A világ első “nemi visszalakító” konferenciáján a nők önmaguk megcsonkításának és hormonkezelésének megbánásáról beszélnek

“Hogy a fenébe hívhatják a sebészek ezt nem-újraalakító és nem-megerősítő egészségügyi beavatkozásnak? A testem azóta mindennek érzem, csak egészségesnek nem” – mondta az egyik hozzászóló.

200 fős tömeg jött össze szombat délután a világ első nemi visszaalakító konferenciáján. “Nemi visszaalakítás: elefánt a szoba közepén. Orvosi etika a nemi identitás korszakában” címmel tartottak konferenciát az angliai Manchesterben 2019. november 30-án. /'Elefánt a szoba közepén': az angol nyelvben ez olyan dolgot jelent, ami nagyon fontos és nyilvánvaló - lehetne - de véletlenül vagy szándékosan senki nem veszi észre és nem beszél róla./ A rendezvényt egy “Csapjunk Nagyobb Zajt” ('Make More Noise') nevű független feminista társaság szervezte. A teltházas rendezvényen az orvostudomány és pszichológia meghívott szakértői is részt vettek, valamint olyan fiatal nők, akik “nemi visszaalakító” folyamatban vesznek részt, miután korábban igyekeztek férfivá alakíttatni magukat.

Ezzel az eseménnyel egyben elkezdte a működését a Nemi Visszaalakítást Támogató Hálózat ('Detransition Advocacy Network'), amit Charlie Evans vezet, egy 28 éves nő, aki korábban egy évtizeden át mint férfi élt. /Ő az e cikket illusztráló képen bal szélen van./ Evans azért döntött úgy, hogy megalapítja ezt a csoportot, mert segíteni akart azon a több száz fiatalon, akik, mint mondja, azért fordultak hozzá, mert megbánták, hogy hormonkezeléssel és műtétekkel kísérletezgettek.

A két órán át tartó összejövetelről élő közvetítést adott Twitteren az Egyesült Királyság Biztonságos Iskoláinak Szövetsége (UK Safe School Alliance) nevű szervezet, amelynek célja, hogy megóvja az iskolákban a kislányokat a fiúk vagy férfiak részéről való testi molesztálástól, és minden gyermeket attól, hogy a biológiai nemével ellentétes neműnek tartsa magát.

Az utóbbi szervezet beszámolója szerint Evans felszólalásával kezdődött a gyűlés. “Nem a gyűlölet motivál minket, hanem a szolidaritás, a nők közötti nővéri viszony és az erős igényünk az igazságosságra” – mondta ő. Majd egy “nemi visszaalakulás” folyamatában részt vevő, Max nevű hozzászóló elmondta, hogy ő azért akart volna férfi lenni, mert nyomasztotta egyrészt a leszbikusokkal szembeni ellenszenv, másrészt pedig a fiúk, férfiak részéről tapasztalt szexuális zaklatás.

Kira, aki szintén “nemi visszaalakulás” folyamatában vesz részt azt mondta, hogy ő eredetileg fiús mentalitású és viselkedésű lány volt, és egy idő után azt kezdte érezni, hogy a környezete a nőiesség irányába presszionálja. Ezért nem-átalakító hormonkezelésre járt, majd 20 évesen levágatta a melleit. Aztán rájött, hogy mindez éppenséggel nem annak a jele, hogy elfogadná önmagát.

“Tényleg szeretem magam akkor, ha feláldozom általában az egészségemet annak érdekében, hogy megváltoztassam az egész lényemet?” – tette föl a kérdést.

A gyermekek számára kialakított “Nemi Identitást Alakító Szolgálat” (Gender Identity Development Service) a londoni Tavistock Centre Felnőtt Pszichiátriai Osztályához csatoltan működik. Innen érkezett Dr. David Bell pszichiáter, a konferencián fölszólaló egyik szakértő. Ő azt monda, hogy szerinte a “nemi újraalakító” klinikák nem szokták vizsgálgatni a pácienseik egészségi állapotának alakulását a beavatkozás utáni időszakban. Hozzá tette, hogy szerinte a gyermekeknek adott “pubertásblokkoló” nevű, erőteljes hatású szerek elnevezése félrevezető, mert ezeknek más testi hatásai is lehetnek a pubertás késleltetésén kívül.

“Ezen a téren a hosszú távú hatásokra vonatkozó kutatási eredmények hiánya a legnagyobb probléma” – mondta.

Dr. Anna Hutchinson klinikai szakpszichológus beszámolt arról, hogy a pubertást késleltető szereket szedő gyermekeknek közel 100%-a kap olyan hormont is, amely a biológiai nemével ellentétes neművé alakítja őt. Dr. Hannah Ryan, a fertőző betegségekkel foglalkozó kutatóorvos hozzá tette, hogy a pubertásblokkló szerek és az úgynevezett hormonpótló terápiák hatása hosszú távú, ezért alapvető fontosságú (lenne) a kezelés utáni időszakban, hosszú távon végezni egészségügyi vizsgálatokat a kezelteken.

Ryan még azt is mondta, hogy “hatalmas nyomás” van az orvosokon abban az irányban, hogy a biológiai nemükkel való elégedetlenség miatt stresszelő gyermekeket orvosi eljárásokkal a nemükkel ellentétes kinézetűvé alakítsák. Bell ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy sok orvos aggódik amiatt, hogy (ha nem tesz eleget az ilyen elvárásoknak, akkor) “transzfóbnak” nevezhetik vagy “gyűlölet-bűncselekménnyel” vádolhatják. Hutchinson pedig mindehhez hozzá fűzte, hogy az orvosokat már azért transzfóbiával vádolják, ha egyszerűen csak azt kérik, hogy legyen több tudományos kutatás ezen a téren.

“Hogy lehetne transzfób az, ha a gyermekeknek szeretnénk biztonságos orvosi beavatkozást garantálni?” – kérdezte. “Én a saját nemükkel elégedetlen gyermekek számára biztonságos kezelést szeretnék.”

A félelem a transzfóbként való megbélyegzéstől a hallgatóság soraiból is visszhangot kapott. A gyűlésről közvetítő szervezet tudósításából kiderült, hogy volt olyan orvos, akit már igyekeztek elhallgattatni.

“Már felszólítottak minket fentről, hogy ne használjuk a nemi visszaalakítás (detransition) és a “visszaalakított nemű nővérek” (desister) szavakat” – mondta az illető.

A hallgatóság soraiból egy pszichológus aggodalmát fejezte ki a “csakis az ellentétes nemi identitás megerősítése” (affirmation only) modellel kapcsolatban. Ez, amint a gyűlésről tudósító szervezet képviselője megjegyezte, “a biológiai nemükkel kapcsolatban kételkedő gyermekek azonnali nemváltoztatását támogatja”. /Erről Walt Heyer cikkében is szó van a Transszexualizmus rovat egy másik cikkében./

A közönségből másvalaki megjegyezte, hogy “a gender ideológia régi vágású szexizmusnak” hangzik. /Vagyis akik szerint a férfi és női nemi szerepek eltérése ma már nem olyan éles és fontos, azok részéről nem logikus, ha ugyanakkor az ellentétes nemhez akarnák igazítani a gyermekeket – ha azoknak ehhez van éppen kedve – mert “a nemi szerep nagyon fontos”./ Dr. Bell erre való válasza szerint a nemi identitás átváltoztatásával a “nemi identitás katikatúráját” valósítják meg. /Itt talán arra gondolhatott, hogy a “nemváltó” fiúkat olyan extrém mértékben nőies kinézetűvé igyekeznek alakítani, amilyennek a legtöbb nő a valóságban nem is néz ki és nem is érzi magát. Vagy pedig arra, hogy nemzésre, foganásra is, és igen gyakran az általuk kívánt szexuális életre is képtelenek az "átalakított" páciensek, akik így anélkül vesztik el a természetes nemi jellegüket, hogy valóban elnyernék az ellenkező nemét./

Megint felbukkant aztán ez a probléma egy csoportbeszélgetésben, ahol fiatal nők aról beszéltek, hogy úgy látják, csak két lehetőséget állítanak eléjük: vagy egy nagyon szorosan definiált, szélsőséges nőiességet választhatnak, vagy pedig azt, hogy “átváltoztatják őket férfivá”. Ők most a “férfiból való visszaalakítás” folyamatában vesznek részt és megosztották a személyes tapasztalataikat. Egyikük, Ellie arról beszélt, hogy nem lát maga előtt olyan “férfias” nőket, akik számára szerepmodellek lehetnének.

Emellett beszédtéma volt a serdülőkori leszbikus vonzalmakkal kapcsolatos stressz is.

A “visszaalakítás folyamatában” (detransitioning) részt vevő nők körében eltérő volt a megbánás mértéke az őket ért radikális orvosi beavatkozással kapcsolatban. Az egyikőjük azt mondta, hogy a nő voltával kapcsolatos elégedetlensége miatt megkönnyebbülést érzett, amikor levágták a melleit, egy másikójuk viszont maró dühvel beszélt a kezeléséről: “Hogy a fenébe hívhatják a sebészek ezt nem-újraalakító és nem-megerősítő egészségügyi beavatkozásnak? A testem azóta mindennek érzem, csak egészségesnek nem” – mondta. Ennek a 23 éves nőnek a mellei levágása után kivágták a méhét és a petefészkeit is, mire rájött arra, hogy ettől még nem lesz soha férfi. “Sajnálom, de már nem tudok hinni ebben az egész dologban” – mondta az egybegyűlteknek.

Az eseményról tudosító szervezet beszámolójából kiderült, hogy a közönségből egy férfi igen feszültté vált, és azt mondta, hogy ezekről a beszámolókról mindenkinek hallania kellene. “Én magam 30 éves koromra váltak csak elégedetté önmagammal” – mondta. /Feltehetőleg a biológiai nemére, férfi mivoltára utalva. Vagyis ő is átélhette, hogy "talán jobb lenne nővé válni"./ “Voltak olyan emberek, akik ezt tették veletek, és hagyták, hogy mindez megtörténjen. Azt kérdezitek, hol tartsuk a következő összejövetelünket? Mindenhol szükség van rá!”

forrás:

https://www.lifesitenews.com/news/at-worlds-first-gender-detransition-conference-women-express-regret-over-drugs-mutilation

Dec 2, 2019

Dorothy Cummings McLean: At world's first 'detransition' conference, women express regret over drugs, mutilation.

KISLÁNYOK NEMVÁLTÓ MŰTÉTEIÉRT IS FIZETNIÜK KELL A BIZTOSÍTÓKNAK EZENTÚL KALIFORNIÁBAN. ÉLETKORI HATÁR NINCS, SZÜLŐI BELEEGYEZÉST NEM KÉRNEK.

2021.01.06.

Az USA Kalifornia tagállama úgy döntött, hogy az egészségügyi biztosításnak ezentúl ki kell terjednie kiskorú transszexuális lányok (“transgender fiúk”) melleltávolító műtétjeire is. A nemi diszfória miatti beavatkozást a "kozmetikai" kategóriából a "helyreállító" kategóriába helyezte át az állam társadalombiztosításért felelős biztosa.

Kijelentette, hogy a normális női mellszövet "születési defektusból adódó rendellenes testfelépítésnek" tekinthető, így az egészségügyi biztosítási szolgáltatók nem tagadhatják meg a fiatalkorú “transgender” páciensek műtéti költségeinek kifizetését.

Számos gyermekjogi ügyvéd szólalt fel a változtatás ellen, mondván, az súlyosan veszélyezteti a kiskorúakat.

"Erkölcstelen, kizsákmányoló és megvetendő próbálkozás ez arra, hogy még gonoszabbul kihasználják a gyermekeket a genderideológián keresztül" - jelentette ki az ügyben Maria Keffler, a Partners for Ethical Care (Partnerek az Etikus Gondozásért) szervezet társalapítója. "A gyermekeken minden életkori korlát nélkül végzett orvosi beavatkozás elvégzésével, a szülői beleegyezés megkerülésével a kaliforniai biztosítási ügynökség pont az ellenkezőjét teszi annak, ami a mottója (ami 'Védelem, megelőzés, megőrzés')."

A LMBTQ-párti törvényhozók természetesen az "egyenlőség" diadalaként ünneplik a döntést.

"Minden pácienst, beleértve a nemi diszfóriában szenvedőket megillet a jog, hogy figyelembe vegyék speciális klinikai helyzetét. A diszkriminációnak nincs helye Kaliforniában, de máshol sem az egészségügyben" - nyilatkozott a döntésről Evan Low kaliforniai tanácstag.

Ahogy arról korábban beszámoltunk, a közelmúltban a brit Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, hogy a 16 éven aluliak nem elég érettek ahhoz, hogy nemváltó műtétjükről döntsenek. A pert egy olyan hölgy kezdeményezte, aki visszafordíthatatlan negatív következményeket szenvedett el egy éretlenül meghozott hasonló döntés következtében.

Forrás:

https://www.hetek.hu/cikkek/online/kislanyok-nemvalto-muteteiert-fizetniuk-kell-a-biztositoknak-ezentul?fbclid=IwAR3ZSERgRUXnv4x-r_kYK9d3hqDfAF0qvM7jL_yWkx360SFShid4yvrjQRU

Dr. Széchey Rita írásában orvosi megközelítésben reflektál a gyermekeket érintő érzékenyítő törekvésekre és a nemváltást célzó kezelések, műtétek veszélyeire.

Széljegyzet – avagy róluk ki készít majd sikerfilmet?

Hosszú, de velős

Hetek óta töprengek.

Azon, hogy vajon miért épp azon töprengek, amin?

Miért jut eszembe az elmúlt hónap történéseiről gondolkodva újra és újra az 1920-as évektől elindult, majd a 1930-33 körül kicsúcsosodott, milliók éhhalálát okozó nagy, szovjetunióbeli éhínség? Miért tolakodnak a szemem elé a csontvázzá soványodott, a piacon emberi végtagokat, sokszor saját családtagjaik testrészeit áruló, az éhezés okozta agyi elektrolitzavartól és a fájdalmaktól emberi mivoltukból teljesen kivetkőzött gyermekek képei?!

Tudjuk, hogy a milliók élelemhiány miatti kínhalálát okozó éhínségnek voltak természetes okai. Éppen néhány rossz év, éppen néhány új kórokozó. De elég jelentős – ez irónia volt, szóval értsd: meghatározó – szerepe volt az ideológiavezérelt, tudománytalan változtatásoknak.

Változtatás a gazdaságban (erőszakos termőföld-összevonások, erőszakos iparosítás a mezőgazdasági területeken), a társadalom résztvevőinek megítélésében (kulákosítás, a hozzáértő, gondolkodó parasztság kiirtása) és a tudományban. Vagyis értelmes kutatási eredmények figyelmen kívül hagyása, majd egész néptömegeket érintő ideológiavezérelt, tudománytalan döntések meghozatala önelégült pártfunkcionáriusok, mint például a „zseniális” Liszenko, egyéni, teljességgel tudománytalan ötletei nyomán.

De vajon hogy jönnek ide, az elmúlt hónapok történéseihez ezek a majd’ száz évvel ezelőtti katasztrófák? Mi köze ennek a történelmi tragédiának a közelmúlt néhány eseményéhez? Mi köze lehet egyáltalán a történelemnek az engem és sokakat izgató témához, a gyerekek érzékenyítéséhez, fiatalok hormonkezeléseihez?

Látszólag tényleg nem sok. Valójában viszont nagyon is sok.

A tudományos tények ideológiai indíttatású figyelmen kívül hagyása történik ugyanis most is. Ebben az előttünk lévő, nagy viharokat kavaró témában is.

Egy erőteljes ideológiai irányzat olyannyira el szeretné hitetni velünk az általa fontosnak tartott elveket, hogy egyszerűen lesöpri az érvek asztaláról a legalapvetőbb tudományos tényeket is.

Hogy mik is ezek az általuk nagyon fontosnak tartott alapelvek, az kissé körvonalak nélküli, mert a magát nagyon egységesnek hirdető LMBTQAI+ (stb.) közösség nem egységes, hanem különálló, egészen más értékek mentén gondolkodó csoportok nem közösségszerű halmaza, egymásnak sokszor ellentmondó érvelésekkel. (Például az LMBTQ „közösség” nemigen tud mit kezdeni velük, ezért vonakodva fogadja sorai közé a valódi interszex állapottal születetteket.)

Azt mindenesetre elég egységesen vallják, hogy mindenki csináljon, amit akar, mert az a szabadság legfelsőbb foka, és az a jó mindenkinek, ha egyáltalán nincsenek korlátozó szabályok. Az elfogadás mint alapérték is közös: mindenki fogadjon el mindenkit, kivéve azokat, akinek tőlük eltérő a véleménye egy adott kérdésben. A tudományos érvek által pedig nemigen engedik megzavarni magukat, pedig ezek eleddig a társadalmi és egészségügyi cselekvések alapvető bástyái voltak.

Hogy a tudományos érvek szemmel láthatóan nincsenek szem előtt az érveléseikben, abból is egyértelműen látható, hogy amíg a homoszexualitás genetikai meghatározottságát vallják, ugyanakkor a gender-érvelésnél azt hangoztatják, hogy genetikai meghatározottság e tekintetben nem létezik. Valami és annak az ellenkezője akkor sem lehet igaz, ha legalább az egyik tag az. Ebben az esetben mindkét állításnak pontosan ellentmondóak a tanulmányok, de úgy látszik, ez sem hozza zavarba őket.

Ahogy teljességgel érthetetlen az is, hogy milyen logika mentén válik számukra elfogadhatóvá, sőt fajsúlyos érvvé az, hogy pusztán attól, mert valaminek érzem magam, azzá is válhatok, sőt, az is vagyok. Néhány jelentéktelen részletet (mint például a nemi szervek anatómiáját), ami ezt az érzést megzavarja, ki kell javítani csupán.
Hiába tudja a tudomány, hogy attól, hogy mit érzek éppen, mondjuk a nemi hovatartozásomról, még nem változik meg a minden sejtembe beépült kromoszómajellemzőm. Attól sem, hogy esetleg a másik nemre jellemzőbb gondolataim, érzéseim vannak, de még attól sem, hogy akár már át is operáltattam a nemi szerveimet. Nem, ettől még nem változik meg az agyam, csontozatom, szerveim fogantatástól elinduló, nemi hormonok általi meghatározottsága.

De társadalmi érvként is sántít, mert például én sem leszek húsz éves csupán attól, hogy annak érzem magam. Mert ha így lenne, miért is ne vehetnék részt például egy fiatalkorúaknak kiírt pályázaton annak alapján, mert igenis annak érzem magam?
De nem leszek hatvanöt sem, és nem mehetek nyugdíjba holnap azzal, hogy márpedig én igazán úgy érzem magam, mint aki ledolgozta már a ledolgoznivalót. Sőt: a rám jellemző színek, külső jegyek sem fognak megváltozni attól, hogy éppen minek – mondjuk egy hátrányos helyzetű, ezért kiváltságokban részesülő kisebbség tagjának – érzem éppen magam. Nem fognak a kisebbségnek szóló, speciális ösztöndíjban részesíteni, csak azért, mert közéjük tartozónak érzem magam, ha a születésemet tekintve nyilvánvalóan semmi közöm ahhoz a csoporthoz. Élősködőnek, jobb esetben bolondnak titulálnak... Merthogy ez nem így működik.
De akkor miért is éppen a nemiség kérdésében teszünk kivételt?!

Nem logikus, mégis vannak, aki ezt képviselik, ezt harsogják: az vagy, aminek érzed magad, hisz a genetikai nemed csak egy adat, a genderidentitásod megválasztható, változtatható. Hisz’ csak szokásokon alapuló irányadás miatt alakult ki csupán, nem igaz? (A kisfiú például csak azért érzi magát fiúnak, mert a – korlátolt – szülei inget és autót vettek neki, és nem hagyták babázni, meg blúzban járni.) Az az általános tapasztalat, hogy a gyerekek érdeklődése minden szülői irányítás nélkül is jellemző irányokba indul, vagy hogy egy lányos családban élő kisfiúnál természetes játékforma a nagyok ruháinak felvétele, de korántsem biztos, hogy szexuális identitászavart jelez, ez esetben végképp nem érv.

Nem bizonyított egzakt módon az sem, hogy valóban létezik a „véletlenül más testbe születtem” állapot. Hogy vannak, akik így érzik, ez nem kérdés. Hogy ez egy sok kérdést fölvető, nehéz állapot, amelynek leggyakrabban valamiféle személyes vagy generációs traumára visszavezethető oka van, és ezért foglalkozni kell vele, az sem kérdés.
De nem mindegy, hogy hogyan, milyen gondolkodással, irányultsággal, előfeltételezésekkel foglalkozunk a kérdéssel, az érintettel! Mert a valóban meghatározó nemi diszfória – nevezzük így, „transzállapot” – a jelenleg hangoztatottnál sokkal kisebb számban fordul elő, a végül valóban teljes nemváltást igénylő eset pedig ennek is a töredéke.

Tehát korántsem mindegy, hogy normalizálunk, sőt, kívánatos, választandó alternatívának állítunk be valamit vagy ellenkezőleg: megpróbálunk a lehető leglogikusabb, leg–személyre szabottabb, legtudományosabb módon segíteni egy helyzeten.

Ide kívánkozna, hogy az ilyen élethelyzetben lévő embertársainkat ugyanúgy tiszteljük, elfogadjuk stb. De nem írom le, mert az ilyen mondatok meglátásom szerint a legmélyebben rögzült diszkriminációs gondolkodás indikátorai. Teljesen természetes, hogy tisztelettel, elfogadással, szeretettel fordulok feléjük, akkor is, ha nem értek egyet minden életgyakorlattal, amit tesznek. Pontosan úgy, mint mindenkihez. Vagy nem?

De vizsgálódjunk csak tovább: ha például csupán az orvosi, tudományos gyakorlatot nézzük: nekem minden orvosi lépésemet, diagnosztikus gondolatmenetemet, terápiás javaslatomat és műtéti gyakorlatomat meg kell tudnom magyarázni a ma érvényes szakmai ajánlások, és az evidence-based orvoslás alapelvei alapján. Ha ezt nem tudom megtenni, meghurcolhatnak, off-label gyakorlattal vádolhatnak, és el is ítélhetnek. Akkor pedig hogy is van ez?! Egyesek mindenféle hatástanulmány, ellenőrzés, tapasztalat nélkül simán végrehajthatnak nem életmentő (tehát nem az „ártani már nem nagyon lehet, ezért etikus kipróbálni” jellegű, végső) beavatkozásokat fiatalokon, sőt gyerekeken?! Hamarabb juthat valaki az egész életét meghatározó hormonterápiához, mint jogosítványhoz?!
És ráadásul ebbe a teljességgel tisztázatlan következményekkel járó irányba érzékenyítenék a legkisebbjeinket?!

Természetesen az érzékenyítés támogatandó, hisz ki ne üdvözölné úgy egyébként a sajátunktól eltérő kultúrák megismerését, elfogadását? Ki ne örülne, ha végre valódi integrációt élhetnének át a fogyatékossággal élők? Ki ne szeretne úgy egy lenni a sok közül, úgy tartozni valahova, hogy a sajátosságát ugyanakkor megőrizheti? Ezek kívánatos dolgok, az elfogadás tanulható tudomány.

De ne tegyünk már úgy, hogy teljesen normális a nemi identitásuk azonosulási szakaszában levő kicsik (óvodások, kisiskolások) elé tenni a nemük megválasztásának kérdését, úgy, mintha az:

1. mindenkire egyformán vonatkozó probléma, mindenki által egyszer majd eldönteni való kérdés lenne, éppolyan magától értődő választás, mint amilyen az iskola vagy az életpálya!
2. Ne merészeljük olyan horderejű kérdésnek beállítani, mesefigurákkal elmesélni, mintha csupán arról hoznának döntést, hogy nadrágban vagy szoknyában menjenek el otthonról aznap. Ne merészeljük a korosztályuktól idegen fogalmakkal, felnőtteket is kihívás elé állító dilemmákkal terhelni őket.

Mert miről is van szó? Milyen horderejű döntésekről?

Operáló szemorvos vagyok, ezért pontosan tudom, hogy például a szemizom tervezett rövidítése a rajzon lehet pontosan 5 mm, de az az izom a műtőben akárhogy is nézzük, akkor is csak egy rugalmas „husika”. Nagyon sok gyakorlat és szakmai alázat kell ahhoz, hogy felismerjem, ez most a meggynyúló, laza, vagy az összerándulós, feszes husika lesz, és aszerint kell majd terveznem, vágnom, varrnom. Tudom azt is, hogy nem tudhatom biztonsággal például azt sem, hogy a rajzon gyönyörűen mutató szemhéjív hogy gyógyul majd, még akkor sem, ha pont úgy vezettem a metszést, ahogy lerajzoltam, mert esetleg valami miatt nem úgy reagál a szervezet a mindenki másnál bevált varratra, mint ahogy azt szeretném, ahogy megszoktuk. Egyet biztosan tudok: hogy soha nem lehetek teljesen biztos az eredményben.

Ezért vallom, és gyakorlom: nil nocere. Soha ne árts. Soha.
Tudom azt is, hogy minden reoperáció (újabb műtét) milyen meredeken csökkenti a kiszámíthatóságot, nem lehet még csak a szemhéjat sem, pláne a nemi szerveket vagy a körülvevő struktúrákat büntetlenül ide-oda operálgatni.

Tudom, hogy a hormonális terápiák, számtalan agyi oda-visszacsatolás és mindenféle bonyolult finom szabályozás révén milyen hihetetlenül nagy hatással vannak a szervezet egészére. Ismerem, hogy a hormonrendszer bármely ponton való változtatása kihat a stressztűrésre, a vizeletháztartásra, a cukorháztartásra…, de még a kedélyállapotra is, tehát gyakorlatilag mindenre.
Tudom, hogy csupán egy olyan egyszerű változás, mint például a szemüvegessé válás, de még a kancsalból sikeres műtét után szép egyenes szeművé válás is (!) mekkora identitásválságot okoz a betegnek.

A kiskorban elkezdett „érzékenyítés” viszont hazug módon azt sugallja, hogy egy ilyen műtétsorozat és hormonkezelés nem is olyan nagy szám, a gender megválasztása egy egyszerű választás csupán.

De ha tényleg csak egy elhanyagolható kellemetlenség, hogy például
– a pénisz műtéte (alapvetően eltávolítása, akárhogy is szépítjük különféle kifejezésekkel) után a legmagasabb a posztoperációs depressziós ráta;
– hogy a létrehozott hüvely napi feladatot ad a viselőjének a folyamatos (fájdalmas) tágítások miatt;
– hogy a clitorisból kialakított penis állapota esztétikailag és funkcionálisan az esetek nagy részében csupán elfogadható, de nem kiváló;
– hogy a hysterectomizált FTM (female to male, vagyis nőből férfivá alakult) operáltnak egész életében hormonproblémái lesznek, és biztosan nem lehet saját gyermeke…
…akkor nem igazán érthető, hogy miért van az, hogy az egyik legismertebb MTF (male to female, férfiból nő) internetes celeb, megszámlálhatatlan követővel, már a sokadik műtétjét kommentálja nagy csinnadrattával – de egyre kevésbé széles mosollyal –, mert ott lent nem úgy sikerültek a dolgok, ahogy várta?! Éppen csak nem érez (!) úgy, ahogy várta?!

És ha mindez tényleg rutin, választható csekélység, akkor vajon miért van, hogy egy másik, szintén nagyon sok követővel rendelkező, szintén MTF, csinos női arcú, bombaalakúvá operált, mindig teljes sminkben látható celeb úgy döntött, hogy nem szeretné megcsináltatni a végső műtétet ott lent, mert azért az a biztos, ami úgy van, ahogy van?

Miért van az, hogy egy harmadik elmondja, hogy huszonegy évesen nem gondolt még arra, hogy valamikor gyermeket akarhat, de most, már huszonnégy (!) évesen, igen? Csak sajnos a hormonkezelés sterilizálta… Kár, hogy erről nem tudott… Most keresi a megoldást… 

A transzközösségben tabunak számít az egyre szaporodó számú detransition (nem-visszaállítás) is, így a statisztikák nem megbízhatóak, már csak azért sem, mert nagyon sok páciens egyszerűen kiesik a rendszerből. A nemátalakító műtéteket végző intézmények a mindennapi gyakorlatban nem tekintik őket tovább pácienseiknek, a transz-közösség pedig a saját dilemmái általuk való felhangosítását nem képes elviselni. A „transition regret” (nemváltást megbánó) fiatalok így mindenkitől elutasítottak lesznek, az eredetivel össze nem mérhető súlyosságú problémáikkal együtt.

Mert aligha lehet szívszorítóbb történet annál, amikor valaki a húszas évei elején nemcsak eltávolíttatja a kebleit, de péniszt és szilikon heréket is operáltat magának. Majd, ha nem állítja meg valaki, egy hosszú távra, felelősen gondolkodó szakember, akkor eltávolíttatja az összes belső női szervét (hysterectomia két oldali ovarectomiával) is. Begyűjtve ezzel a műtéti menopausa összes rizikóját (sokszorosára emelkedett demencia-, stroke- és diabétesz-rizikó), eltolva magától az anyává válás lehetőségét. Ha egy ilyen FTM fiatal ráébred, hogy a problémái gyökere nem a rossz testbe születés volt, és mindezt megbánva a férfihormon-terápiát leállítja és visszaáll az eredeti nemére, akkor már minden szempontból késő. Mert ezt nem teheti meg csak úgy, mintha nadrág helyett újra szoknyába bújna. Nem. Akkorra már meg van csonkítva, kívül, belül, testében, lelkében.

De természetesen nem könnyedebb történet az sem, ha egy férfi, aki kasztráltatja magát, levágatja a férfiassága misztikus szimbólumát, arcműtétet, mellműtétet végeztet, és ezután rájön, hogy a transz-kezelések során senki nem kérdezett rá, hogy mi van a problémái mélyén, valóban gender-diszfóriában szenved-e, vagy csupán áldozatául esett az ideológiának és a jólfizető műtéteket elvégezni nem átallóknak.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy bizonyítottan tény, hogy a nemi diszfória a kamaszkori énválság természetes része lehet, és a problémás esetek 80%-ában az identitás spontán beáll a születési nemnek megfelelő állapotra. Nem beszéltünk arról, hogy ilyen esetekben a miértekkel sokkal érdemesebb lenne foglalkozni, mint a 8-10-12 éves gyerekeknek pubertás előtt felajánlott korai hormonkezelésével.

Természetesen ezek a mai közbeszédben kimondhatatlan, nempíszí igazságok, és ha valaki mégis kimondja őket, nem józanul gondolkodónak, de még csak nem is máshogy gondolkodónak (ami pedig számukra alapérték lenne) tartják, hanem azon nyomban elmaradott, ilyen-olyanfób, ilyen-olyangyűlölőnek bélyegzik. Ami pedig egy mérhetetlenül fájdalmas és nagyon durva kirekesztés, éppen azoktól, akik a tolerancia élharcosainak mondják magukat.

Ne tegyünk tehát úgy, mintha egyszerűen csak a rózsaszín masni/kék masni kérdésköre lenne a gyermekeink előtt! Mert ez nem csak tudománytalan, de egész egyszerűen hazugság, sőt, – a fentiek ismeretében – tulajdonképpen kiskorú gondatlan veszélyeztetése.

És a szülők? Számukra önmagában is elég kihívás végigasszisztálni a csemetéjük felnőttkorba átlépésének kínjait, nem csoda, hogy gyakran teljesen elveszve figyelik az énválság ilyen radikális megnyilvánulását. Mivel nem akarnak rosszat, és a tudományos tényeken átlépő ideológia nagyon is meggyőző, a lelkükben remegve fizetik ki az elképesztő összegeket az egymás után következő csonkító műtétekre. A részükről ez gyakran félreértett jótékonyság, félreértett „jófejség”, félreértett „haladjunk a korral” attitűd. De sokszor a félelem és az identitásválságban vergődő kamaszaik öngyilkossági fenyegetései elől menekülnek.
Ez pedig megint egy olyan kérdés, hogy a válságban megfelelő segítség kell, de ez nem azt jelenti, hogy divatból belehajszoljuk őket egy évekig tartó folyamatba, aminek a végén derül csak ki, hogy az alapvető problémákat bizony a nemváltás sem oldotta meg, máshol kell (kellett volna) keresni a megoldást.

A pontos okok leírása, ami miatt ilyen népszerű lehet ez az irány, könyvtárakat tölthetne meg, akkor is, ha a politikai nagy trendeket, háttérérdekeket nem említjük. De az egyén szintjén azért röviden is elgondolkodhatunk, mik azok az érzékeny pontok, amiket ez az ideológia olyan könnyen érint.

A mai gyerekek, sőt még a szüleik, sőt még a nagyszüleik sem nem éltek át nagy háborúkat, nem volt lehetőségük hőssé válni, nemesítő szenvedéseken átesni. Keresnek hát maguknak valamit, ami különleges, hősi tettnek számít, hatalmas bátorság kell hozzá, konfrontációs készség, hősi küldetéstudat, és olyan valami, ami még csoporttudatot is hamar ad.

Az énválságok mindenkori jellemzője, hogy az érintett szeretne máshol lenni, hagyni csapot-papot, kibújni a bőréből. Erre pedig kiválóan alkalmas a nemváltás, mert addig, amíg a folyamat tart, leköti a belső energiákat, célt ad.

És ne hagyjuk ki: könnyű sikereket, sőt, akár megélhetést is. Csupán azzal, hogy valaki a saját nemváltó utazását influenszerként kommentálja, kedvelt, jól megfizetett hírességgé válhat. Úgy, hogy egy már meglévő kincs (a nemisége) kergetésén kívül semmi jelentőset nem tett.

Minden jelenség mögött ott lapul a kérdés: mindez kinek jó? Ez már egy másik tanulmány anyaga kellene, hogy legyen, de azért jegyezzünk meg annyit, hogy vannak, akiknek igenis nagyon jók azok az aratási eredmények, amelyek ebből a vetésből kikelnek…

Ezért tehát nem vagyok hajlandó elfogadni, és a választás szabadságának hazudni azt, amikor apróságokat úgy tanítanak toleranciára, hogy tudománytalan, és végtelenül veszélyes dolgokat tesznek eléjük, ismeretanyagnak, óvodás beszédtémának.

A mesekönyv, ami a témát az asztalra tette, szóra sem érdemes, csak a vihar, amit kavart. Hogy annak a könyvnek az irodalmi értéke milyen, nálam sokkal szakavatottabbak elmondták már, többek közt az irodalmi–közéleti folyóirat, az Élet és Irodalom hasábjain. Nem tőlem származik hát a megfogalmazás: „kínos”. Igen, mert nem irodalmi, hanem egy propaganda irat.

Mert szeretni tanítani, toleranciát tanítani eddig is lehetett!

Aki akarta, csinálta is. Az LMBTQAI+ ideológiai kérdések kisgyerekeknek való korai, és indokolatlan mértékű bemutatása nélkül is. Aki akart, számtalan forrást találhatott, bármilyen típusú elfogadás/kirekesztés, szeretet/gyűlölet témakörben. Aki akart, eddig is beszélgethetett a csemetéjével, ilyenre kiválóan megfelel bármelyik népmesei vagy színvonalasabb mesés gyűjtemény.

Akárcsak a bizonyos művet reklámozó, híres könyvesbolt roskadásig színvonalas irodalommal telt polcaira gondolok, vagy az általuk is ismert és elismert, gyerekirodalmi blogon olvasható, változatos, kimondottan gondolatébresztő, emberi alapértékekre tanító tartalmakra.

De ha nagyon érzékenyíteni akarunk, el lehet vinni a gyermekeinket (mi ezt is tettük, egy életre elég tapasztalatot gyűjthettek néhány nyár alatt) bármelyik szabolcsi vagy kárpátaljai faluba, jótékony célú utazásainkkor. Vagy bemehetünk velük akármelyik típusú fogyatékkal élők akármelyik intézetébe, bármelyik idősotthonba vagy kórházba érzékenyedni. (Nyilván minden szempontból megfelelően előkészítve.) És eddig sem volt tilos bármilyen a koruknak és a kérdéseiknek, befogadóképességüknek megfelelő képanyag, filmrészlet alapján beszélgetni ezekről a kérdésekről.

Nem látom tehát azt a kiáltó űrt, ahová éppen ez a mű hiányzott…

És végül néhány írói gondolat a témában, amihez a széljegyzet született: az én szerkesztőim úgy kivágtak volna a szöveggel együtt, mint a macskát, ha ilyen didaktikus, koncepciózus irománnyal jelentkeztem volna be náluk... Élénken javasolták volna, hogyha lehet, gondoljam át még egy kicsit… Elmondták volna, hogy nem árt, ha az irodalom irodalom marad, és a szövegeket hagyjuk, hogy hassanak… Nem kell ennyire akarni elmondani azt a valamit. És egyébként pedig, ha valamit mégis nagyon el szeretnénk mondani, írjunk a mondanivalónkhoz saját történetet.

Ahhoz, hogy elmondjuk, ami a szívünket nyomja, talán inkább ne az ismert, idő próbáját kiállt, több réteget hordozó, komoly mesterek által írt meséket írjuk át. Ráadásul olyan módon, amivel azt kommunikáljuk, hogy az a célunk, hogy lehetőleg az (általunk ezzel tulajdonképpen nagyon-nagyon hülyének nézett) átlagos olvasó is megértse. Mert ugye biztos, ami biztos, nehogy más menjen már át a gondolkodni feltehetőleg nem tudó fejecskéjébe, mint amit mi nagyon le szeretnénk nyomni a torkán: hogy igen, itt most azt akarjuk megmutatni, hogy a királyfi a királyfit választotta, és nem a királylányt.

Az írónak lehet témája, lehet szándéka, lehet története, amit el szeretne mondani, de könyörgöm, ne úgy adja már át, hogy ennyire rettenetesen kilógjon a lóláb… mert az ugyan lehet írás, de irodalom semmiképp.

És akkor az ilyesféle iratról végül csak azt mondhatjuk, hogy

1. Mint tartalom: az út, ami felé vinne, tudományosan igen aggályos, tehát így egy egészséget és személyiséget érintő témában kifejezetten veszélyes.
2. Mint forma: óhatatlanul eszünkbe juttatja a nagy magyar író ismert mondatát, hogy:
   „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá…”

Mindannyian szenvedünk a járványtól. Mégsem adunk be oltásokat szigorú tudományos vizsgálódás nélkül, pontosan meghatározott protokollok, előtanulmányok, próbák nélkül. Pláne nem a gyerekeinknek. Most mégis eléjük teszünk olyan kérdéseket, amikhez még túl fiatalok, amikről nincs (nem is lehet, mert valljuk be, nekünk, felnőtteknek sincs) elég információjuk, de amivel életveszélyes utakra terelhetjük őket?! Megetetnénk velük a mesebeli mérgezett almát? Naivan és mosolyogva?!

Ahogy a témáról gondolkodom, egyre inkább értem, miért tolakodtak a szemeim elé éppen annak az éhínségnek a képei. A holokauszt embertelen, elképzelhetetlen borzalmait, a különböző népirtások, éhínségek vagy a kommunizmus meggyötörtjeinek emléket állító alkotásokat még lehet, lehetett követni. Elég könnyen beazonosítható volt, hogy ki a rossz és ki az áldozat. Ki a kirekesztő, és kik a kirekesztettek. Kikért kell megrendülten belezokogni a zsebkendőbe, és kiktől kell borzadva elhatárolódni.

De amikor majd nálunk is leesnek azok a bizonyos, máshol (ahol a dolgok úgy tizenöt, húsz évvel korábban megtörténnek) már leesett tantuszok, vajon ki lesz elég bátor filmet forgatni azokról, akikről most szóltam? Ki fog szobor-installációt tervezni a meggondolatlanul levágott/kivágott melleknek, heréknek?

Ki fogja felidézni az életútját azoknak, akiket már pici gyerekkorukban, néhány nemükre vonatkozó útkereső, természetes kérdés miatt két-három évesen ráállítottak egy olyan pályára, ami már többé nem visszafordítható? Ki hozza vissza az éveiket, a pubertásukat, az identitásukat, azt, ami örökre elveszett? Ki ad hangot a hangtalanoknak, ki adja vissza a férfias hangját a porcműtötteknek, ki adja vissza a csengő hangját a tesztoszteronnal kezelteknek? Ki simítja ki a borostás bőrüket ugyanezeknek, és ki adja vissza az átoperált férfias arcéleket?

Ki fogja elsiratni a miattuk meg sem született ezreket?! Ki írja meg a kihaltak krónikáját, ha egyszer, akik megírnák is, a mai divatmajmoló, megfontolatlan (vagy nagyon is megfontolt?!) hormonterápiákkal sterilizált generációk gyermekeiként, meg sem fogantak?!

Ki kiáltja bele a tömeg ájult éljenzésében egy pillanatra beállt csendbe, hogy megálljatok, meztelen a király?!

Széchey Rita

szemorvos, író, hitoktató

2020. 11. 26.

Forrás: 

https://misszio.lutheran.hu/mediatar/cikkek-irasok/2022-szeljegyzet-avagy-roluk-ki-keszit-majd-sikerfilmet

https://thefederalist.com/2020/01/13/in-the-past-5-years-the-transgender-explosion-has-wounded-more-and-more-people/

Walt Heyer:

Az elmúlt 5 évben a transzneműség robbanása egyre több embert sebesített meg

2020. 01. 13.

Az elmúlt 5 évben annyi változott, hogy robbanásszerűen megugrott a nemi diszfóriával (a saját nemével való elégedetlenséggel) diagnosztizált gyermekek és serdülők száma, akik számára elapadt a valódi segítség.

5 éve nem azért kezdtem el írni a nemi identitásról és az annak változtatása által okozott károkról, mint ha én magam pszichiáter, egyetemi tanár vagy valami rendkívül zseniális egyén lettem volna, hanem azért, mert átéltem mindezt. 42 éves koromban férfiból nővé alakító műtéten mentem keresztül és 8 évig „Laura Jensen” néven éltem – aztán rájöttem, hogy egy feldolgozatlan gyermekkori traumám okozta azt az elsöprő vágyat, hogy átmeneküljek az ellenkező nem identitásába.

Kemény munkával és hatékony pszichológiai tanácsadás segítségével begyógyítottam múltam lelki sebeit és így elpárolgott az a vágyam, hogy nő legyek. Újra Walt Heyernek neveztem magam ezek után hivatalosan és az emberi környezetemben is, eltávolítottam a női mellimplantátumaimat, és egy csodálatos baráti közösség segítségével újraépítettem az életemet, de ezúttal az egészséges pszichés alapra. Most már több, mint 22 éve, hogy boldog házasságban élek egy valódi (biológiai) nővel. /Megjegyzés: Walt Heyer látható a mellékelt képen./

Miután kaptam az élettől egy második esélyt, úgy érzem, kötelességem megosztani ennek a reményét másokkal azáltal, hogy szóban és írásban is fellépek a „ritkán bánják meg a nemváltást” hazugsága ellen, és miután belülről láttam az egészet, ebből a látószögből leplezzem le a nemváltoztató mozgalom hazugságait. Az elmúlt 5 évben annyi változott, hogy robbanásszerűen megugrott a nemi diszfóriával (a saját nemével való elégedetlenséggel) diagnosztizált gyermekek és serdülők száma, és a kezelés lehetőségét mereven egyoldalúvá szűkítették.

A transszexuális problémával küzdő emberek számára nyújtott valódi segítség lehetősége elpárolgott

5 évvel ezelőtt az „Amit a transzgyermekek szüleinek tudniuk kell” című cikkemben máig is érvényes módon mutattam be ennek a problémának a hátterét és adtam vele kapcsolatban tanácsokat. Vagy más rendellenességek, vagy pedig az őket ért abúzus miatt azonosulhatnak a gyermekek a sajátjukkal ellentétes nemmel. Azt ajánlottam a szülőknek, hogy működjenek együtt szakemberekkel a háttérben meghúzódó stressz feltárásában, és figyelmeztettem őket, hogy kerüljék el az olyan szakembereket, akik nemváltást javasolnak. Biztosítottam a szülőket, hogy ők maguk vannak a legjobb helyzetben ahhoz, hogy feltárják a gyermekükben levő rejtett feszültség okát.

Újabban azt hallom a szülőktől, hogy már szinte lehetetlen olyan terapeutát találni, aki nem a nemváltoztatást javasolja a gyermek számára. Az USA 16 szövetségi tagállama és megszámlálhatatlan városa tiltotta meg jogszabállyal az olyan fajta tanácsadást, amely a saját nemmel való elégedetlenség mögötti feszültség okának feltárására törekszik. A Louisville-i Egyetem (University of Louisville) elbocsátotta a pszichiátriai tanszékvezetőjét, a neves gyermekpszichiátert, Dr. Josephsont, mert ő a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy a pszichiátereknek fel kell tenniük a „miért” kérdését, ha egy gyermek elutasítja a saját biológiai nemét. Ha egy tanácsadó vagy kutató ilyen kérdésre keres választ vagy, ha figyelembe vesz olyan tényezőket, mint a szexuális vagy érzelmi abúzus lehetősége, akkor azt kockáztatja, hogy a kollégai kirekesztik. Az ezt betiltó államokban pedig elveszítik a működési engedélyüket.

Szülők, ne vigyétek a gyermekeiteket „gender klinikákra”! A gender klinikák a transzneműségen kívül kizárnak bármilyen lehetőséget. Bárkinek, aki az ajtajukon kopogtat, úgy osztogatják a nemváltó hormont, amint a gyerekeknek a cukrot szokás Halloweenkor. Sebészek állnak készenlétben, hogy belevájjanak a fiatalok testébe, műtéttel levágva akár 13 éves kislányok mellét, és hogy átszabják serdülő fiúk nemi szerveit úgy, mintha Dr. Frankenstein szelleme vezetné a kezüket. A negatív következmények nem érdeklik őket.

A fiatalok nemváltásának robbanásszerű terjedése mögött az állami középiskolák és főiskolák tűnnek fel főszereplőként. Rendszeresen hallom olyan szülőktől, akiknek a gyermekei korábban a saját nemükkel való elégedetlenség semmilyen jelét nem mutatták, hogy már a főiskola első évében a kollégiumból hazatérő gyermekük transzneműnek kezdi mondani magát.

Az elmúlt öt év fejleményeit figyelembe véve új figyelmeztetésem van azon szülők számára, akiknek a gyermekei a nemükkel való elégedetlenség vagy össze nem illés valamilyen jelét mutatják. Legyenek rendkívül óvatosak és éberek mind az internettel szemben, mind pedig bármilyen iskolai szakemberrel – tanárral, iskolapszichológussal vagy szociális munkással – szemben. Mindezek gyakran együttműködnek annak érdekében, hogy a gyermeket a nemváltás felé irányítsák.

Volt transzgyerekek beszámolói, akik megjárták és megbánták

Elkerülhetetlen és előre látható volt, hogy amint egyre több gyermeket diagnosztizálnak tévesen nemi diszfóriásnak és irányítanak a nemváltás útjára, annál több beszámoló fog érkezni azoktól, akik negatív tapasztalatokról számolnak be. A legutóbbi időben elkezdtek özönleni hozzám az emailek olyan fiatal felnőttektől, akik végigjárták a nemváltás kijelölt útját, és most segítséget kérnek abban, hogy vissza tudják csinálni az egészet. Bemutatom néhányuk történetét.

Sidney 21 éves, intelligens és magával ragadó fiatal nő, aki már két év elteltével megbánta, hogy 19 évesen nőből férfivá változtatta magát hormonok segítségével. Ő még a szerencsések közé tartozik – még elég fiatal ahhoz, hogy újrakezdje anélkül, hogy annyi sok évet elvesztegetett volna hiába, mint olyan sokan közülünk.

Ő leírta a tapasztalatait egy cikkben, melynek címe „Egy éven át éltem transzférfiként – és az orvosok lépten-nyomon cserbenhagytak” ('I Spent a Year as a Trans Man. Doctors Failed Me at Every Turn'). A férfias kinézete fokozatosan elmúlik majd, ahogyan a tesztoszteron hormon hatása alábbhagy. De a neme visszaváltoztatásával járó lelki feszültséget csak türelemmel és kitartással tudja elviselni.

Nathaniel serdülőkorában elbizonytalanodott a nemi identitásában és 18 évesen „teljes nemváltó műtéten” esett át, amelynek során eltávolították a férfi nemi szerveit, és egy álhüvelyt alakítottak ki a helyükön. Egy év alig telt bele, máris megbánta, és engem kért, hogy segítsek rajta.

Nathaniel elmondta, hogy az általános iskolában a fiúk durván gúnyolták, mert félénk, érzékeny volt, és a fiúkénál szívesebben vett részt a lányok játékaiban. Amikor idősebb lett, akkor fölfedezte az internetes pornót, hallott így a transzneműségről, és „meggyőztem magam, hogy én igazából ilyen vagyok”. A 15 éves születésnapja után egy héttel elment egy orvoshoz, és azután – a serdülőkora további éveiről szóló beszámolója alapján – a gender klinika nem javított az életén.

Amint mondja, „ettől kezdve lassan eltávolodtam mindentől (a normális életben), míg végül már csak otthon ültem egész nap, videojátékokat játszva és internetezve. Olyan környezettel vettem magam körül, amely jóvá hagyta, visszaigazolta a hibás döntéseimet, mert sajnos ők is beleestek ugyanabba a csapdába, mint amibe én.”

A szülei eleinte nem támogatták, hogy visszaalakuljon férfivá, de most már segítenek neki, miután olvasták az „Egy évvel a nemi átalakítás után ez a tini már bánja a frankensteini átszabását” című cikkemet. (Angol címe: 1 Year after Sex Change, This Teen Regrets His 'Frankenstein Hack Job'.)

Max visszaalakulásának a története először a The Economist 1843 Magazine-ban jelent meg 2017 szeptemberében, és aztán ezt leírtam egy cikkemben, a „The Federalist” magazinban. Ez a Max nevű lány 15 évesen előállt a szüleinek azzal, hogy ő transzfiú, aztán elment egy terapeutához, és bár az nem ajánlotta neki, ő mégis a hormonkezelés és műtét mellett döntött. Kevéssel a 17 éves születésnapja előtt elkezdett tesztoszteront szedni, majd a következő évben egy sebésszel levágatta a melleit.

Ekkor Max boldognak érezte magát. De csak fél évvel azután, hogy sikeresen kezdte el fiúnak kiadni magát rájött, hogy a lelke mélyén már nem is biztos benne, hogy igaza volt mindezzel. Alig több, mint három évvel a kijelentése után, hogy ő „transznemű”, már 19 évesen rájött, hogy hibát követett el, és elkezdte a visszaváltozást.

A transzneműség gondolatának robbanásszerű népszerűvé válása általában és a médiában

Ne hódoljon be senki a transzőrületnek. Túl sok ember részéről voltam már tanúja nemváltoztatás utáni túl nagy boldogtalanságnak. Mintegy a nézőtér első sorából látom a fájdalmukat a bizalmas, lelki bajaikat megosztó emailjeikből, amik arra indítanak, hogy leleplezzem, mi folyik manapság a gender ipar kirakata mögött.

Írtam több könyvet is azért, hogy segítsem az embereket azáltal, hogy megismerik a nemváltoztatás utáni megbánást. A legutóbbi, A transz-élet túlélői ('Trans Life Survivors') című könyvemben külön fejezetek szólnak a gyerekekről, valamint a tudományos kutatási eredményekről és szakirodalmi forrásokról, és ami különösen fontos, bemutatom benne 30 ember életét, akiket elsodort a nemváltoztatás. Megosztják velünk a gondolataikat arról, hogy szerintük mi okozta azt, hogy egy ellenkező nemű személy szerepének a kialakítására vágytak, és hogy miért döntöttek úgy hogy visszatérnek az istenadta nemükhöz. Az ok után nyomozva nem egyszer eljutunk valamilyen gyermekkori abúzusig.

Stella Morabita írónő felteszi a kérdést: „El tudod képzelni, milyen lehet az, amikor elmondod egy pszichiáternek, hogyan ért téged abúzus a gyermekkorodban, ami szerinted a saját nemeddel kapcsolatban általad érzett elutasításhoz vezetett, csak azért, hogy ő válaszul teljesen figyelmen kívül hagyja a múltadnak ezt a vonatkozását és inkább a nemed megváltoztatását forszírozza mint egyedüli módot a benned levő düh és félelem leküzdésére?”

Éppen ez történt velem is 30 éve, és történik ma is minden nap fiatalokkal és felnőttekkel. Több magazinban és hetilapban – mint például USA Today, The Federalist, The Washington Times – több, mint 50 cikket publikáltam az elmúlt 5 év folyamán annak érdekében, hogy minél inkább reflektorfénybe állítsam sérülékeny emberek, főként gyermekek folyamatos tönkretételét a testük megcsonkításának vadul terjedő gyakorlata által, amit azért tesznek, hogy a testük megfeleljen a téves önképüknek.

Van egy honlapom, a sexchangeregret.com ('sex change regret' = 'a nemváltoztatás megbánása') azok számára, akik reményt és információkat akarnak e téren, és ez odafigyelést kínál azoknak, akik elpanaszolnák a bajaikat – emberek ezreinek, akik megváltoztatták a nemüket, úgy találták, hogy ez nem nekik való, és vissza akarják kapni az „igazi énjüket”.

Az igazi énünket a biológiai nemünkben találjuk meg. A nemünk fix, és nem változik meg hormonok, mellpumpák vagy plasztikai sebészet által. Nem hódolok meg a transzagybaj előtt, és azt ajánlom, hogy senki más se adja fel, vagy adja meg magát ennek az őrületnek.

A transszexuálisok olyan személyek, akik a biológiai nemükkel ellentétes nemhez tartozónak képzelik magukat, és eszerint igyekeznek élni. Természetesen itt is lehet olyan, mint a homoszexuálisoknál, aki ilyen hajlamot tapasztal magában, de azt nem éli ki, hanem párkapcsolat és nemi kapcsolat nélkül éli az életét.

Talán nem nyilvánvaló kapásból, de a transszexualitás mibenléte kíván némi magyarázatot, amint a fajtái is. Ugyanis ez a fogalom több, alapvetően különböző csoportot takar.

Ha például egy férfi nőnek képzeli magát, akkor még mindig elképzelhető, hogy emellett ő (mégis) a nőkhöz vonzódik – amint egy ilyen személy megfogalmazta, ő “lélekben leszbikus”. Néhány ilyen férfi már heteoszexuális házasságban élt, amikor “kisütötte”, hogy “ő tulajdonképpen transszexuális”.

Meglepően hangozhat ez – de vannak példák ilyen “kései identitásfelfedezésre”, ami persze szomorú önbecsapás. A hollywoodi sztárvilág színésznői közül például Jodie Foster 31-től 46 éves koráig heteroszexuálisként élt párkapcsolatban egy férfival, két gyermeke is született, majd “rájött, hogy ő tulajdonképpen leszbikus” és 51 évesen bele is kezdett egy ilyen párkapcsolatba. (Először két évvel a férfi partnerével való tartós kapcsolata előtt vélt felfedezni magában ilyen hajlamot, aztán másfél évtizedig a férfi hatására “rájött, hogy ő heteroszexuális”, majd egy évvel a férfi partnerével való hosszú kapcsolat befejezése előtt megint a “leszbikus hajlamát” hozta szóba nyilvánosan, mivel akkorra feltehetőleg már kezdett kihűlni a kapcsolatuk.) Miley Cyrus pedig 14-től 23 éves koráig 7 fiú, illetve férfi partnerrel járt, majd “kipróbálta egy nővel is”. Vagy más szóval “felfedezte a leszbikus mivoltát”. Utána megint volt két férfi partnere – de “a biztonság kedvéért” ő már tizenévesen kitalálta és deklarálta, hogy ő “pánszexuális”, ami más szóval azt jelenti, hogy “kinek mi köze hozzá, hogy ő milyen nemi identitású”. Így nem kellett vacakolnia az identitása utólagos megváltoztatásával, mint Jodie Fosternek.

Visszatérve a “mostantól nő akarok lenni, drágám” férjekre, ilyenkor a feleség dönthet úgy, hogy elválik, mert úgy látszik, a férje megőrült. (És lényegében tényleg... Egyébként, amint arra írásom végén rátérek, gyaníthatóan a nyílt vagy titkolt transzvesztitizmusnak – más pszichés tényezők mellett – gyakran lehet szerepe abban, hogy egy heteroszexuális férfi fokozatosan transszexuálissá változik.). Meg is próbálhatja a feleség lebeszélni a férjét az újkeletű mániájáról, és talán sikerrel.

De olyan eset is van, hogy elfogadja a férfi “identitásfelfedezését”. Ezek után a férfi dönthet úgy is, hogy sebészi úton levágatja a hímvesszőjét és a heréit, hormonkezeléssel néhány év alatt női melleket növeszt magának, és női ruhákat viselve, női identitással, “mintegy leszbikusként” él együtt tovább a (továbbra is alapvetően heteroszexuális, de az adott helyzetben „kényszerleszbikus”) feleségével. Olvastam ilyenre példát. Vagy pedig dönthet úgy is, hogy pár év alatt női melleket növeszt magának, és női ruhákat viselve, női identitással, “mintegy leszbikusként” él együtt tovább a feleségével – de a hímvesszőjét és heréit nem vágatja le, hanem azokat továbbra is arra használják a feleségével, amire addig is szokták (vagyis heteroszexuális jellegű vaginális koituszra), mert hát ha egyszer vannak, jók azok még arra. Szóval az utóbbi férfi a “nő vagyok, de hát mit csináljak, sajnos van hímvesszőm, és a feleségem kedvéért megtartom és neki tetsző módon használom” álláspontját képviseli. Olvastam ilyenre is példát. Sajnálatra méltó egy ilyen helyzetbe került feleség is. Képzeljük el, hogy egy férjnek a felesége közli vele, hogy ő mostantól férfinak érzi magát és hormonkezeléssel szakállt fog növeszteni, és talán majd levágatja a melleit is, de azért élhetnek együtt tovább a szokásos módon nemi életet, ha a férje akarja... Azt nem tudom, hogy ilyenre is van-e példa.

Ami a nemi irányultságot illeti, ez a két utóbb leírt típus jelenti az egyik fő lehetőséget a transszexuálisok számára – a másik fő lehetőség pedig az, hogy (kiherélt és levágott hímvesszőjű) férfiakként férfiakkal kezdenek nemi kapcsolatot (vagy a nők „férfivá műtött nőként” próbálkoznak normál heteroszexuális nőkkel). Ha a transszexuális férfiak így tesznek, akkor gyakorlatilag ők is homoszexuálisok, csak hangsúlyozottan női identitással. (Amúgy a „sima” homoszexuálisoknál a férfias vagy nőies identitás gyakran eldöntetlen, bizonytalan az egyén számára, és ha történetesen a biológiai nemmel inkább ellentétes, abból “nem csinálnak akkora ügyet”, nem központi kérdés a számukra, és ezért nem tekintik magukat kifejezetten transszexuálisnak.)

A “gyakorlatilag homoszexuálisként élő” transszexuálisok számára jórészt ugyanazok a bajok jelentkeznek, mint amikről a homoszexuálisokkal kapcsolatban szó volt, vagyis nemi betegségek és labilis kapcsolatok. (Egyébként nem ismerek adatokat arról, hogy a transszexuális férfiaknak a “kvázi-heteroszexuális és lélekben leszbikus” csoportja a nagyobb, vagy pedig a “hangsúlyozottan női identitású homoszexuális” csoportja, de az a benyomásom, hogy mintha az utóbbi jóval nagyobb és jellemzőbb lenne.) Ugyanakkor vannak emellett további komplikációk is utóbbiak számára. Az egyik az, hogy nem minden “sima” homoszexuális számára fogadhatók el, és nem mindegyikük számára fogadható el “sima” homoszexuális partner. Egy részük azt akarja, hogy őt (a biológiailag férfit) egy férfi nőnek tekintse annak ellenére, hogy neki persze nincsen petefészke, és bár a hímvesszőjét, heréit levágatta és női melleket növesztett, akkor is “a legjobb esetben” valami kis sebészileg fabrikált műhüvelykéje van csak. És még ő van felháborodva, ha egy férfi felháborodik azon, miután már magát nőnek beállítva magába habarította, hogy “ő csak nőnek tettette magát, pedig nem is az”. Arról nem is beszélve, hogy amint az előbbi csoportnál (tu. i. „lélekben leszbikusok”), itt is akad olyan, aki le sem vágatja a hímvesszőjét és heréjét, és még elvárná, hogy egy férfi őt ennek ellenére nőnek tekintse “mert ő annak érzi magát”. Lehet, hogy akad nagy ritkán egy-egy alapvetően heteroszexuális férfi, aki “nőként” elfogad egy “átoperált férfit” mint élettársát – ezt nem tudom. De annyi bizarr dologra van példa... Mindenesetre vagy a legtöbb vagy az összes ilyen “gyakorlatilag homoszexuális transszexuális” számára annyi lehetőség marad a nemi életet tekintve, hogy a homoszexuális szubkultúra peremén meghúzzák magukat valahogy, és onnan kerítenek maguknak partnert.

Azt olvastam, hogy az ilyen “homoszexuális transszexuálisok” a leginkább partnerváltogatók a homoszexuális életmódot élő emberek között – felteszem, hogy azért, mert ők a legkiszolgáltatottabbak, akik a legkevésbé válogathatnak, hogy milyen párt akarnak: ugyanis örülnek, ha valaki még egyáltalán szóba áll velük, és még annyira sem mernek a partnereikkel szemben követelményeket támasztani, mint az átlagos homoszexuálisok, ezért különösen könnyen faképnél hagyják őket. Azt is olvastam, hogy a prostitúció is viszonylag jellemző ebben a rétegben, és hogy a homoszexuálisok között e csoport terjeszti a leginkább az AIDS-et. Egyébként az egyik nagy pszichés probléma például az „átműtött” (levágott mellű, és „kvázihímvesszős”) transszexuális nők számára is az, hogy „műférfiként” általában „nem jönnek be a nőknek”, és rendszerint marad nekik a leszbikusoknak egy (valószínűleg kis) része, akik esetleg rájuk fanyalodnak, vagy ők azokra.

Általában tehát – teljesen érthető módon – sem a heteroszexuális nők, sem a heteroszexuális férfiak nem kívánnak maguknak nemi partnernek sem egy magát nőnek kiadni próbáló megcsonkított férfit, sem egy magát férfiként „eladni” próbáló megcsonkított nőt. Így marad az ilyenek számára általában a homoszexuálisoknak egy rájuk fanyalodó kis töredéke. De ők, a transszexuálisok ezt – amennyire tudom – gyakran nagy csalódásként szokták megélni. És ezért nem csoda, ha a „nemváltó műtét” után nem csökken a pszichés problémáik gyakorisága és súlyossága (amit arról Szilvay Gergely cikkében szó volt), hanem még akár növekszik is. Persze előfordul, hogy egy ilyen „nemváltó műtét” után valaki nagyon elégedett az eredménnyel – legalábbis egy ideig... De aztán, jellemző módon, szembejön vele a valóság betonfala.

Említésre méltó még itt két dolog. Az egyik, hogy létezik egy, a transszexuálisokhoz viszonylag hasonló csoport, akikkel viszont nem keverendők össze, és ez nagyon fontos: ők az interszexuálisok. Az interszexuálisok biológiailag legtisztább, egyben legszélsőségesebb változatát a hermafroditák jelentik, akiknek a testében egyszerre van meg az összes férfi és női nemi szerv. Ez utóbbi rendkívül ritka jelenség. (Egyszer azt olvastam, hogy “addig” összesen 7 “tiszta hermafordita” esetet ismer az emberiség történetében az orvosi szakirodalom. Azótal lehet, hogy 10-et vagy 20-at is, gondolom.) Maga az interszexualitás nem ennyire súlyos zavar (mint a teljes hermafroditizmus) – de azért meglehetősen súlyos is lehet. A két leggyakoribbnak tűnő fajtája a Kleinefelter-szindróma és az androgén inszenzitivitási szindróma. Sokféle megnyilvánulása lehet ezeknek a genetikailag sérült állapotoknak (a két említetten kívül mások is vannak), de az általánosságban elmondható róluk, hogy legalábbis ezen esetek egy kis részében tényleg nagyon bizonytalanná teszik, hogy milyen neműnek kéne tekinteni az egyént. Olvastam egy konkrét esetről (androgén inszenzitivitási szindrómában szenvedett az illető), ahol orvosi vizsgálatra küldték a – női mellekkel rendelkező, női hangon beszélő, csecsemőkora óta női identitású, női nevű – tizenéves lányt (?), mert nem kezdett el menstruálni. Kiderült, hogy bár a nemi szervei kívülről teljesen nőiek, de belül csak egy csökevényes hüvelyszerűsége van, nincs méhe és petefészke, viszont van a hasüregében születése óta két here. Ezeket a szervezet genetikai okból nem érzékelte, és nem reagált a hatásukra, ugyanis ez ennek a szindrómának a lényege. Genetikailag férfi volt, vagy az lett volna, de a szervezete “vak és süket” volt erre. (Ezért nem alakult ki hímvesszője az anyaméhben, és ezért nem indult el később a férfivá érés sem a pubertás idején.)

Nagyon kényes és bonyolult kérdés, hogy mihez kezdjen az életével – és milyen neműnek tekintse magát – az, aki ilyen. Ezen még lehet gondolkodnunk. Amit fontos tudni, hogy az interszexualitás ilyen szélsőséges esetei, amik biológiailag masszívan megalapozottak, rendkívül ritkák, több tízezer születés közül egy-egy ilyen kirívóan súlyos eset akad, mint a példaként hozott. Magyarországon így például néhány tucatnyi ilyen szerencsétlen élhet (aki joggal “azt sem tudja, fiú-e vagy lány”), miközben a homoszexuálisok száma – ha a más országokban mért arányok itt is érvényesülnek – 100-200 ezer lehet. A transszexuálisoké pedig – bár, amint láthattuk, elég bonyolult lehet a definíciójuk, és átfedésben van a homoszexuálisokkal – néhány tízezer lehet Magyarországon (amerikai arányokat a hazai népességre kivetítve). A transszexuálisokat illetően tehát nem olyan elenyészően ritka jelenségről és parányi csoportról van szó, mint amilyen a súlyosabb helyzetű interszexuálisoké.

Persze fölmerül a kérdés, hogy nem lehet-e átfedés az enyhébben “biológiailag zavart” interszexuálisok és a transszexuálisok között. A válasz az, hogy nem szükségszerűen. (Ugyanez a probléma felmerül a homoszexuálisokkal kapcsolatban is, és arra is ugyanez a válasz.) Ha valakinek genetikai okból a biológiai nemétől némileg eltérő a testi karaktere, attól ő még tud azonosulni a saját biológiai nemével, ha akar – persze főleg akkor akarhat, ha ehhez okos és gyengéd pszichológiai támogatást kap a környezetétől, a családjától.

A transszexualitás definíciója vajon az, hogy “ki-ki olyan nemű, amilyennek érzi magát”? Nem. A homoszexualitást hamisan normalizálni akaró homoszexualista mozgalomhoz hasonlóan kialakult egy vele összefonódó másik mozgalom is, amely a transszexualitással akarja ugyanezt tenni. Ennek a résztvevői nem is transszexuálisokról beszélnek, hanem “transzneműekről”. Ők állítják azt, hogy “ki-ki olyan nemű, amilyennek érzi magát”, és ezért például egy magát nőnek képzelő transszexuális férfit ők “transznőnek” neveznek. A transszexuális kifejezést nem is szabad használni szerintük, mert az arra utal, hogy ez egy beteg vagy legalábbis problémás szexuális identitás – holott nem erről van szó szerintük, hanem “mindenkinek alapvető emberi joga, hogy olyan neműnek definálja magát”, amilyenhez éppen kedve szottyan, ez tehát természetes dolog (transzneműség), nem pedig orvosi vagy pszichológiai kategória (transszexualitás). És ebből a felfogásból fakad a két nemből “végtelenféle” nem kitalálása. Mert, ugye, az is természetes jog akkor már, hogy ki-ki megválaszthassa, éppen hány százalékban érzi magát nőnek vagy férfinak és milyen időközönként érzi magát inkább ennek vagy annak...

Ezért fontos, hogy ne hagyjuk magunkat csőbe húzni, és ha ilyen jelenség, fogalom szóba kerül, akkor ne a transznemű, hanem a transszexuális kifejezést használjuk. (És a biológiailag férfire ne a transznő, hanem a transszexuális férfi, a biológiailag nőre ne a transzférfi, hanem a transszexuális nő kifejezéseket.) Mindenesetre a transszexualitást normalizálni akarók (nevezzük őket transszexualistáknak?) arra használják az interszexuálisok kategóriáját, hogy azzal mentegessék és igazolják a maguk hamis elvét.

A valóságban mindenki általában olyan neműnek érzi magát, amilyent a környezete kiskorától kezdve természetesnek vétet a számára, amilyenné a családja neveli. Ha valami gond van a biológiai alapokkal, akkor is.

Mit tegyen az, aki esetleg úgy érzi, hogy őt más neműnek nevelték, mint amilyen “valójában”? Itt az a lényeg, hogy mit értünk azon, hogy “valójában”. Ha ez csak egy szubjektív érzés a részéről, akkor tisztán pszichés problémáról van szó. Akkor annyi a feladata, hogy tegyen azért, hogy el tudja fogadni a tényleges és egyértelmű biológiai nemét. De ha például serdülőkorában azt észleli, hogy “valami gond van” a testével a nemi jellegét tekintve, akkor mit tegyen? Attól függ, milyen és mekkora az a gond. Nagyon ritka az, hogy olyan nagy, mint amilyen az általam fentebb leírt esetben. Enyhébb esetekben az szokott lenni, hogy “csökkent értékű” férfinak vagy nőnek érezheti magát valaki biológiai, genetikai okból, még akkor is, ha testileg végső soron képes arra, hogy nőként gyermeket foganjon vagy férfiként gyermeket nemzzen. Például lehet valakinek “mikropénisze”, vagyis szokatlanul kis méretű hímvesszője (ez 200 férfiból egynél fordul elő). De ettől még nem kell arra a következtetésre jutnia, hogy “ő tehát nem is igazi férfi”, ezért lelkiismerete szerint elállhat attól a természetes elvárástól, kötelezettségtől, hogy egykor majd férjként gyermekeket tartson el és felelősséget vállaljon értük (és ehelyett elkezdjen játszadozni a női identitás vagy a homoszexualitás gondolatával, majd teljesen beleélnie magát valami ilyenbe). Ugyanis ettől még alkalmas a gyermeknemzésre. Az igaz, hogy kellemetlen lehet közölnie a jövendőbelijével, hogy vele biológiailag “ez a helyzet”. Nem túl valószínű, hogy emiatt egy komoly menyasszony otthagyná – de ha mégis, akkor talán jobban is járt így, mert az valószínűleg más nagyobb nehézségben sem tartott volna ki mellette...

Előfordulhat, hogy valaki azért válik transszexuálissá, mert volt valamilyen enyhébb interszexuális jellege, problémája – de ha az ilyen biológiai probléma ellenére végső soron egyértelmű volt, hogy melyik nemhez tartozik, akkor az mondható, hogy ez ilyen esetben erkölcsileg és pszichésen helytelen fejlemény volt, és elkerülhető, megelőzhető lett volna. Éppen attól transszexuális valaki, hogy “bár biológiailag végül is egyértelmű volt, hogy milyen nemű – még akkor is, ha volt abban valami torzulás vagy fogyatkozás”, de ő alapvetően pszichés okból, betegesen, talán bűntől sem mentesen, mégis a másik nemmel való azonosulást választotta, mint azt, amit biológiailag indokolt lett volna.

A lényeg az, hogy a transszexuálisok mozgalmárai igyekeznek azt a benyomást kelteni, hogy mivel van néhány biológiailag végképp zavaros helyzetű interszexuális, ezért bárki (de legalábbis ők) jogosan követi a “mindenki olyan nemű, amilyennek érzi magát” hamis elvét. Vagyis “igyekeznek a legszélsőségeseb helyzetű interszexuálisokkal takarózni”.

A transzvesztitizmus is egy nemi perverzió, aminek a gyakorlói a legtöbbször férfiak, akik (a legtöbbször nagyon hangsúlyozottan és nevetségesen eltúlzottan) női ruhába öltöznek. Egy részük heteroszexuális, egy részük transszexuális. Az a gyanúm, hogy ez a perverzió – amelynek mozgalmi jellege és szubkultúrája is van – nem egy esetben a heteroszexuálisok számára fokozatos átmenetet jelenthet a transszexualitás felé. Adataim erről nincsenek, de el tudom képzelni, hogy a transszexuálisok jelentős része, talán akár a többsége ennek a révén válhatott azzá.

Úgy gondolom, hogy a transszexualitás jóval súlyosabb perverziót jelent, mint a transzvesztitizmus. Utóbbival az az egyik komoly gond, hogy amint a könnyű drogok (pl. marihuána) mintegy „kapudrognak” bizonyulhatnak a kemény drogok felé, úgy ez is bevezető, átvezető szokás lehet a transszexuális identitás kialakulása irányába. Persze enélkül, önmagában is jele lehet annak, hogy van valami tisztázandó (bár talán még nem egyértelmű) probléma valakinek a nemi szerepekkel kapcsolatos felfogásában.

Mivel korunkban a két nem szerepei közötti különbség is, és az öltözködés terén való különbség is némileg elmosódott, ezért az „ez furcsa, de még elmegy” öltözék és az „ez már transzvesztita perverzió” öltözék közötti határt talán nem is mindig olyan könnyű meghúzni. Mindenesetre amikor valaki valamilyen öltözéket fölvesz, azzal közöl is valamit magáról, meg is szólítja a környezetét. Ezért találom következetlen vagy képmutató viselkedésnek azt, ha valaki különösen bizarr vagy szexuálisan kihívó módon öltözik föl, aztán háborog azon, ha valaki a hozzá közel állók közül szóvá teszi, rákérdez, hogy „ezt meg hogy”.

Mindez átvezethet a „milyen legyen korunkban a helyes férfi és női nemi szerep – és mennyire lehetnek többfélék ezek a szerepek” kérdései felé. Ebbe az irányba most nem kívánok elmenni. Ami az öltözékekben kifejeződő nemi szerepeket illeti, abban talán a legtöbben egyetérthetünk, hogy csekély eltérés a szokásostól jó alkalom lehet egy szelíd beszélgetésre az illető felfogásáról – a durva provokációt meg a legtöbben annak szoktuk tartani, ami. (És ilyenek a homokos parádékon például szándékosan, „politikai terrorizmusként” szoktak feltűnni.)

A baj talán ott kezdődik egyéni szinten, ha valaki a nemi szerepére jellemző öltözködéssel kapcsolatban rendszeresen és nagy mértékben eltér a normálistól úgy, hogy ez együtt jár a számára a nemi szerepekkel kapcsolatos pszichés zavarral, akár annak kifejezőjeként, akár annak erősítőjeként. Úgy gondolom, hogy az ilyen esetek – még ha súlyosabb esetről lenne is szó – első sorban arra jelenthetnek jó alkalmat, hogy többet megtudjunk az illető gondolkodásmódjáról egy (vagy több) beszélgetés keretében. Lehet esetleg tapintatosan föltenni neki olyan kérdéseket is, amelyek elgondolkoztatják, és idővel talán helyrezökkenthetik az esetleg kissé szélsőséges vagy kisiklott felfogását.

Források

https://en.wikipedia.org/wiki/Jodie_Foster

https://en.wikipedia.org/wiki/Miley_Cyrus#Personal_life

https://williamsinstitute.law.ucla.edu/publications/trans-adults-united-states/

https://mandiner.hu/cikk/20191226_a_valodi_nemvaltas_lehetetlen

Szilvay Gergely:

A valódi nemváltás lehetetlen

2019. 12. 27.

A nemek átműtése csak látszatra lehetséges, valójában lehetetlen. A transznemű férfiak nem válnak férfivá, és a transznemű nők sem válnak nővé, hanem maszkulinizált nő és feminizált férfi lesz belőlük.

Elnézést, hogy az ünnepek idején ilyesmi traktátusokkal boldogítjuk önöket, de vannak dolgok, amelyek nem maradhatnak szó nélkül.

„A tény az, hogy a nem egy ideje megváltoztatható. Vannak nők, akik férfinak születtek, és vannak férfiak, akik nőnek. Ez a helyzet. Aki azt mondja, hogy egy férfiból nem lehet nő, vagy fordítva, egyszerűen nem veszi tudomásul a tényeket. Ezt pedig joggal nehezményezik az érintettek is, és mindenki, aki tiszteli a valóságot” – írja egy Facebook-kommentben egy hazai publicista. A komment nem nyilvános, így a szerző nevét nem áruljuk el.

Az illető annak kapcsán fogalmazta meg a fentieket, hogy J.K. Rowlingot, Harry Potter kitalálóját transzfóbnak titulálta a nyugati közvélemény militánsan progresszív része, minthogy kiállt egy kutatónő mellett, akit azért rúgtak ki, mert szerinte nem lehet nemet váltani.

Pedig Maya Forstaternek igaza van. Nemet váltani lehetetlen.

A nemváltó műtét ugyanis nem vált nemet. Látszólag nővé alakítja a férfit és férfivá a nőt, de csak látszólag.

Az alábbiakat csak jó gyomorral és erős romantikus érzékkel rendelkező olvasóinknak ajánljuk, akik kiábrándító dolgokkal való szembesülés után sem vesztik el derűjüket.

A „nemváltó” műtét

A World Professional Association for Transgender Health (WPATH) útmutatói szerint a hormonkezelések hatására a női páciensek férfiassá alakítása során elmélyül a hang, a klitorisz megnagyobbodik, megnő, sűrűsödik és megerősödik a testszőrzet, megszűnik a menstruáció, elsorvadnak a mellszövetek, nő a nemi vágy, és a testzsír rovására nő az izomtömeg. A nőiessé alakítandó férfipáciensek esetében megnőnek a mellek, csökken a nemi vágy és az erekciók, csökken a herék mérete, és nő a testzsír aránya az izomzat rovására. A hormonkezelés durva hangulatingadozással, levertséggel, depresszióval járhat.

Lássuk, mi jön ezután a férfiból magukat nővé műttetők esetében: gonadektómia (azaz a nemi mirigyek eltávolítása, szóval a kiherélés), penektológia (a pénisz eltávolítása) és egy vagina „létrehozása”. A pénisz bőrét gyakran használják fel a vagina-imitáció falának létrehozására. A herezacskóból lesznek a külső szeméremajkak imitációi. Kozmetikai sebészeti beavatkozás a klitorisz-imitáció létrehozása, melynek során a pénisz fejének legérzékenyebb részei válnak a klitorisz-utánzat érzékeny felületeivé. Újabban már a belső szeméremajkakat is tudják utánozni. A műtét után mesterségesen (például tamponnal) kell megőrizni a „neovagina” mélységét és tágasságát. A férfi szőrzetet elektrolízissel vagy lézerrel távolítják el, s már vannak technikák, amelyek az arcot is tudják feminizálni.

A magukat férfivá műttetni kívánó nők számára az elérhető technológiák „kevésbé kielégítőek”. A „neopénisz” kinézete „nagyon jó”, de a műtét „soklépcsős és drága”. Sőt: a „neopénisz” (pénisz-utánzat) erekciója csak beépített mechanikus segítséggel érhető el, mint egy rúd vagy valami felfújható alkalmatosság. Azaz a pénisz-imitáció még alapvető szexuális funkcióit sem tudja ellátni. A péniszhez való szövetet a falloplasztika során a páciens más testrészeiből (például a karjából) nyerik. Van egy másik módszer is, amely a genitáliák szövetét használja fel, és erektálható péniszt eredményez, ezt metoidioplasztikának hívják, s négyféle formája van, ezeket most nem mutatjuk be. Az így létrehozott pénisz-utánzat azonban többnyire három-öt centiméteres, azaz a valódi pénisznél jóval kisebb, és nem feltétlen alkalmas a penetrációra. Mindenesetre nem minden beavatkozás távolítja el a klitoriszt és szünteti meg a vaginát. A herezacskó-utánzatot a külső szeméremajkakból hozzák létre, és heregolyó-imitációt is tudnak implantálni az így létrehozott „herezacskó”-ba.

Mindehhez képest a petefészkek, a méh és a vagina eltávolítása már „gyerekjáték” – hisz eltávolítani valamit könnyebb, még ha veszélyes is, és valóban végrehajtható; könnyebb, mint létrehozni egy szervet, ami nincs. A meglehetősen agresszív beavatkozásokat pár évnyi androgénhormon-terápia után javasolt megkezdeni. És persze hozzátartozik a műtétsorozathoz a mellek eltávolítása is.

Csak utánzat, nem valódi

Mi mindennek a hosszú, fájdalmas és drága hormonterápia- és műtétsorozatnak a következménye? Az, hogy a páciensek látszólag ellenkező neműek lesznek. De valójában nem. A nemátalakító műtét nem változtatja meg a biológiai realitásokat – még a hormonkezelés sem, hiszen biológiai nemünk a magzati fejlődéssel és a genetikával kezdődik, és áthatja minden sejtünket. A nemátalakító műtéten átesők nem változtatják meg nemüket, mivel szerveik funkcióit nem tudják megváltoztatni – egy vaginává átműtött pénisz nem veszi fel a vagina szervi funkcióit, s fordítva is ez a helyzet. Robert P. George, korunk egyik legjelentősebb jogfilozófusa úgy fogalmaz: „a nem megváltoztatása metafizikai lehetetlenség, mégpedig azért, mert biológiai lehetetlenség is egyben”.

Lehet tehát, hogy a műtéti technika egyre fejlődik, a beavatkozás egyre jobban tudja utánozni a kinézetet, és akár el tudja érni azt is, hogy az átműtötteknek szexuális stimulusa legyen, de biológiai realitásuk nem változik meg – maximum eltorzul.

A nemi szerveink szükségszerűen úgy határozhatóak meg, mint amelyek egy adott szerepet töltenek be egy nemileg eleve meghatározott személy átfogó biológiai valóságában, biológiai működésében, s mindezek gyökere, kezdete a fogantatásnál van – így próbálja kifejteni a nehezen kifejthető testi meghatározottságunkat Christopher Tollefsen filozófus. Hozzáteszi:

„Nem lehet vaginát kreálni úgy, hogy létrehozunk egy nyílást egy adott helyen. Ha az egész szervezetből hiányzik a kapcsolat a vagina biológiai funkciójával, akkor az a nyílás nem vagina. Ugyanígy nem kreálható pénisz pusztán azáltal, hogy létrehozunk valamit hasonlót, ami izgatás hatására megnagyobbodik. Vagina vagy pénisz csak úgy lenne létrehozható, ha az egész biológiai környezetet is létrehozzuk, amibe ezek a szervek beágyazódnak. Viszont ezek a szélesebb körű biológiai kontextusok maguk sem különállóak a szervezettől. A szervezet is eredendően, létének első pillanatától kezdve nemileg meghatározott, és biológiai fejlődése során azok a kapacitások bontakoznak ki, amelyek már azon szervezet és szerve fejlődése kezdetétől fogva kódolva voltak a szervezetbe, a megfelelő kontextusban.”

A nemi szervek átműtéssel való imitálása tehát nem teremt ellenkező nemű egyént, ahogy nem teremt új nemi szervet sem, akármennyire is sikerült látszatra az utánzás.

Felmerül a kérdés, hogy ha lehetséges volna a nemi szervek átültetése, akkor az mennyiben változtatna mindezen. Nem sok mindent: egy olyan szervet átültetni, beültetni, ami mindkét nemnek van – például egy szívet vagy vesét – nem ugyanaz, mint egy ellenkező nemhez tartozó szervet beültetni. Ha beültetünk egy szívet vagy egy vesét, s a szervezet nem löki ki, akkor azok el tudják látni a funkciójukat, jól tudnak működni, úgy, ahogy egy szívtől vagy vesétől elvárjuk. Ha képesek volnánk női nemi szervet beültetni nőknek, és férfi nemi szervet beültetni férfiaknak, akkor ez ugyanúgy elmondható volna. Azonban egy (akár hormonkezelt) férfitestbe ültetett női nemi szerv, vagy egy (akár hormonkezelt) női testbe ültetett férfi nemi szerv egyszerűen idegen környezetbe kerül, ami nem szolgálja ezen szervek megfelelő működését, egy férfi nemi szerv „nem tud integrálódni egy biológiai organizmusba, aminek működése gyökeresen női, és fordítva”.

Ezért Toleffsen azt mondja: „minden műtéti próbálkozás arra, hogy megváltoztassuk valakinek a nemét, szükségszerűen maga után vonja azon testi kapacitások megcsonkítását, amelyek meghatározzák valaki valódi nemét”. Lawrence Mayer epidemiológus és biostatisztikus pedig úgy fogalmaz: „tudományos szempontból a transznemű férfiak biológiailag nem férfiak, ahogy a transznemű nők sem nők biológiailag.” Paul McHugh professzor szerint: „a transznemű férfiak nem válnak férfivá, ahogy a transznemű nők sem válnak nővé”, hanem „maszkulinizált nővé és feminizált férfivá” válnak.

Az LMBTQ-mozgalom, s főleg a T-mozgalom szereti azt az álláspontját hangoztatni, hogy a nemi mivoltunk nem köthető kizárólag a hormonokhoz vagy a reprodukciós szervekhez. Félig igazuk van: abban, hogy „nem köthető kizárólag”. Biológiai nemünket sok minden meghatározza ugyanis, együtt, fogantatásunktól kezdve.

Mint arra Ryan T. Anderson rámutat, a férfi és női test nem csak kromoszómában és hormonokban, valamint a nemi jellegekben tér el, hanem átlagosan nézve súlyban, méretben, formában-alakban, sűrűségben és a csontok hosszában, a zsír elosztásában, az izomzatban, valamint számos szervet tekintve is, többek közt az agyat. Vannak különbségek a molekuláris és sejti szinten is, amelyek nem pusztán a fiziológiát, hanem az agyunkat is befolyásolják. Valószínűleg az agy a leginkább nemileg karakteres szervünk, különbségek vannak az érzelmek és a fájdalom megélésében, a látásban, a hallásban, az emlékezetben és a tájékozódásban.

Egy valódi nemváltáshoz tehát molekuláris szintig át kéne műteni az emberi testet, beleértve a csontstruktúrát is. A kutatási eredmények azzal kapcsolatban, hogy a magukat rossz testbe születők agyának struktúrája jobban hasonlít-e az ellenkező neműek agyára, minimálisak és ellentmondásosak.

Az emberi szervek és céljaik

A transzmozgalom és az egész LMBTQ-szekció szereti elszakítani a szervek létét azok funkcióitól. Azonban nincs igazuk. Candace McCullough leszbikus siket aktivista, akinek partnere is siket, amikor mesterséges megtermékenyítés útján gyermeket akart vállalni, siket férfit választott hozzá, hogy gyermeke is siket legyen. Első gyermeke teljesen siket, a második alig hall, s Candace szerint ezzel semmi probléma nincs, mivel a siketség csak egy alternatív kulturális forma.

Minden józan eszű ember tisztában van vele, hogy ez az érvelés diplomatikusan szólva sántít. De mivel normális esetben nem szoktunk ilyen alapvető és magától értetődő dolgok igazolásán gondolkodni, egy jól érvelő bolond könnyen sarokba szoríthat minket okos, ám gonosz logikai akrobatamutatványaival.

A neurobiológus Mureen Condic (aki az USA National Science Boardjának tagja 2018-2024 között, egyben bioetikus és ombudsman, és többek közt a Berkeley-n végzett) és filozófus testvére, Samuel Condic egy tanulmányukban (Defining Organisms by Organization) így szemléltetik mindezt: „egy szerv meghatározó tulajdonsága a szervezet: egy entitás különböző szerveinek feladata, hogy együttműködjenek az entitás jóléte érdekében”.

A szerveink tehát a szervezet egészéért vannak, reproduktív szerveink pedig egy még nagyobb jóért. A nem, mint állapot a test ilyenfajta szervezettségének és célra orientáltságának elismerése. Ha egy szerv, legyen az a szem, a fül vagy a nemi szervek, nem felelnek meg ennek, nem vagy csak részlegesen tudják teljesíteni feladatukat, akkor az nem pusztán önkényes társadalmi konstrukciók által el nem ismert eltérés, különbség, egyenlő értékű alternatíva, hanem „működési hiba”, rend-ellenesség. Ezért téves a párhuzam a transznemű és interszex (hermafrodita) emberek közt: utóbbi ugyanis születési rendellenesség.

A „nemváltás” során létrehozott nemiszerv-utánzatok és a valódi közt a viszony olyasmi, mint egy valódi lift és egy papírlift közötti különbség. A transzmozgalom szerint a szerveinket nem definiálhatjuk funkcióikkal, ezért az utánzat is valódi.

Mindez olyasmi, mintha készítenénk egy papítliftet, és közölnénk, hogy ez lift, majd amikor kritikusaink rámutatnának, hogy az csak látszólag lift, mert nem tölti be a lift funkcióját, akkor azt mondanánk, hogy szerintünk helytelen dolog a lift fizikai megjelenéséből és addigi használatából arra következtetni, hogy a lift csak emberek emeletek közti szállítására való alkalmatosság volna, és azzal hozakodnánk elő, hogy vannak elromlott liftek is, és úgy tennénk, mintha az elromlott liftek azonos természetűek volnának a mi papírliftünkkel, vagy épp nem volnának liftek. Vagy fölvetnénk, hogy a lift nem egyedüli funkciója az emberek emeletek közti szállítása, hanem lehet gyönyörködni például esztétikai megjelenésében, ha szépen van kialakítva – és rámutathatnánk, hogy papírliftünkben is lehet gyönyörködni. De vajon csak azért, mert találtunk egy közös lehetséges funkciót, azt, hogy a valódi és a papírliftben is lehet gyönyörködni, illetve felhozzuk a nem működő liftek párhuzamát (a la meddőség), már valódi liftté teszi papírliftünket? Mondhatnánk még, hogy mindenki határozza meg úgy a liftet, ahogy akarja – ezzel azonban nem oldottuk meg a problémát, csak növeltük a káoszt.

A probléma mindezzel az, hogy megszünteti a dolgok meghatározásának lehetőségét, s ezzel saját maga alól is kihúzza a talajt. Természetesen a nemi szerveknek sem pusztán a szaporodás szolgálata a funkciója, hanem például a gyönyörszerzés is, de ettől még egy pénisz- vagy vagina-utánzat nem lesz valódi pénisz vagy vagina.

Érzi ezt a transzmozgalom is, ezért szeretnék, ha „befogadó” jelleggel inkább „elülső nyílásról” beszéljünk („front hole”) vagina helyett, mert az utóbbi kirekesztő.

Stabil és bináris?

Dr. Paul McHugh, aki a nemváltó műtétek úttörőjének számító John Hopkins Egyetem kórházának vezető pszichiátere volt, és a már említett Dr. Lawrence Mayer a nemiséggel kapcsolatos szakirodalmat áttekintő, nagyívű, 2016-os tanulmányukban (Sexuality and Gender; Findings from the Biological, Psychological, and Social Sciences) kifejtik:

Ahogy a nemi identitásra vonatkozó kifejezések szaporodnak, és jelentésük egyre individualizáltabb, úgy „egyre inkább elveszítjük a közösen elfogadott kritériumokat, amelyekkel meghatározzuk a genderrel kapcsolatos különbségtételeket. Ha a gendert teljesen elszakítjuk a biológiai nemek binaritásától, akkor a gender bármire vonatkozhat a viselkedéssel, biológiai jellemzőkkel vagy pszichológiai faktorokkal kapcsolatban, és mindenkinek lehet egy olyan gendere, amit a saját karakterisztikumai által határoz meg. Ez a reductio ad absurdum pedig olyan tág gender-definíciókhoz vezethet, hogy azok végül nem jelentenek semmit.

Alternatív megoldás lehet a férfi és nő mivolt nemileg tipikus viselkedés szerint való definiálása (a la transzmozgalom). Ez ugyanakkor szembe megy a feministák törekvéseivel, illetve a nemileg tipikus viselkedések társadalmi konstrukciónak tartásával. Egyben az ellenkező nemhez sorolja a kivételeket. Valamint definíciós nehézséget is jelent, hiszen a nemileg tipikus viselkedés nem határozható meg teljes pontossággal.

A férfiasság és nőiesség egyetlen, jól meghatározható eredete tehát – vonják le a kutatók a következtetést – a nemek reproduktív szerepében lelhető fel: így „a nemi szerepek konceptuális alapja stabil és bináris, egyben lehetővé teszi, hogy a férfiakat a nőktől reproduktív szerveik rendszere alapján különböztessük meg, még akkor is, ha esetleg az egyének viselkedése nemileg nem tipikus.” Továbbá „a biológiában egy szerv akkor női vagy férfi, ha struktúrája szerint szerepet játszik a reprodukcióban. Ez a definíció nem kíván meg semmilyen önkényes mérendő vagy számszerűsíthető fizikai jellemzőt, viselkedést; pusztán a reprodukciós rendszer és folyamat megértése szükséges hozzá.”

Paul McHugh és Lawrence Mayer levonja a következtetést: „A biológiai nem tudományos meghatározása szinte minden emberi lényre vonatkozóan világos, bináris és stabil; ez egy biológiai realitást takar, amit nem cáfol a nemileg tipikus viselkedés alóli kivétel sem, valamint nem lehet megváltoztatni sem sebészeti beavatkozással, sem társadalmi kondícióval.

Egyébként a felmérések szerint a transzneműek mentális problémái nem szűnnek meg a műtéttel – épp ezért lett szkeptikus a nemváltással kapcsolatban Paul McHugh professzor is. Egyre több könyv szól a nemváltást megbánók történeteiről. Hozzátehetjük azt is: a vonatkozó kutatások áttekintésével a két szerző arra is rámutat, hogy a nemiség fluiditásáról, képlékenységéről szóló közkeletű megállapítások elsősorban a nem heteroszexuálisokra igazak. Azaz ez a nemi képlékenység az LMBTQ-irányultságúakra jellemző, a heteroszexuálisok nemisége alapvetően stabil. Ráadásul a fiatalon nem heterók jelentős része később spontán heteroszexuálissá válik.

Mindezek tekintetében igen furcsa és érthetetlen, hogy az LMBTQ-mozgalom épp aktuális álláspontja szerint az a terápia, ami arra irányul, hogy az ember érzéseit összhangba hozza biológiai nemével, emberellenes és veszélyes; ám az évekig tartó, valóban veszélyes, ráadásul csak látszólagos, felszíni nemváltást eredményező, durva és drasztikus műtét kívánatos. Ez egy teljesen félrement gondolkodásmód. S ezt állítani nem transzfóbia, hanem a valóság elismerése.

A gyermekeknél néha előfordult eddig is a nemi identitás átmeneti (de akár évekig eltartó) zavara. Ennek a kezelésére volt és van megfelelő pszichoterápia. A gyermekekből ennek hatására egészséges lelkű és boldog életű felnőttek lettek. Manapság Nyugaton terjed az a torz felfogás, melynek alapján ilyenkor rutinszerűen "transzneműnek" minősíti a gyermeket a pszichológus vagy pszichiáter, és azt tanácsolja, hogy kezdjenek neki az ellenkező nemre jellemző hormont adagolni: mert nem szabad hagyni, hogy a biológiai nemének megfelelően fejlődjön, aztán majd szenvedjen amiatt. Ezzel a hormonadagolással tulajdonképpen mérgezik a kisgyermeket, akit utóbb meg is csonkítanak - így valójában tönkre teszik a lelkét és az életét. Ezekről a tényekről számol be egy angol nyelvű, magyarul feliratozott rövid kis filmben egy orvosnő.

Egy gyermekorvos vallomása

https://www.facebook.com/reaktorblog/videos/2260452000840080/

Ezeknek a pszichológusi téveszméknek és "mérgező tanácsadásnak" a negatív hatását mutatja be a következő linken található cikk.

Naponta legalább egy gyerek megváltoztatja a nemét Angliában, gyakran 10 éves fiúkat változtatnak kislányokká

https://www.origo.hu/nagyvilag/20201004-lmbtq-europa-kiskoruak.html