire mások az azonos neműekkel párkapcsolatban levő szülők által fölnevelt gyermekek felnőttkorukban?” (“How Different Are the Adult Children of Parents Who Have Same-Sex Relationships?”). A korábbi tanulmányok e téren – amiket a házassággal és gyermekekkel kapcsolatos jogi és politikai döntések befolyásolására használtak –, azok önkéntes jelentkezők kis mintáira támaszkodtak, az őáltala használt minta viszont a teljes népesség nagy és véletlenszerűen kiválasztott mintája volt.

Az NFSS tanulmány „számos konzisztens különbséget” talált az átlaghoz képest „különösen a leszbikus kapcsolatban élő, és még két élő és házas heteroszexuális szülővel rendelkező nők” által nevelt gyermekek esetében, és ezek az eltérések összességében negatívak voltak.

Ez nem az volt, amit a homoszexuális jogok aktivistái és azok egyetemi és hivatásos támogatói hallani akartak. Regnerus professzort azonnal heves támadások érték (jóval azelőtt, hogy bármiféle tisztességes tudományos kritika tárgya lehetett volna a tanulmánya) és a támadások máig tartanak.

Regnerus nem válaszolt hasonlóan alantas hangnemben. Méltósággal viselkedett, a racionális kritikákra nyugodtan válaszolt, és fő fegyvereként ragaszkodott ahhoz az érvéhez, hogy a tudományos munkája érvényes volt és joga volt hozzá, hogy végezze. A tudományos kutatás szabadsága és az intellektuális becsületesség e téren különösen fontosak a gyermekek jóléte szempontjából, és a család jövője szempontjából, amely az emberi méltóság első iskolája az életben.

Ezért választottuk Mark Regnerus-t az Év Kitüntetettjének. Gratulálunk neki az emberi méltóság ügyének előmozdításához való hozzájárulásáért, és olvasóinkat is erre biztatjuk.

Azt is köszönjük neki, hogy röviden válaszolt nekünk az írásban elküldött kérdéseinkre, amint a továbbiakban olvasható.

MercatorNet: Úgy tűnik, hogy még mindig támadják Önt a 2012-es NFSS tanulmánya miatt. Valóban így van? Hatással van ez a kutatómunkájára?

Regnerus: Igen és igen. Együtt élek ezzel.

Az adatait online is elérhetővé tették. Megpróbálta már valaki megismételni a kutatását? Szeretné, ha ezt tennék?

Igen, az adatok nyilvánosak. És igen, már végeztek is rajtuk hasonló elemzést. Vannak már olyan, publikálás alatt levő tanulmányok, amelyek másként elemzik az adatokat, mégpedig úgy, hogy „kontroll változóként” kezelik az addigi párkapcsolati bomlékonyságot, ami azt jelenti, hogy kiveszik a fókuszból azt a tényt, hogy a nagy feszültség sokkal gyakoribb a homoszexuális párkapcsolatokban. Így ez majd minden bizonnyal olyan „kutatási eredményeket” jelent, amelyek kevesebb különbséget mutatnak, mint az én eredményeim. És azzal vádolnak majd, hogy elrejtettem „az igazságot”. Mindez világosan előre látható. Nem én találtam ki ezt a mondást, de illik ide: „gyötörd elég sokáig az adatokat, és végül azt fogják mondani, amit akarsz”. Valójában már most is vannak olyan tanulmányok, amelyek szerint két nő jobb a gyermeknevelésben, mint egy házas nő és férfi – más szóval kívánatosabbak a gyermek számára a nevelőszülős családok, mint a biológiai szüleik tartósan fennmaradó kapcsolatai. Ez azért elég valószínűtlen, nem gondolják?

Minden olyan tanulmány, amely a teljes népességből vett minta alapján készült a gyermeket nevelő homoszexuálisok háztartásairól nagyjából ugyanazt szokta mutatni: nagyobb szegénységet (főként a női háztartásfős családokban), gyakoribb ivást vagy drogozást és nagyobb párkapcsolati feszültséget. Minden tudós, aki ilyen adatokkal dolgozik, tudja ezt. Az adatok elemzése és értelmezése az, amiben lényeges különbségek vannak. Én nem azt választottam, hogy kimagyarázva elleplezem mindezt, hanem azt, hogy előbb bemutatom a főbb összefüggéseket, mielőtt kontroll változókat adnék hozzá, és időt szánok arra, hogy leírom, hogy milyenek a mintában szereplő népességcsoportok.

Ezért fontos az, hogy a tudósok az olvasó által átlátható módon építsenek modelleket, az egyszerű kapcsolatokból kiindulva, majd fokozatosan eljutva egy bonyolultabb eredményig. Én régóta a tudományos eredmények kialakításának ezt a módszerét részesítettem előnyben szemben azzal, amelyre sokakat rászoktattak, hogy rögtön kezdjék a bonyolult végeredmények kifejtésével, sok változót használva, abban a reményben, hogy ha bonyolultabbnak néz ki a tanulmány, akkor valószínűbb, hogy lehozza a folyóirat.

A bonyolultság nem rossz önmagában, de tudni kell, hogy az eltakar egy folyamatot. Aminek a kiderítésére törekednünk kell, az az, hogy hogyan alakultak ki bizonyos minták – nem pedig pusztán „kimagyarázni” valamilyen jelenséget, hogy ezzel jó benyomást tegyünk a barátainkra. Ezért értékelik le gyorsan a szociológiát – ez így bennfentes és öncélú gyakorlat.

Ki tudná nekünk fejteni, hogy pontosan milyen jellegű volt a tanulmány és hogy mi volt a fő célja? Elmond ez nekünk valamit a homoszexuális szülőkről vagy nem?

A tanulmánynak tisztán tudományos jellegű volt a fő célja: megvizsgálni azt az állítást, mely szerint „nem voltak különbségek” a homoszexuálisok és heteroszexuálisok által nevelt gyermekek között – az én esetemben a már felnőtt gyermekek között. A részletes háztartástörténeti adatok, amelyeket összegyűjtöttem megmutatták, hogy nem éppen egyszerű meghatározni a „kinek a nevelésével nőtt fel” jelentését, mert sok gyermek élete különböző felnőttek háztartásba érkezése és a távozása közötti szakaszokból áll össze. A tanulmány nem magáról a szülői gyakorlatokról, viselkedésről szólt, vagyis nem arról, amit a szülők szülőként tesznek, nem ilyen folyamatoknak az értékeléséről; amit én tettem, az ennél egyszerűbb, alapvetőbb volt: megnéztem a kapcsolatokat a háztartások szerkezete, a szülők párkapcsolatai és a gyermekeiknek a saját életükről adott jellemzése között.

Mennyire jelent nehézséget jó adatokat találni a homoszexuális szülők által való neveltetés eredményeiről?

Ez egyáltalán nem könnyű. És drága. És amikor egy nagyon apró népességcsoportot kéne elemezni – azokat a háztartásokat, amelyekben azonos neműek nevelnek gyermeket – akkor egy csekély kisebbség parányivá lesz, és nagy nehézséget jelent véletlenszerűen olyan számú megfigyelési egységet találni, amely elegendő ahhoz, hogy statisztikailag szignifikáns különbségeket mutassunk ki, ami pedig a tanulmány fő célja volt.

Sokan azt képzelik, hogy szándékosan nem kérdeztem meg olyan felnőtteket, akiket gyermekkorukban két, hosszú időn át együtt élő leszbikus nő nevelt anyákként. Dehogy. Olyan sok esetet szerettem volna ilyenekből, amennyit a legjobb adatgyűjtő cég csak találni tud egy-egy körzetben. Csak hát nem volt valami sok ilyen – igazából alig néhány – ami nem illett össze a manapság jellemző előfeltevésekkel és várakozásokkal. A tanulmány szövegében figyelmeztettem arra, hogy ilyen szempontból „régimódiak” az adatok. Egyesek szerint a homoszexuálisok háztartásainak nagyobb mértékű bomlékonysága, amit kimutattam, az csak átmeneti jelenség lehet, vagy pedig az ilyen kapcsolatok hagyományosan jellemző megbélyegzettségéből adódik, és javulás várható e téren amint jellemzővé válik a jog a homoszexuálisok hivatalos házasságkötéséhez. Nem hinném ezt, mert a megbélyegzettség manapság gyorsan eltűnőben van, de ezek a minták (más megfigyelt adatokban) továbbra is ott vannak.

Ismerjük a mindezzel ellentétes történeteket az évtizedeken át együtt maradó homoszexuális párokról, és a pár hónap vagy év alatt felbomló heteroszexuális párkapcsolatokról – de ezek csak anekdoták. Én azt akarom tudni, hogy milyen minták jellemzőek a népességben. Az anekdoták bemutatják azt, ami például lehetséges. A népesség véletlenszerűen kiválasztott mintája pedig azt mutatja meg, hogy mi a valószínű.

Ez a téma miként illeszkedik az Ön szélesebben vett kutatási területéhez?

Egyfajta „unokatestvérként”, a heteroszexuális párkapcsolatok alakulása terén számos éve folytatott kutatásaim és közölt publikációim kiterjesztéseként. A saját kutatásaim a nemek közötti kapcsolatok közgazdaságtana és a házasodási piac terén (a heteroszexuális kapcsolatokat illetően) ténylegesen segítséget jelenthetnek itt, figyelembe véve az intim kapcsolatok terén a hosszú távon létező nemi preferenciákat és viselkedést. Akár a házasság szót használjuk, akár nem, az eltérő nemű emberek közötti párkapcsolatok másként fognak működni, mint az azonos neműek közöttiek, és a bennük nevelkedő gyermekek nem mentesek a hatásaiktól. Nem a nemi vonzalom irányultságáról van szó, hanem a két nem közötti személyes kapcsolatok dinamikájáról (vagyis a női és férfi mivoltról). Van a két nemnek egy biológiai alapú kulturális, társadalmi, szexuális és pszichológiai összeillősége, komplementaritása. A nemi különbségeink gyökerei a sejtjeinkben levő DNS-ig nyúlnak. Ez valami nagyon alapvető.

Ezért kapcsolódtam be végül is a házasság körüli jogi küzdelmekbe – nem azért, mintha a tanulmányom mindent meg tudna oldani és meg tudna magyarázni (erre nem képes), hanem mert ez is és más adatok is azt mutatják, hogy alapvetően másféle kapcsolattípusról van szó. Ez nem azt jelenti, hogy lehetetlen két homoszexuális tartós párkapcsolata vagy hogy nem képesek gyermeket nevelni. Képesek rá, és én ezért nem ellenzem, hogy ilyen kapcsolatban élők gyermeket fogadjanak örökbe jogilag, és e téren ezért nem alakítottam ki keményebb álláspontot – az emberi szabadság miatt és mert az örökbefogadás a definíciója szerint egy engedmény, egy alkalmazkodás azon körülményekhez, melyek közt a gyermek nem tud biológiai szülei gyámsága alatt maradni.

A legtöbb nép és ország bölcsen ragaszkodik ahhoz, hogy az anya, apa és gyermek biológiai egysége az optimális, ideális. De ha a házasság alapvető struktúráját megváltoztatjuk, az ennek a fogalomnak elpusztítja az alapját, és a biológiát érdektelenné, irrelevánssá teszi. Ez a fogalom tőlünk függ. Mi gondoljuk ki, mi találjuk ki. Tartozunk a gyermekeinknek azzal, hogy erősítsük a férfi és nő házassági egységét, és ne adjunk fel ebből a társadalmi nyomás vagy a barátaink kedvéért. A társadalmi igazságosság és az emberi méltóság azt követeli, hogy az optimálisat keressük a gyermekeink számára, és ne a felnőttek vágyaihoz alkalmazkodjunk. Arról van szó, hogy a leginkább sérülékenyeknek a legjobbat akarjuk megadni.

Egyetért azzal, hogy az emberi méltóság forog kockán?

Az attól függ, hogy mit értünk ezen a fogalmon. A ’méltóság’ kétségtelenül egy vitatott értelmű szó. Sokak számára szinte ugyanazt jelenti, mint a szabadság, a választási lehetőség vagy a közös megegyezés. Vagy azt, hogy másoknak el kell fogadnia az önálló döntéseimet. Ez nem igazán ’méltóság’.

A ritkábban használt, de igazabb definíciója ettől eléggé eltér. Eszerint arról van szó, hogy megfelelünk-e annak a képmásnak, amely Teremtőnk hasonlatossága és terve szerint való. Ez persze egy külső sztenderdet jelent – ami pedig kétségkívül vitatott – és egyben azt is, hogy ettől eltérve félrecsúszhatunk egyénileg, közösségként és családként.

Szóval igen, kockán forog az emberi méltóság. El lehet veszíteni, de bizonyos tettek, cselekvési minták és fejlődési utak és társadalmi viszonyok jobban erősítik az emberi méltóságot, mint mások. Azt hiszem, hogy ezt valahol mindannyian tudjuk. Ugyanakkor az emberi méltóság ezen a területen kívül sok más téren is veszélyben van.

Mark Regnerus szociológiát tanít a Texas-i Egyetem docenseként Austinban, valamint az egyetem Népességtudományi Kutatóközpontjának tudományos munkatársa, és az Austini Család- és Kultúrakutató Intézet főmunkatársa.

Carolyn Moynihan a MercatorNet főszerkesztő-helyettese.

Lásd a cikkemet az interneten, itt:

https://magyarnemzet.hu/velemeny/politizalo-tudomanyossag-8811716/

Politizáló tudományosság. Pszichológusok a homoszexualitás elfogadtatásért, avagy száz szerző Einstein ellen

A közelmúltban megjelent Meseország mindenkié című könyv kapcsán éles politikai vita alakult ki, amelynek részeként ezernél több pszichológus is csatasorba állt, egy szakmai érveket használó petíciót aláírva. Kérdés, kinek az oldalán állnak a tudományos tények, a valóság – hiszen gyermekeink jövője szempontjából húsba vágóan fontos az, hogyan fejlődnek majd, mi lesz belőlük. 

A petícióban szereplő egyik alapvető érv szerint nincsenek olyan tudományos eredmények, amelyek azt támasztanák alá, hogy gyerekek homoszexuálissá válnak annak hatására, hogy találkoznak homoszexuálisokkal. Ez azonban nem így van. Gyermekelhelyezési perek homoszexuális és heteroszexuális ügyfeleit hasonlította össze egy vizsgálat (Cameron 1998): a homoszexuálisok között jóval több volt a problematikus személyiség és jóval gyakoribb volt az általuk nevelt gyermekek bántalmazása és homoszexuális orientációja. Leszbikus szülők gyermekeit vizsgálva jóval gyakoribb volt köztük a bizonytalan nemi identitású (Stacey 2001). Gyermekek gyakran homoszexuális személyektől elszenvedett molesztálás hatására válhatnak homoszexuálissá, ugyanis a megkérdezett homoszexuális férfiak 37 százaléka állította, hogy gyermek- vagy serdülőkorában szexuális visszaélés áldozata volt, és ezek 94 százaléka esetében férfi volt az elkövető (Doll et al. 1992).

Egy tavaly megjelent tudományos eredmény szerint közel félmillió ember genetikai készletének megvizsgálása utána azt találták, hogy a gének egy-két százalékban magyarázzák a homoszexuális viselkedést (Ganna et al. 2019), vagyis jelentéktelen mértékben, nem pedig meghatározó jelleggel. Tehát a homoszexua­litás nem genetikailag determinált, ezt most már biztosan tudjuk.

Vannak, akik a „veleszületett homoszexua­litás” egy másik elméletében hisznek, amely szerint az anyaméhben a magzatot érő visszás hormonhatás miatt alakul „nemileg atipi­kussá” a gyermek agya. De aki ebben az elképzelésben hisz, az nem tudja megmondani, hogy szerinte konkrétan hogyan kényszerítene az agy bárkit bármilyen módon arra, hogy a saját ­neméhez vonzódjon. Hiszen az agy csak a hardver – míg a szoftvert, vagyis a gondolatainkat az élmé­nyeink meg a döntéseink teszik bele. Sokféle típusú agy és sokféle típusú autó is van. De azt már a vezető dönti el, hogy merre megy az autó­jával, ha azt nem is, hogy mekkora az autója gyorsulása, benzintartálya vagy végsebes­sége. Az agyát is mindenki arra használja, amire akarja.

Megjegyzendő, hogy a tudomány valóban talált ok-okozati összefüggést az agy jellege és az egyén gondolkodásmódja között, csak éppen fordított irányút: azt nem, hogy az agyunk alakítja a gondolkodásunkat, hanem azt igen, hogy a gondolkodásmódunk az agyunkat (­Doidge 2018). Soha olyan tudományos kutatási eredmény nem született, amely szerint bárki kénytelen konkrét elképzeléseket kialakítani arról, hogy melyik nemhez vonzódik azért, mert neki olyan az agya. De ha valaki szerint mégis, akkor álljon elő vele. Nosza, ezer pszichológus, ki kotor elő egyetlen olyan megbízható, tudományos eredményt, amely egy ilyen irányú hatásmechanizmust igazol? Pusztán ideológiai ellenszenvből összehoztak valaha egy kiadványt Száz szerző Einstein ellen címmel, amire ­Einstein azt mondta: „Ha igazuk lenne, egy is elég ­lenne.” Most is ez a helyzet.

A homoszexualitás tehát teljesen tudati – pszichés, kulturális, szociális – tényezők hatására jön létre, mint amilyen tényező egy ilyen mesekönyv is. A transzszexualitás esetében előfordulhat, hogy van valamilyen nagyon ritka genetikai torzulás, ami miatt az illető „a neméhez képest atipikus” a testi vagy lelki alkatát tekintve, ezért, mondjuk, nehezen talál magának párt; akkor pedig beképzeli magának, hogy „én nem is vagyok igazi fiú/lány”. De az ilyen akkor is egy tisztán pszichés döntés, ami, persze, súlyosan téves. Ha vannak is valamilyen hormonális furcsaság miatt biológiailag nem túl férfias férfiak és nem túl nőies nők, az ilyesmi önmagában nem ok arra, hogy valaki ne érezhesse jól magát egy ellenkező nemű párral. (A legtöbb esetben amúgy a transzszexuá­lis identitás is genetikai háttértől független módon, pszichés hatások miatt alakulhat ki – mint amilyet egy ilyen mesekönyv is jelent.)

Ha egy homoszexuális pár nevel gyermeket – ami Magyarországon nem regisztrált élettársi kapcsolatban élők esetében jogilag lehetséges és elő is fordul –, akkor egy ilyen mesekönyvet használva a gyermek nevelői még rá is erősíthetnek arra az őt befolyásoló pszichés hatásra, amit a párkapcsolati modelljük a számára jelent. Ez valószínűleg meg is történik a könyvet megvásárlók egy részénél. De természetesen az iskolai tudatformálást is erősítheti a könyv, ami javában zajlik, hiszen Magyarországon már egész propagandahálózatot hoztak létre „a homoszexualitás és transzszexualitás normális gondolatának” a gyermekek között való terjesztése céljából. Ez a tevékenység számos iskolában aktívan zajlik, a könyv ehhez jelent kiváló új propagandaanyagot.

De a homoszexualitás végül is normális – vélik sokan. „A homoszexualitás mint betegség 1973-ban került ki a mentális betegségek kézikönyvéből, így betegségként beszélni róla messzemenően szakmaiatlan” – állítják a petíció megfogalmazói. Sokan nem tudják, hogy hogyan is született a döntés arról, hogy a homoszexualitás „nem betegség”. 1969-ben történt zavargások után bizonyos homoszexuálisok Amerikában létrehozták az agresszív és szélsőbalos jellegű Homoszexuális Felszabadítási Front nevű mozgalmat. Később más neveken, többféle társaság keretében folytatódott ugyanaz a mozgalom és tevékenység: jól szervezett és nagyon agresszív megfélemlítő akciók politikusok, pszichiáterek és keresztény szervezetek ellen.

1970 májusában egy ilyen akció keretében rátörtek az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) konferenciájára, ahol magukból kikelve, vádlóan ordítoztak a pszichiáterekkel, majd 1971-ben hasonlóképpen. 1972-re az erőszakoskodással elérték, hogy meghívják egy előadójukat az újabb hasonló összejövetelre. 1973-ra sikerült megfélemlíteniük az amerikai pszichiáterek elitjét, akik nem kértek többet ezekből az akciókból, és 1973-ban az erőszakos politikai nyomás hatására az APA megszavazta, hogy „a homoszexualitás nem betegség” (Lamberg 1998). A döntést védelmező egyik pszichiáter azt mondta ekkoriban egy interjúban, hogy „ha a voyeurok elég erőszakosan lobbiznának, akkor ők is elérhetnék, hogy alaposan elgondolkozzanak a pszichiáterek arról, hogy pszichés betegség-e a voyeur­ködés” (APA 1973).

Szó sincs róla tehát, hogy tudományos felfedezések hatására döntöttek volna így. A militáns politikai akciók terrorja hatására a pszichiáterek „rájöttek”, hogy a homoszexualitás nem is betegség. A WHO az Amerikai Pszichiátriai Társaság példáját követte, amikor kivette a betegségek listájáról a homoszexualitást 1980-ban. Ismerve az ezzel kapcsolatos döntés körülményeit, tudjuk, hogy az tudományos szempontból semmit sem ér, közönséges csalás. Képzeljük el, hogy az alkoholizmusról nem lenne szabad semmi negatívumot mondani, mert egy erőszakos alkoholista politikai csoport ezt kikényszerítette valamilyen tudományos fórumon! Abszurd feltevés? Igen. Még hogy „szakmaiság” és „tudomány”, amire a témában tájékozatlan, félrevezetett pszichológusok hivatkoznak! Az amerikai pszichiáterek félelemből elárulták és elárulják a tudományt lassan öt évtizede – egy agresszív politikai mozgalom pedig azóta ezen élősködik világszerte. Ki fogja megállítani a nyomulásukat?

Hivatkozott szakirodalom (ami az újságcikkben nem szerepelhetett):

The A. P. A. ruling on homosexuality. Dec 23, 1973, The New York Times.

https://www.nytimes.com/1973/12/23/archives/the-issue-is-subtle-the-debate-still-on-the-apa-ruling-on.html

Cameron, Paul – Cameron, Kirk: A Comparative Forensic Study of Character and Harms to Children. 1998 Psychological Reports, p1155-1191

Doidge, Norman 2018. A változó agy. Budapest: Park könyvkiadó.

Doll, Lynda S. – Dan Joy – Brad N. Bartholow – Janet S. Harrison – Gail Bolan – Linda E. Saltzman – Patricia M. Moss – John M. Douglas – Wanda Delgado: Self-reported childhood and adolescent sexual abuse among adult homosexual and bisexual men. in: Child Abuse and Neglect, 1992, 16: 855-864 

https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/0145213492900878

Ganna, Andrea et al.: Large-scale GWAS reveals insights into the genetic architecture of same-sex sexual behavior. in: Science, Aug 30, 2019.

https://science.sciencemag.org/content/365/6456/eaat7693

Lamberg, Lynne: Gay Is Okay With APA—Forum Honors Landmark 1973 Events. in: Journal of the American Medical Association. 1998;280(6):497-499.

Stacey, Judith – Biblarz, Timothy: (How) Does The Sexual Orientation Of Parents Matter? American Sociological Review 2001/2

Egy kutatási eredmény szerint mintegy 35% volt a gyógyulási arány homoszexuálisok terápiája során (Haldeman, 1994) - miközben az alkoholisták tartós gyógyulási aránya 36% volt egy másik fölmérés adatai szerint az Anonim Alkoholisták körében (Alcoholics, 2014). Az e mozgalomban mérthez hasonlóan viszonylag alacsony volt a gyógyultak aránya professzionális terápia esetén (Kelly). A drogfüggők biztos gyógyulási arányát átlag mintegy 30%-osra becsülik szakemberek (Rehab Success).

Tehát mind a homoszexuálisoknak, mind az alkohol és drogfüggőknek jellemzően mintegy haramada gyógyul meg biztosan és tartósan terápia során. Ugyanakkor mind a homoszexuálisoknak, mind az alkoholistáknak és drogfüggőknek egy jelentős további része legalábbis részlegesen meggyógyul és csak ritkán tapasztal visszaesést (Alcoholics, 2001; Kelly). A homoszexuálisoknál és az alkohol- és drogfüggőknél is adódik egy-egy olyan kisebbség, akiknél csak csekély mértékű a javulás vagy hatástalan a terápia.

A homoszexualisták egyik fő követelése, hogy tiltsák be a homoszexuálisok helyreállító terápiáját, főként azért, mert az szerintük nem hatékony. Ezt már tucatnyi országban és az USA egyes tagállamaiban el is érték. A Magyar Pszichológiai Társaság homoszexualista szekciója által pszichológusok számára kiadott hivatalos útmutató is ellenzi ezt a fajta terépiát - ennek a világméretű politikai törekvésnek a szolgálatába állva.

Ugyanakkor láthatjuk, hogy miért hamis ez az érv: ilyen alapon az alkoholisták és drogosok terápiáját is be kéne tiltani, vagy "szakmai alapon" ellenezni kellene, mert az "nem elég hatékony". Ugyanis éppen annyira hatékony "csak", mint a homoszexuálisoké...

Valójában a homoszexuálisok helyreállító terápiája a jó alternatíva a homoszexualitás hazug normalizálásával szemben – ezért igyekeznek ezt a terápiát gyalázni, hatalmas erővel rágalmazni, betiltatni.

Fontos még megemlíteni, hogy vannak a helyreállító terápiának az említettnél (1/3 – 1/3 - 1/3) jobb arányai is a siker terén, attól függően, nyilván, hogy milyen módszert és milyen szakszerűen alkalmaznak. Ugyanakkor az ezzel kapcsolatos balliberális propagandakampányok az elavultabb módszereket, a kudarcokat és a páciensek "hiábavaló szenvedését" emelik ki. Pedig hát, ennyi erővel általában is be lehetne tiltani a pszichoterápiát, hiszen szakmai kudarcok és a páciensek részéről negatív tapasztalatok minden ágában előfordulnak időnként - mégis, sok embert gyógyítottak meg, sok ember hiábavaló szenvedését szüntették meg pszichiáterek, ahogyan a helyreállító terápia során is. Rengeteg volt homoszexuális él ma boldog heteroszexuális házasságban a helyreállító terápia területén dolgozó terapeuták munkájának eredményeként. És igazából ez "a jövő útja", amin keresztül a legtöbbjük számára elérhető az, hogy "boldog családban" éljenek: ezt a fajta terápiát kell fejleszteni, elterjeszteni (és ahol betiltatták - mint nemrég például Németországban - ott azt feloldatni).

Lehet, hogy vannak olyan homoszexuálisok, akiknél ez nem sikerül, kudarcot vall (illetve a legtöbbjükhöz el sem jut a híre, nem is hall ilyen lehetőségről) - az ilyenek számára az önmegtartóztatásban élt élet ajánlható, nem a homoszexuális párkapcsolatban élés.

Források

Alcoholics Anonymous. 2014 Membership Survey.

Alcoholics Anonymous World Services, Inc. (2001). Alcoholics Anonymous: The Story of How Many Thousands of Men and Women Have Recovered From Alcoholism.

Friedman, R. (2014). Taking Aim at 12-Step Program. The New York Times.

Haldeman, D. C. (1994). The practice and ethics of sexual orientation conversion therapy. Journal of Consulting and Clinical Psychology, 62, 221—227.

Kaskutas, L.A. (2009). Alcoholics Anonymous Effectiveness: Faith Meets Science. Journal of Addictive Diseases, 28(2), 145–157.

Kelly, J. - Yeterian, J.: The Role of Mutual-Help Groups in Extending the Framework of Treatment. National Institute on Alcohol Abuse and Alcoholism.

Rehab Success Rates and Statistics.

https://americanaddictioncenters.org/rehab-guide/success-rates-and-statistics

"Joseph A. Califano, Jr., former Secretary of Health, Education, and Welfare and founder of the National Center on Addiction and Substance Abuse: The therapeutic community claims a 30% success rate, but they only count people who complete the program."

Útmutató a meleg, biszexuális, transznemű és gender-nonkonform kliensekkel folytatott pszichológiai munkához. 2016. Budapest: Magyar Pszichológiai Társaság.

http://mpt.hu/wp-content/uploads/2016/12/MPT_APATerapiasUtmutato.pdf

What is tha Success Rate of AA?

https://americanaddictioncenters.org/rehab-guide/12-step/whats-the-success-rate-of-aa

Wilfried Rault – Camille Lambert

Homosexuality and Bisexuality: Contributions of the EPIC survey.

Homoszexualitás és biszexualitás: az EPIC vizsgálat eredményei

Population,Vol. 74, 2019/1-2., p167-186

Wilfried, R. – Institut national d’études démographiques, INED

Lambert, C. – Institut national d’études démographiques, INED

A francia Statisztikai Hivatal (INSEE) és a francia Demográfiai Intézet (INED) 2013-14-ben közös kutatást végzett a párkapcsolatok kialakulásának földerítését célozva. E vizsgálat neve francia rövidítéssel EPIC (a teljes neve Études des parcours individuels et conjugaux, magyarul Egyének és párok életútjának vizsgálata). Két korábbi hasonló INED kutatástól (1959-ben és 1983-84-ben) eltérően ekkor már rákérdeztek az azonos nemű párok kapcsolatára is. Franciaországban 1999 óta van jogi lehetősége ilyen pároknak hivatalosan bejegyzett élettársi kapcsolatra, 2013-tól pedig a házasság jogi fogalmát is megnyitották ezek számára.

Korábbi franciaországi szexuális szokásokat és viselkedést célzó más kutatások adataiból az tűnt ki, hogy a legalább egy azonos nemű szexuális partnerről beszámolók aránya meredeken növekedett az 1970-2006-os időszakban. Ez az aránynövekedés különösen a nők esetében és az 1992-2006-os időszakban volt gyors. Az EPIC felmérés adatai felhasználhatók arra, hogy az ebbe a csoportba – amely nagyobb, mint a magukat kifejezetten homoszexuálisnak definiálóké – sorolható személyeknek megvizsgálja a párkapcsolati történetét és erkölcsi felfogásukat a párkapcsolatokat illetően.

Az említett korábbi vizsgálat adatait jól összehasonlíthatjuk a 2013-14-essel a homoszexuálisok fogalmának egy szűkebb kategóriáját tekintve is, mivel a két esetben hasonló módon tettek föl a témára vonatkozó kérdést. Az első esetben úgy, hogy „együtt él-e egy partnerrel vagy van-e egy különleges és stabil párkapcsolata”, a másodikban pedig úgy, hogy „párkapcsolatban vagy komoly intim kapcsolatban” él-e egy azonos nemű személlyel. Az EPIC felmérésnél a legtöbbször kérdezőbiztos személyesen tette fel a kérdéseket, míg a 2005-06-os felmérésnél telefonon kérdeztek. Ezért, és mert ez a korábbi kifejezetten a szexuális szokásokkal foglalkozott, az EPIC felmérés esetében kisebb arányokat várhatnánk azokat tekintve, akik azonos nemű személlyel való párkapcsolatról vallottak. Ennek ellenére növekedés tapasztalható az adatokban a két felmérés közötti mintegy 8 évben. A nőknél a 26-35 éves korcsoportban 0,8-ról 1,2%-ra nőtt az adott kérdésre igennel válaszolók aránya, a 36-45 éveseknél 0,3-ról 1,2%-ra, a 46-55 éveseknél 0,5-ról 0,7%-ra. A férfiaknál 0,9-ről 1,5%-ra nőtt az arány, a 36-45 éveseknél 1,5-ről 1,9%-ra, a 46-55 éveseknél 0,3-ról 0,9%-ra. Összességében (az 56-65 éves korosztály válaszait is beleszámítva) a nőknél 0,5-ről 0,8%-ra nőtt az arány, a férfiaknál 0,9-ről 1,2%-ra.

Ugyanakkor ezeknél is magasabb arányban nőtt azoknak a csoportja, akiknek életük folyamán legalább egyszer volt egy azonos nemű szexuális partnere. Ez az arány a nőknél 3,7-ről 6%-ra, a férfiaknál pedig 3,4-ről 5%-ra nőtt a vizsgált időszakban. Ezek az adatok nagyjából összevethetők angol és amerikai felmérések hasonló eredményeivel. Az életük folyamán legalább egyszer egy azonos nemű szexuális partnerről vallók aránya – csak a 16-44 éves korosztályt tekintve – az Egyesült Királyságban 1990-2010-ben a nőknél 1,8-ról 7,9%-ra, a férfiaknál 3,6-ról 4,8%-ra nőtt az arány. Az USA-ban a 2010-es évtized közepének adatai hasonlíthatók össze az egy évtizeddel korábbiakkal – itt a cikk szerzői a 30-39 éves korosztályba tartozókét hozzák példának, akik között a nőknél az arány 7,6-ról 12,7%-ra nőtt, míg a férfiaknál 7,2-ről 9,0%-ra.

A francia férfiak és nők között az EPIC felmérés adatai szerint az a különbség, hogy a valaha azonos nemű szexuális partnert említők között a férfiak felének volt legalább 5 partnere, míg csak a nők negyedének – ami egybecseng hasonló amerikai eredményekkel. Másik eltérés az volt a két nem között, hogy a nők között nagyobb volt a magukat biszexuálisnak és kisebb a tisztán homoszexuálisnak vallók aránya, mint a férfiak között. A valaha homoszexuális nemi kapcsolatot említő nőknek a felmérés idején 65%-a élt éppen heteroszexuális partnerkapcsolatban, míg a hasonló férfiaknak csak 48%-a. Végül mindkét nemnél gyakoribb volt a homoszexuális kapcsolat említése a magasabb, mint az alacsonyabb iskolai végzettségűek között.

Az EPIC felmérés adatai szerint a legalább egy azonos nemű partnerről beszámoló nők között alacsonyabb volt a nemi élet megkezdésének medián életkora (16 év), mint a kizárólag heteroszexuális nőknél (18 év). A férfiaknál nem volt ilyen különbség. A kizárólag heteroszexuális partnert említő nőknél az addigi nemi partnerek száma átlagosan 3 volt, a homoszexuális partnert is említő nőknél 12. A férfiaknál a kizárólag heteroszexuálisoknál 5 volt a korábbi partnerek átlagos száma, a homoszexuális partnert is említőknél 14.

Érdekes képet látunk, ha (logisztikus regressziós esélyhányadosokkal) összehasonlítjuk a kizárólag heteroszexuális partnert említők erkölcsi felfogását azokéval, akiknek legalább egy homoszexuális partnere is volt. Az utóbbi csoportba tartozó nők nagyobb eséllyel tartják elfogadhatónak a partner megcsalását, mint a férfiak átlagosan – akik viszont mintegy másfélszer akkora eséllyel esnek ebbe a kategóriába, mint összességében a nők. A „szerelem nélküli szexuális kapcsolat” és az „egyszerre több partnerrel is lehet szerelemben lenni” lehetőségét elfogadó nők esetén is hasonló a helyzet, bár e két kategóriában csak megközelítik a leszbikus partnerről is beszámolók a férfiak átlagát, amely itt is jóval magasabb, mint a női átlag. A homoszexuális partnert is említő férfiak pedig jóval nagyobb eséllyel elfogadóak mind a három lehetőséget illetően, mint a férfiak átlagosan – mindez konzisztens a homoszexuális partnert is említő nők és férfiak esetében mért magasabb partnerszámmal.

Végül a szerző megjegyzi, hogy véleménye szerint egyelőre nem látható tisztán, hogy a régebbi adatokhoz képest a homoszexuálisok arányának növekedése annak köszönhető-e, hogy miután kevésbé elutasítóvá vált a francia társadalom a homoszexualitással szemben, ezért olyanok is el merték ezt mondani magukról, akik korábban nem, vagy pedig azért, mert az ezzel kapcsolatban megengedőbb légkörben megnőtt azok aránya, akik kipróbálták a nemi kapcsolatot azonos nemű partnerrel. Elképzelhető, hogy mindkét ok szerepet játszik.

*

Gondolatok az ismertetett tanulmány kapcsán.

Kiderül a cikk adataiból, hogy egyrészt a homoszexualisok nem egy "szilárdan genetikailag determinált" népességet jelentenek (ez az egyik népszerű tévhit), mert jóval nagyobb az aránya az ideiglenesen, átmenetileg ilyen kapcsolatot "kipróbálóknak", mint az aktuálisan ilyen párkapcsolatban élőké. 

A másik fontos tény, hogy az utóbbiak ("masszívan", aktuálisan homoszexuálisok) aránya kicsiny, 1% körüli (noha 5-15% közötti adatok szoktak röpködni "tudományos becslésként" arról, hogy a népességnek mekkora része homoszexuális). 

Egy harmadik fontos tény, ami kiviláglik az, hogy a promiszkuitás aránya igen magas a homoszexuális partnert is említő népességben. Ezt több más szociológiai és demográfiai felmérés adataiból eddig is tudtam, de az INED-é még "tiszteletre méltóbb", mint azoké, ezért végképp "nem lehet belekötni". És voltaképpen ez az egyik nagy baj a homoszexuális párkapcsolatokkal - amely hozzáállás és viselkedés viszont szerintem mintegy szükségszerűen következik (az esetek zömét illetően) abból, hogy nem lehet közös biológiai gyermeke az ilyen pároknak. 

Végül pedig, ami a másik nagy gond a homoszexualitással, hogy miközben steril párkapcsolati modellt jelent, nem genetikusan determinált, vagyis az ezt választók aránya növekedhet, akár korlátlan mértékben - és ha így történik, az tovább roncsolja a család amúgy is "sebzett" intézményét és tovább nyomja lefelé a termékenységet, és fölfelé a párkapcsolatok bomlékonysági arányát. És éppen ez volt a negyedik fontos tény, ami kiderül az ismertetett cikkből - 1970-től 2014-ig folyamatosan nőtt a homoszexuális partnert is említők aránya Franciaországban, (és az aktuálisan ilyen kapcsolatban élőké is 2005-14-ben). Hasonló tapasztalatokat idéz angol és amerikai tanulmányokból a szerző - ez tehát általános jelenség. Persze lehetséges az, hogy "csak egyre többen merik ezt bevallani", ahogyan a társadalom egyre kevésbé elutasító ezzel szemben (ami, ha így van, azt jelenti, hogy egyre tisztábban láthatjuk azt, hogy ez nem is olyan csekély probléma, ami korábban sem volt olyan kicsi, mint gondoltuk). Ugyanakkor az is lehetséges - és ezt a szerző (még) le meri írni -, hogy az történik, hogy folyamatosan növekszik a homoszexuális párkapcsolatot kipróbálók aránya, ahogyan a társadalmi felfogás (megfelelő propaganda hatására) egyre megengedőbbé válik ezzel szemben.