Ha a homoszexuális párok nem fogadják örökbe a gyermeket, akkor a gyermekotthonban marad?

A homoszexuális lobbitevékenység alapja, hogy az érzelmekre hat, amik tudattalanok – nehéz elvitatni, ellenben könnyű befolyásolni őket.

Aki azért harcol, hogy az lmbtqstb-párok általi örökbefogadás elfogadottá, a napi gyakorlat részévé váljon, szinte mindig azzal érvel, hogy jobb a gyereknek egy szerető homoszexuális párnál, mint az árvaházban. Ilyenkor aztán szívbemarkoló történeteket olvashatunk meleg párokról, akinek 2-3 évet is várnia kellett, mire végre gyerekhez jutottak (jogilag aggályos módon, persze)…

De miért is kell várniuk? Hiszen csak egy gyereket szeretnének!

Nos, azért, mert a nagy toleranciabajnokok, a másságot minden körülmények között elfogadók sem 10 éves, szegény sorsú cigánygyerekeknek biztosítanának kiutat az árvaházból, hanem fehér csecsemőkre pályáznak, kizárólag (akikre a heteroszexuális házaspároknak sokszor ugyanúgy évekig kell várniuk).

Mivel jóval több az örökbefogadni vágyó férfi-nő házaspár, illetve szülőpáros, mint az örökbeadható fehér csecsemő, így teljesen szimpla matek, hogy egyedülállók, homoszexuálisok miért nem kapnak könnyen gyereket. Hiszen a csúnya, homofób

Magyarország elsősorban a gyermekek jogait és érdekeit tartja szem előtt, és nem szeretné megvonni tőlük sem az apai, sem az anyai szeretetet – sem pedig a stabilitást az életükben.

A gyereknevelés nem játék – fizikailag, lelkileg és anyagilag is megterhelő, véletlenül sem egyemberes feladat. Ilyen egyszerű oka van annak, hogy az egyedülállók miért vannak hátrányban az örökbefogadásnál.

Amennyiben egy homoszexuális pár újszülöttet szeretne adoptálni, úgy szimplán önzésből megvonnák a gyermektől a jogot, hogy édesanyja, vagy épp édesapja lehessen.

Szép mese, persze, hogy ők ugyanúgy szeretik – de óriási hazugság. Hiszen másképp szereti a gyermekét egy anya, másképp egy apa, és az egészséges fejlődéshez mindkettőre szükség van.

(Bár az anyai szeretet nyilván szükségtelen, hiszen teljes egészében pótolható, mondjuk azzal, hogy majd apunak szólítjuk az egyik apát… Csak tudnám, József Attila miért sírt egész életében az anyja után…?)

Mindezek mellett szeretnék minden homoszexuális párt arra buzdítani, hogy próbálkozzon 10 év feletti roma gyerekek örökbefogadásával! Szerintem nem fognak zárt kapukat döngetni.

2021.01.20.

Forrás: https://vasarnap.hu/2021/01/20/ha-a-homoszexualis-parok-nem-fogadjak-orokbe-a-gyermeket-akkor-a-gyermekotthonban-marad/

Az Amerikai Népszavában 2017-ben magyarul megjelent 'A melegjogok keresztény szemmel' című, ultraliberális felfogású cikk állításait veszem sorra és vitatom, cáfolom ebben a blogbejegyzésben. A cikk állításait dőlt betűvel kiemeltem.

"A melegjogokkal szembeni propaganda valódi keresztények szemében is elfogadhatóvá teszi illiberális, fasisztoid rendszerek és szörnyállamok létrejöttét, sőt: aktívan részt vesznek azok létrehozásában. Ezért ideje a melegjogok ügyében helyére tenni az összekevert fogalmakat."

Valójában a homoszexualitás normálisnak nyilvánításáért harcolók azok, akik totalitárius, erőszakos és párbeszédképtelen mozgalmat alkotnak – amit célszerűnek tartok homoszexualizmusként megnevezni –, amelynek a fő eszközei a rágalmazás, megbélyegzés, lejáratás, hazudozás és hisztériahadjárat. Mindenkit elsöpörnek, megfélemlítenek, vagy tönkretesznek, aki az útjukban áll. Valójában éppen tőlük kell megvédeni a demokráciát. És sajnos megtévesztenek magukat kereszténynek vallókat is, akik azt hiszik, hogy “szegény homoszexuálisok érdekében bármi megengedhető” és bárki félresöpörhető. Ami az USA-ban és több más államban (pl. Kanada) folyik e téren, az egyre inkább minden, csak nem demokratikus – inkább a demokrácia lehetőségeivel való olyan szisztematikus visszaélés, amilyent a német náci párt folytatott, amíg nem került nyíltan hatalomra. Már most sok keresztényt – vagy egyszerűen csak becsületes és józan embert – börtönbüntetés fenyeget ezekben az országokban pusztán azért, mert nyíltan ki merték mondani azt a véleményüket, hogy a homoszexuális kapcsolat helytelen viselkedést jelent. A nyugati demokráciák annak a küszöbén vannak, hogy a szólásszabadságot felszámoló, a kereszténységet üldöző, a gyermekeket, családokat tönkretevő diktatúrákká váljanak – a látszat kedvéért többé-kevésbé megőrizve a demokratikus kulisszákat. Így tulajdonképpen a cikk első mondata pont ellentétes értelemben fogalmazható meg.
A homoszexuális jogok melletti propaganda valódi keresztények szemében is elfogadhatóvá teszi fasisztoid rendszerek és szörnyállamok létrejöttét, sőt: aktívan részt vesznek azok létrehozásában. Ezért ideje helyére tenni az összekevert fogalmakat.

A bálványimádás a Biblia szerint bűn, de a jog nem tiltja a bálványimádást. 

Ezt jól is teszi a jog, mert az a helyes, ha a jog csak empirikusan könnyen bizonyítható evilági dolgokról szól, és a homályos misztikát és dogmatikát és a szorosan a vallás körébe tartozó dolgokat meghagyja a különböző vallások híveinek az ő magánügyükként.
Ugyanakkor a vallási érzéseket, értékeket ésszerű mértékben tiszteletben kell tartania és tartatnia a törvénynek. A gúnyolódás, rágalmazás, kegyeletsértés vagy uszítás nem fogadható el a vallással kapcsolatban sem, a tárgyilagos kritikát viszont nem lehet indokolt szentségtörésnek, káromlásnak minősíteni vallási részről. Ezért például ha valaki Mohamedről állít valami negatívumot (vagy akár Jézusról, Buddháról, Mózesről, Konfuciuszról, Gandhiról stb.), az önmagában nem lehet bűncselekmény – ha bizonyítható a részéről –, sőt, az emiatt való fenyegetőzés vagy erőszak kell, hogy bűncselekemény legyen.
Viszont amit pl. a Charlie Hebdo francia lap művelt a vallások rendszeres maró gúnyolásával, az valószínűleg sokszor jócskán túlment az erkölcsileg és törvényileg elfogadhatónak mondható határán. Mellesleg több per is folyt ellenük, de kétlem, hogy komoly eredménnyel. A radikális muszlimok viszont besokalltak, és úgy döntöttek, hogy nem vacakolnak perekkel… Annak az ügynek látszólag az lett a tanulsága a mainstream világmédiában, hogy a vallással szemben a szólásszabadság abszolút prioritást élvez, és a mocskolódásból élő, majd ezért halomra lőtt újságírók lettek ennek a nemes elvnek a szent mártírjai – lásd a a világméretű kampányt akkoriban “je suis Charlie” (Én vagyok Charlie) szlogennel. Pedig ez nem így van. Nyilván jobb elkerülni az erőszakot, önbíráskodást, de azért az, hogy ez a lap évtizedeken keresztül zavartalanul mocskolódhatott mutatja, hogy a francia jog egyoldalúan vallásellenes, vagyis súlyosan hiányos.
A varázslást is tiltja a Szentírás, a törvény meg nem (ezt lentebb hozza példaként a cikk szerzője). De mi az, hogy “varázslás”? Ez homályos, tudományosan bizonyíthatatlan szférákba nyúló probléma, ezért a jognak itt nemigen van keresnivalója. Másrészt viszont a babonás, áltudományos “természetgyógyászati” módszerekkel való gyógyításért üzletszerűen pénzt kérni helytelen, és a törvénynek tiltania kellene, vagy szigorúbban, mint teszi (pl. a homeopátiát és sok más módszert illetően).
Egy-egy kétes, vitatott vallást, szektát illetően is annak a pszichés és társadalmi következményeire kell tekintenie a jognak – és alaposan, nem felszínesen – és nem az elvont vallási tételeire, doktrínáira. Az, hogy a szcientológia / dianetika egy sci-fi író szélhámoskodásából született vallás és hogy milyen bizarr dolgokat hirdet lehet azok magánügye, akik mégis hisznek benne, de az, hogy egy világméretű pénzszivattyú, ami kizsákmányolja a híveit, és jogászmaffiával intézi el a kilépni próbálókat vagy a kritikusokat nem magánügy, hanem fontos közügy, ami miatt a jognak fel kell lépnie ellene.
Vagy például a sátánizmus, mivel elvből az erkölcstelenség helyes voltát hirdeti természetesen nem lehet a törvény által megengedett (függetlenül attól, hogy létezik-e ördög vagy sem).
Másrészt a társadalom szempontjából mindegy, vagy legalábbis nehezen megítélhető, hogy egy vallásnak, egyháznak a szorosan vett vallási elvei (dogmái) mennyire pozitív vagy negatív hatásúak, de ha jelentős karitatív – vagy pozitív tartalmú oktatási – tevékenységet fejt ki, akkor nagyon is indokolt az állami támogatása. Így az lenne például az Evangéliumi Testvérgyülekezeté is, a politikai hátterű állami diszkrimináció helyett. Tehát a jognak – aminek a keretében pénzügyi támogatást nyújt az állam – éppenséggel kötelessége lenne nem semlegesnek, hanem pozitívnak lennie ebben az esetben.

Hasonlóképpen a paráznaság is bűn, de a törvény nem ítéli el sem a paráznát, sem a házasságtörőt.

A jognak mindig figyelembe kell vennie az evilági tettek evilági következményeit. És a legtöbbször meg is teszi ezt.
A házasságtöréssel kapcsolatban megjegyzendő, hogy az angolszász joggyakorlatban vagyoni hátrányt jelent a válásnál, ha valakiről bebizonyosodik, hogy házasságtörő volt. Magyarországon nem ez a helyzet, bár a törvény a hivalatos válóokok között nevesíti a házasságtörést, tehát nem tekinti jelentéktelennek, “említésre sem méltónak”. Azon lehet vitatkozni, hogy nem kellene-e Magyarországon is komolyabban venni ezt a jogban – talán helyes lenne. Ami pedig a paráznaságot illeti – annak “csak” a negatív szociális és pszichés következményeit lehet jelenleg számításba venni, és “családi életre nevelés” illetve párkapcsolati tanácsadás azok az eszközök, amelyeket fel lehet ellene használni. Egyébként ha egy állam ilyeneket anyagilag támogat – és erre vannak példák – akkor már a jog bizony foglalkozik a paráznasággal mint negatívummal, csak nem a büntetőjog.
A homoszexuálisok “jogai” nem a bibliai erkölcs, hanem a jog kategóriájába tartoznak.
Nemcsak a bibliai erkölcsébe, hanem a jogéba is. Itt a két fogalom – “bibliai erkölcs” és “jog” – elkülönítésével és szembeállításával azt igyekszik hangsúlyozni a szerző, hogy e kettőnek semmi köze egymáshoz. Pedig van. (Erről majd bővebben később.)

A melegjogok tekintetében nem a Biblia, hanem a jogállamok alkotmányai az illetékesek.

A jogrendnek és az alkotmányoknak a közjót, a közérdeket, a társadalom hosszú távú érdekeit kell szolgálniuk. A helyes erkölcsi alapelveknek kell megfelelniük. Az erkölcstelen viselkedésnek negatív következményei vannak a társadalomra, ezért az ilyesmit a jognak tiltania kell. A Biblia alapvető tanításai, különösen a Tízparancsolat helyes erkölcsi elvek, amelyek elfogadása körül hosszú idő óta lényegében általános konszenzus van. Ha valaki ezek helyes voltát vitatja, ám érveljen – de a szerző nem teszi ezt, csak eleve adottnak veszi, hogy “ez nincs így, és ebben nekem van igazam, és kész”. Hozhatná példaként azt, hogy a “lopj” elvnek például miért kellene megjelennie egy alkotmányban, holott a Bibliában az ellenkezője áll.
Fontos itt megemlíteni a középkor legnagyobb teológusa és filozófusa, Aquinói Szent Tamás véleményét, aki szerint az igazságtalan törvények érvénytelenek, erkölcsileg nem kötelezőek, sőt, szembe kell velük szegülnie mindenkinek.
Erkölcsi tekintetben a lelkiismeret – az alaposan tájékozott lelkiismeret, mely a helyes erkölcsi elveket követi, és mérlegeli a tényeket – a jog fölött áll. A jognak kell a helyes erkölcsi elveket követnie, nem azoknak a jogot.

A melegjogok tekintetében nem a lelkészek, hanem a jogászok az autentikus szakemberek.

Egy demokráciában mindenki hozzászólhat a jogrend kialakításához – a jogászok a hogyanját igazgatják ennek a kialakításnak, vagyis a formáját, nem pedig a tartalmát és a miértjét. A lelkészek viszont a legfontosabb erkölcsi alapelvek képviselői, így nagyon is autentikusak a jogszabályok tartalmának alakítását illetően.

Erre nem jó válasz, hogy akkor legyen a jog alapja a Biblia, jöjjenek létre olyan rendszerek, amelyek a Bibliát teszik a jog alapjává, mert ezt már egyszer kipróbálta az emberiség. Soha még olyan borzalmas világ nem volt, mint akkor.

A jogrendnek és magának az államnak mindig valamilyen vallás vagy azt helyettesítő ideológia az alapja. Korunkban egyre inkább a francia forradalom idején ismertté és népszerűvé vált értékek, a szabadság, egyenlőség és testvériség veszik át a vallások, köztük a kereszténység helyét ebben a tekintetben. (Egyébként ezeket egy francia katolikus pap ajánlotta a politikusok figyelmébe akkor mint nemes elveket… Valószínűleg nem azért, hogy “kvázi-vallássá” váljanak, amivé lettek.) Szabadság, egyenlőség, testvériség – avagy liberalizmus, szocializmus, nacionalizmus. A háborúk javarészt ezek nevében folytak, a diktatúrák ezekre épültek, az igazságos vagy igazságtalan törvények ezekre hivatkoztak a legutóbbi időszakban. Például az abortusz korlátlan engedélyezése a jogrendben, ami miatt 40-50 millió születendő gyermeket (köztük több tíz- vagy százezer már csecsemőkorút) gyilkolnak le évente a világon törvényesen ezen ideológiáknak, korunk vallásainak a nevében. És erről soha egy szó nem hangzik el a balliberális világállamegyház elektronikus szószékeiről, csak holmi jelentéktelen szélsőségesek tüntetgetnek néha miatta, lényegében hatástalanul. Soha még olyan borzalmas világ nem volt, mint amilyen most van. És lehet még rosszabb is, ha ezen az úton haladunk tovább.

A jog és az erkölcs tehát két különálló terület, amelyet nem lehet összekeverni. Részegség és dobzódás, harag és méreg, a szülőknek való engedetlenség, a varázslás, valamint egyéb más bűnök, amelyeket még a keresztények is helytelenítenek, a jog szerint nem tilosak.

A részegség nem tilos, de az ittas vezetés igen. Az alkoholizmus kezelésére komoly összegeket különítenek el a költségvetési törvényekben, a jövedéki adók pedig – amiket a szeszes italokra vetnek ki ugyancsak a törvényekben - az iszákosság terjedését mérséklik. Alkohol közterületen való fogyasztását vagy kiskorúnak való eladását sok helyen korlátozzák a törvények. Hamis ellentét lenne azt mondani, hogy vagy betiltja egy állam a szeszfogyasztást, mint az USA tette az 1930-as években – és az, lám, milyen hiábavaló erőlködés volt – vagy korlátlanul engedélyezi, és persze utóbbi a helyes. A jognak sokféle lehetősége van valami ellen vagy valaminek az érdekében, és élnek is ezekkel a törvényhozók.
A harag nem tilos, de a garázdaság, testi sértés, rágalmazás, amik ebből gyakran következnek, azok bizony bűncselekmények.
A szülők tisztelete nem kötelező ugyan – legalábbis amíg nincs szó rágalmazásról vagy becsületsértésről – de például a fiú által befizetett nyugdíjjárulékból is fizetik ki az apja öregségi nyugdíját a felosztó-kirovó típusú jelenlegi nyugdíjrendszerben… (Egyébként a magyar kormány nemrég bevezette a gyermekeknek a szülők felé való eltartási kötelezettségét a jogba.)
Szóval azt lehet mondani, hogy amilyen helyes erkölcsi elveket vagy tilalmakat a Szentírás megfogalmaz, azokat a jog általában figyelembe veszi olyan mértékben, amilyen mértékben az ésszerű. Hazudni bűn, de ha egy csekély füllentésről van szó, azt miért büntetné a jog? Viszont a becsületsértés, a csalás, a hamis tanúzás, a közveszéllyel való indokolatlan fenyegetés bűncselekemények, és joggal.
A jog és az erkölcs nagymértékben átfedésben van, és ahol nem, az legtöbbször azért van így, mert praktikusan így ésszerű – több kára, mint haszna lenne kisebb jelentőségű vagy emberileg túl bonyolult területek jogi szabályozásának. És néha van, hogy a jognak ott kéne lennie, de nincs ott, vagy fordítva – ilyenkor lehet politikai akció annak érdekében, hogy a jog foglalkozzon ezzel a területtel, mert… vagy ne foglalkozzon vele, mert…

Volt már olyan korszak, amikor a Biblia volt a jog alapja. Ez az emberiség történetének egyik legsötétebb korszaka. 

Itt önmagát ismétli – erre már fentebb utaltam. Bármely korszakban történhetnek ésszerűtlen vagy igazságtalan dolgok, függetlenül annak ideológiájától. Más kérdés, hogy jelen korunk, amelyben a kereszténység perifériára szorult még sokkal „gyászosabb bizonyítványt állít ki magáról”, mint a középkor. Ezért aztán az eszmék, ideológiák éppenséggel nem pozitívabb, hanem negatívabb szerepben tűnnek fel, mint a kereszténység mint állami ideológia – amire már akkor árnyékot vetett és torz képet mutatott róla az, hogy a kereszténységet igen gyakran képmutató, hamis, kiforgatott módon használták fel különböző uralkodók.

A Biblia ugyanis maga tesz bizonyságot arról, hogy a bibliai erkölcsi törvényt senki nem tudja betartani. A képmutató papok és lelkészek sem.

Mindenki vétkezik, és ha súlyosan, akkor a jog indokoltan bünteti meg, vagy a társadalom indokoltan tekint az illetőre rosszallóan. Az önmagában még nem tesz senkit képmutatóvá, hogy gyarló volta ellenére helyes erkölcsi elveket hirdet, akár lelkész az illető, akár nem. A gyarló voltunkból nem cinizmus kell következzen, amit a szerző ajánl – “á, úgyse tudja senki tökéletesen betartani az erkölcsi elveket, úgyhogy aki ezeket hangoztatja, az képmutató, tehát jobb is hallgatni róluk” – hanem alázat és törekvés az újrakezdésre, a gondolkodásunk jó irányba való változtatására, és az, hogy másokat is erre buzdítsunk.

Akik a homoszexualitást felettébb bűnösnek mondják, abban igazulnak meg, hogy ők nem homoszexuálisok, ezzel szemben más bűnökben vétkesek. 

Ez kollektív rágalom a szerző részéről. Milyen alapon állítja, hogy aki elítéli a homoszexualitást, csak azért teszi, hogy ne kelljen a saját bűneire gondolnia? Megint az előbbi hamis cinizmus van emögött.

Azokhoz a bűnökhöz nekik is van joguk, s ha nem köztörvényes bűncselekményről van szó, nem jön értük a rendőr. Ha mások jogait korlátozni akarják, akkor korlátozzák a saját bűneikhez való jogot is.

A homoszexualitás esetében nem arról van szó, hogy jön-e értük a rendőr – nem arról folyik vita a fejlett országokban, hogy a homoszexualitás legyen-e megint bűncselekmény, ezért itt hamis párhuzamot von a szerző.
Másrészt pedig hazudik, ha azt állítja, hogy erkölcsi értelemben bárkinek “joga van” bármilyen bűnhöz. Az más kérdés, hogy nem minden helytelen tettre terjed ki részletes törvényi szabályozás, praktikus okokból (lásd fentebb).

Az egyház és az állam szétválasztásának alapja az, hogy nem az egyház erkölcsi tanításai érvényesek a társadalom egészére.

Igazából nem ez az alapja, hanem az, hogy az egyetemek szférájának kiterjedésével a felsőoktatás megszűnt egyházi monopólium lenni, így az államok képzett szakembereinek nagy átlagban meggyengült az egyházi kötődése, ezáltal pedig gyengült az egyházak politikai kapcsolatrendszere.
Minden erkölcsi tanítás, ami helyes, az érvényes a társadalom egészére. Az más kérdés, hogy melyik helyes,

Az egyház tanításai az egyházon belül érvényesek, és az egyházon kívülállókon nem kérhetők számon. Ez megegyezik Pál apostol tanításával is, aki azt mondta, hogy az egyháznak nincs köze a kívülvalókhoz, a kívülvalókat az Isten ítéli meg.

A jó és rossz tetteknek ugyanolyanok a jó vagy rossz következményei, függetlenül attól, hogy milyen vallású volt, vagy vallásos volt-e, aki ezeket tette. Egy tolvajon joggal kéri számon a tettét a világi jog is, meg – ha tud róla – a lelkész vagy a hívő közösség is. Lehet olyan is, hogy valaki “csak” mániákus hazudozó, és emiatt végül “kinézik a gyülekezetből”. Ez gyakorlatilag így lenne akkor is, ha bármilyen más baráti társaság tagja lenne – ez egy kulturális vagy szociálpszichológiai büntetés, szankció, és nincs köze ahhoz, hogy az egyházon belüli vagy kívüli volt az illető.
Isten mindenkit megítél – az egyházi közösségen kívül állókat viszont persze, hogy nem ítéli meg maga az egyházi közösség azon egyszerű praktikus oknál fogva, hogy nem tagjai, így kizárni sem lehet őket, ha nem fogadják el a belső szabályait. Viszont Pál apostol azt is hangsúlyozta, hogy a világi hatalom joggal bünteti meg a bűnözőt (Róm 13). Ugyanakkor azt sehol nem írta, hogy a világi jognak nem kell a helyes erkölcsi elveknek megfelelnie, vagy hogy a keresztények ne vehetnének részt a világi jog formálásában. Sőt, hogy ne lenne kötelességük részt venni ebben, ha van rá módjuk…

Akik mások erkölcseivel foglalkoznak, másokra akarják ráerőltetni a bibliai normákat, azok egyrészt bibliallenesen cselekszenek, másrészt Isten helyébe állítják magukat. Ez nem az ő dolguk, hanem Istené. Jézus Krisztus a konkoly és a búza példázatában is világossá tette, hogy az egyháznak nem kell a világban a konkolyt kiszaggatnia, mert a búzát is kiszaggatná.

Itt megint előveszi a korábbi kettősséget a szerző – bibliai és nem bibliai normák. Ez hamis ellentét így. A szigorúan vallási jellegű dolgok (pl. varázslás, bálványimádás, káromkodás, a gyülekezet vallási doktrínáinak elvetése) természetes, hogy a gyülekezeten belül kell, hogy figyelembe vétessenek. Ami viszont bárkit érintő evilági erkölcsi cselekedet, az meg nem “pusztán bibliai”, hanem mindenkire érvényes erkölcsi szabályok vonatkoznak rá a cselekedet tényleges, tapasztalható következményei miatt. Lehet, hogy egyiket-másikat a gyülekezet szigorúbban ítéli meg, mint a világi jog, amit kiválóan magyaráz az, hogy a gyakorlatban más az adott egyénnek a viszonya a gyülekezethez, mint az igazságszolgáltatási rendszer egészéhez. Egy helyi közösségnek több energiája lehet kisebb vagy bonyolultabb ügyekkel is foglalkozni, mint a világi jog rendszerének.
A “konkoly kiszaggatása” az Utolsó Ítéletkor a megátalkodott bűnösök kárhozatba vetését jelenti az evangéliumi példabeszédben. Ezt minek ráncigálja ide a szerző? Legfeljebb olyan párhuzama lehetne ebben a világban, hogy “a világi hatalmat arra akarja rávenni az egyház, hogy végeztesse ki a homoszexuálisokat”, vagyis ilyen értelemben “szaggassa ki a konkolyt”. Erről pedig szó nincs.
Azt viszont hol is tanítja az Újszövetség, hogy a keresztények ne szólhatnának bele a közügyekbe, vagy akár a törvények alakításába? Sehol.

Ha a bűnök ellen állami erővel harcoló keresztényeket a kereszténység belső tanításaival szembesítjük, akkor emlékeztetni kell őket arra is, hogy még az egyházon belüli bűnösöket is az Ige hirdetése és Isten szabadítja meg, nem pedig emberi akarat vagy tiltás. Az mindig csak képmutatókat nevel.

A tiltás tehát haszontalan, mert “csak képmutatókat nevel”? Akkor talán ne tiltsa a törvény a gyilkosságot vagy a lopást, mert azzal “csak képmutatókat nevel”? Ez nem így van, a kereszténység sem ezt tanítja. Mint már említettem, Pál apostol szerint a világi hatalom joggal bünteti meg a bűnösöket (Róm 13).

Ne feledjük, hogy a jog az egyházon kívüli embereknek jogot ad az erkölcstelenségre, de az erkölcsös életre is. Ugyanaz a jog biztosítja az erkölcsös élethez vagy a hitbeli életmódhoz való jogot is. A liberalizmus ad jogot a szabad vallásgyakorlásra és az erkölcsös életre is, ha valaki azt választja. Volt idő, amikor éppen egyházi akaratból üldözték ezt is.

Igazából nincs joga erkölcsi értelemben bűnökhöz senkinek. Az, hogy a jog nem ítél el valamit nem feltétlenül azt jelenti, hogy az helyes, és nem kerülendő, hanem azt is jelentheti, hogy
a jogi szabályozása túl bonyolult, nehézkes, “gazdaságtalan” lenne,
vagy azt, hogy bár helyes lenne, de még nem gondoltak rá a törvényhozók,
vagy pedig politikai, ideológiai nézetkülönbségek miatt a kérdés szabályozásával még nem foglalkoztak.
A liberalizmus egyébként éppen a homoszexualitás vonatkozásában egyre inkább nem ad jogot a szabad vallásgyakorlásra, mert egyre gyakrabban kényszerítenek keresztényeket az utóbbi években az USA-ban bírság vagy börtön fenyegetésével arra, hogy a homoszexualitást normális, jó, nem bűnös dolognak ismerjék el.
Hogy a vallásszabadságot illetően mit tartok helyesnek, lényegében kifejtettem fentebb. Itt megint egy álellentét felvázolását látom a szerző részéről. Vagy mindent enged szerinte a jog – korlátlan liberalizmus érvényesül, és ezzel együtt lehet csak vallásszabadság – vagy pedig tilt vitatott, de a keresztények szerint legalábbis rossz dolgokat. Utóbbi esetben, ha nincs korlátlan liberalizmus, akkor a keresztény egyházak egymást is betiltják majd. Ennek viszont nem kell feltétlenül így lennie. Érvényesülhet egy ésszerű mértékű vallási türelem a fentebb vázolt elvek jegyében, és ettől még az állam minden további nélkül felléphet társadalmilag káros jelenségek ellen akár a Biblia alapján, akár “csak” józan észből.

A jog megadja a lehetőséget az erkölcsre, de nem engedi meg, hogy kötelezővé tegyék ezt az erkölcsöt. Ahogy jogot ad az erkölcstelenségre is (ezzel teljes összhangban áll a liberális felfogás Jézus tanításaival), ám nem engedi meg azt sem, hogy az erkölcstelenséget valaki másra kényszerítsék.

Mint már többször kifejtettem, a jog és az erkölcs között valójában igen nagy az átfedés, és a jog nem más, mint a kötelezővé tett erkölcs. Vannak erkölcsi kérdések, amiket praktikus okból nem szabályoz a jog (és nem elvi okból nem), és vannak, amiket nem a büntetőjog szabályoz, hanem pl. a polgári, vagy a közigazgatási vagy a családjog. Tehát a jog nemhogy “nem engedi meg, hogy kötelezővé tegyék az erkölcsöt”, hanem maga a jog az erkölcsi szférának az a legnagyobb része, amit kötelezővé tettek. És az, hogy a jog – vagy a szerző képzeletében létező ideális liberális jogrend – úgymond “nem engedi meg, hogy az erkölcstelenséget valaki másra kényszerítsék”, nos, ez nem igaz. Mint már írtam, egyre gyakrabban kényszerítenek keresztényeket az utóbbi években az USA-ban bírság vagy börtön fenyegetésével arra, hogy a homoszexualitást normális, jó, nem bűnös dolognak ismerjék el. És a keresztény állampolgárok adójából finanszírozott abortusz vajon nem ugyanezt jelenti lényegében?

A kereszténység nevében támadott melegjogok esetében a hazugság ott van, hogy egyes keresztény irányzatok már azt is saját vallásuk sérelmének tekintik, ha melegjogok vannak, mert az sérti az ő hitüket. Ez képmutatás, mert számos olyan bűn van, amelyet a jog nem korlátoz, mégsem sérti a keresztények hitét. Melegek mért inkább, mint a bálványimádók?

Nem “a hit”, hanem a társadalmi érdek, a közérdek sérelméről van szó. Mindenkinek -  tehát nemcsak a keresztényeknek – kötelessége tőle telhetőleg fellépnie a rossz tettek ellen, amik másnak bajt, kárt okoznak. A homoszexualitás nem homályos természetfeletti ügy (mint a hibásan példaként hozott bálványimádás), hanem nagyon is evilági, praktikus erkölcsi kérdés. Olyan életmódot, tetteket jelent, amiknek a következményei nagyon is kézzelfoghatóak, megtapasztalhatóak és rosszak. A “melegjogok” azt jelenti, hogy az állam ezeket a rossz következményeket hivatalosan letagadja, sőt, minden állampolgárát is ugyanerre a hazugságra kényszeríti, amikor normálisnak és jónak állítja be az abnormálisat és rosszat. Ez a kényszerítés is logikusan következik a hazugságot deklaráltan hirdető “homoszexuális házasság” intézményéből, amint az USA-ban már láthatjuk is ennek a példáit.

Az, hogy az egyházon kívüli embereknek joguk van bűnösnek lenni, és ezért nem üldözheti őket vagy nem korlátozhatja őket egyetlen egyház sem az állam erejével, a Bibliával teljes összhangban álló dolog. Isten szabad választást ad mindenkinek, és tiltással, állami erővel nem lehet legyőzni a bűnt, és nem lehet senkit erkölcsössé vagy kereszténnyé tenni.

Mint már többször említettem, a Biblia ennek pontosan az ellenkezőjét tanítja, amennyiben Pál apostol szerint a világi hatalom joggal bünteti meg a bűnösöket (Róm 13). Az, hogy a bűnök ellen nem kell fellépnie a világi hatalomnak nem a Szentírás tanítása, hanem a szélsőséges liberalizmusé – a szerző ennek a szószólója, és ahol az nem egyezik a kereszténységgel, ott ezt elhallgatja és hazudik.
Egyébként a bűn ellen hatékonyan fellépni,
a bűnt legyőzni,
valakit erkölcsössé tenni és
valakit kereszténnyé tenni,
ez négy különböző dolog, ő mégis úgy fogalmaz, mintha ez a négy ugyanazt jelentené.
Az első a világi hatalom kötelessége is (és ezt a lehetőséget pont meg sem említi, nem véletlenül), a másik három már csak az egyén feladata, együttműködve a Szentlélekkel.

Ha a jogtudomány szerint a diszkriminációmentesség elve alapján a melegjogok megilletik a homoszexuálisokat, akkor ahhoz a keresztényeknek és a keresztény egyházaknak semmi közük nincs. Ez szimplán jogtudományi kérdés. Az egyházaknak ahhoz van közük, hogy az egyházon belül ehhez ők maguk hogyan viszonyulnak, és ebbe az állam nem szólhat bele.

Csakhogy ez nem “a jogtudomány szerint” van így, hanem aszerint az ultraliberális politikai ideológia szerint, amelynek a szerző a prófétája. Minden társadalomtudományt, humán tudományt, így a jogtudományt is lehet használni jó és rossz politikai vagy erkölcsi célok érdekében, és teszik is.
A “diszkrimináció” alatt gyakorlatilag csak “igazságtalan megkülönböztetést” szokás manapság érteni, mintha igazságos nem is lehetne – ami megint csak az ultraliberális ideológia politikai, kulturális és nyelvi háborújának a része. Az alkoholistákkal szemben is helytelen a diszkrimináció? És a hazudozókkal szemben?
Ha a “diszkriminációmentesség” alatt “igazságtalanság elkerülését” értik, akkor előbb be kéne bizonyítani, hogy valamiért nem igazságos, nem helyes a homoszexuális kapcsolatot nem nevezni házasságnak. Mert ha igazságos és helyes, hogy a homoszexuális párkapcsolatot nem tekinti a jog és a társadalom házasságnak – és az – akkor az, hogy a homoszexuálisok ebből ki vannak zárva nem diszkrimináció (megint csak: amennyiben azalatt igazságtalan megkülönböztetést értünk).
Így a “diszkriminációmentesség elvét” emlegetni a homoszexualitás és a házasság kapcsán végső soron burkolt hazugság, ultraliberális propangandaszöveg.
Nincs semmilyen diszkrimináció, hanem balliberális hazudozás van.

De a keresztények és az egyházak abban is tévednek, hogy őket sérti, ha a társadalomban a jog által biztosított egyenlőséget nekik tudomásul kell venniük és be kell tartaniuk. A világi környezetben, társadalomban egy keresztény nem érvényesítheti a saját egyházi normáját, mert ebben az esetben ledönthetné az összes szobrot is, mint “bálványt”, de a jog mégis őt ítélné el. Teljesen jogosan.

Erről már többször írtam, ld. fentebb. A bálványimádás más ügy. A keresztényeket az sérti, jogosan, hogy hazug emberek tönkreteszik az embertársaikat a rosszat jónak deklarálva, és ezzel félrevezetve őket.

A melegjogok nem korlátozzák, hogy egyházon belül a homoszexualitást bűnnek mondják. Ahogy a házasságtörést is annak mondják, a más javainak kívánását is, és ezekért senki nem vonja felelősségre őket, noha a jog ezeket a bűnöket sem tiltja. Hazugság minden olyan rémhír és történet, hogy bárkinek baja esne abból, ha a homoszexualitást az egyházon belül bűnnek mondja. Lehet, hogy a homoszexuálisoknak nem tetszik, ahogy az alkoholistáknak sem tetszik, ha bűnösnek nevezik őket, de az állam és a jog ezt nem szankcionálja.

Több olyan eset is volt, amikor például bekérte a balliberális civil hatóság a prédikáció szövegét annak az esetleg “homofób” volta miatt, vagy más módon korlátozta a szabad vallásgyakorlást (például Houstonban - lásd erről a 'Keresztényüldöző homoszexualisták, ballberálisok 1.' című cikket itt, a Politika, jog rovatban.). És az állam és a jog mindeddig a keresztényeket szankcionálja és a homoszexualistáknak ad igazat. Nem rémhírek ezek – több tucat linket szedtem össze az utóbbi néhány év homoszexualista keresztényüldözési eseteiről. Ő hazudik.
Ha valakit érdekel és tud angolul, el tudom küldeni ezeket a linkeket, össze vannak szedve már egy fájlban.

Nem keverendő össze a gyűlöletre uszítás a bibliai igazságok hirdetésével. Az a svéd lelkész, aki a melegek ellen hirdetett beszédet, aztán minden betegséget, minden természeti kárt és katasztrófát, szárazságot és árvizet, minden balesetet a homoszexuálisoknak tulajdonított, az nem a bűn ellen beszélt, hanem kisebbség ellen uszított. Éppen úgy, ahogy a zsidók ellen.

Itt kiragad egy esetet, amiről pont nem olvastam, de sok másról igen. Nyilván vannak prédikátorok, mindig is voltak, akik hajlamosak a túlzásra, ahogyan újságírók vagy politikusok között is sok ilyen van. Mindenesetre itt is demagóg a szerző, a szalmabáb típusú érvelési hibát használja. (Látványosan "elveri a port" egy álproblémán, és úgy tesz, mintha az lenne a valódi. "Kiüti a szalmabábot.") Miközben már több tucatnyi homoszexualista keresztényüldözési ügy van Nyugaton, főleg az USA-ban az utóbbi években ártatlan áldozatokkal, ő ezeket hazudva “rémhíreknek” minősíti, és ugyanakkor előrángat egy hangzatos ellenpéldát. “Tessék megnyugodni, szó sincs semmilyen üldözésről, ezek rémhírek!” Bár jobban utána nézett volna… Mert ez így elképesztően aljas cselekedet a részéről.
Mellesleg az a példa is részben hamis, amit hozott, mert a zsidó vallást gyakorolni nem a közjóra veszélyes, társadalom elleni cselekedet, hanem vallási kérdés (lásd amit ezekről fentebb írtam), sőt, akárcsak a kereszténység, kifejezetten pozitívumot is jelenthet a társadalom számára, míg ezzel szemben homoszexuális életmódot élni a társadalomra veszélyes és káros. Így a homoszexuálisok nem egy “ártatlan kisebbség” mint a feketék vagy a zsidók, akiket “igazságtalanul diszkriminálnak”, hanem csak ártalmas életmódot élő deviánsok egy statisztikai kategóriája, akárcsak az alkoholistáké. Vajon ha az alkoholisták miatt háborgott volna az említett lelkész, isteni büntetéseket vélelmezve a viselkedésük miatt, az is felháborítaná a szerzőt? Vagy akkor meg az lenne a baja, hogy “miért uszít az alkoholisták ellen”? Szóval akkor nem szabad nyilvánosan szót emelni tipikus bűnök ellen? Vagy csak olyan bűnök ellen nem szabad, amik a balliberális ideológia részét képezik? A korrupció ellen, vagy az adócsalás ellen szabad lett volna neki? Vagy azok ellen sem?
Csak megemlítem, hogy a homoszexualisták már a zsidókat is üldözik, vagyis azokat a zsidó vallású embereket, akik vallási okokból nem értenek velük egyet. Több ilyen esetről is vannak linkjeim.

Nem keverendő össze a jogállami helyzettel az sem, amikor egyes országokban az állam és az egyház összefonódva működik, és államegyházak vannak. Ezekre minden állami törvény vonatkozik, és ha a melegjogokat az állami jogalkotás elfogadja, akkor azok is érvényesek lesznek rájuk.
De erről nem a liberális jogalkotás tehet, hanem az egyház, amely állammal összefonódva “paráználkodik”. Ez nagyobb paráznaság, mint a homoszexualitás, amiből meg lehet térni. De még itt is tiszteletben tartják a lelkész lelkiismereti szabadságát, és ezért nem kötelezik semmire.

Hogy meddig és milyen mértékben tartják tiszteletben “a lelkész lelkiismereti szabadságát”, az jó kérdés. Mindenesetre abortuszt elutasító szülésznőét nem tartották tiszteletben nemrég az egyik skandináv országban – akkor e téren se legyenek illúzióink. Csak azt találgathatjuk, hogy már idén, vagy csak jövőre érkezik az első hír lelkész vád alá fogásáról a “homofób” hozzáállása miatt, mármint azért, mert nem akar “homoszexuális esküvőt” tartani vagy egyszerűen azért, mert megemlíti, hogy a homoszexuális tettek bűnösek.
Megjegyzem, hogy bár az állam és az egyház nagyfokú összefonódása szerintem is elég problémás helyzet, de a ballib szerző számára “a bűnök bűne”… Ez azért túlzás.

Egy egyháznak vagy hívőnek semmi köze ahhoz, ki hogyan él. Neki ahhoz van köze, hogy ő hogyan él. Ha úgy gondolja, hogy a bűnösöknek szüksége van az ő segítségére, akkor neki a lehetősége és a kötelessége annyi, hogy a bűnösök felé Isten szeretetét és kegyelmét, Isten jóságát megmutassa. Nincs joguk sem gyűlölni, sem megvetni bárkit, ahogy ezt a melegek ellen uszító egyházak és lelkészek teszik.

Egy egyháznak vagy hívőnek már miért ne lenne köze a közügyekhez? Minden emberi cselekedetnek következményei vannak, amik hatnak másokra. A “kinek mi köze hozzá” nem keresztény, hanem ultraindividualista vagy ultraliberális felfogás. A Szentírás szerint figyelmeztetni kell a bűnösöket a bűnükre (erre több példa van az Ó- és az Újszövetségben is), és mint már többször említettem, a világi hatalomnak büntetnie kell a bűnt (Róm 13). A keresztényeknek nyilvánosan szót kell emelniük a közjó érdekében a legkülönbözőbb politikai, erkölcsi ügyekben.
Az gyűlöli a homoszexuálisokat, aki azt hazudja nekik hogy amit tesznek, az normális és nem bűn. Mert ezzel elzárja előlük a megtérés és a gyógyulás lehetőségét, és az esetek nagy részét illetően gyakorlatilag halálra ítéli őket, már ebben a világban is.
"Aki csak szemével pislog, az szenvedést okoz, de békességet szerez, aki nyíltan dorgál" - olvashatjuk a Példabeszédek könyvében (Péld 10, 10). Ha a bűnre, tévelygésre csak olyan finom célzással figyelmeztetsz valakit, hogy "ha akarja, észreveszi, ha nem, nem", vagy pláne ha meg se próbálod még ezt se, hanem a vele való konfliktustól félve, pislogva "szemet hunysz" a bűne felett, akkor azzal nem (vagy lényegében nem) segítettél neki abban, hogy elkerülje a bűnt, hibát és a vele előbb-utóbb együtt járó szenvedést. Ha nyíltan, világosan figyelmezteted, akkor az illető jobb eséllyel megmarad a béke útján - a biztonságén, az életén, a jólétén.

Ha valaki nem tud segíteni a másik embernek, akkor nincs joga ahhoz, hogy a másik embert korlátozza, egy életre bujdosóvá, szorongóvá, üldözötté, jogfosztottá, depresszióssá tegyen. Mindenkinek joga van szabadon élni, nem megvetett, másodrangú, megnyomorított életben járni. Egy keresztény csak együttérző lehet olyan emberrel, akiről azt gondolja, hogy a sátán uralma alatt van. S nem azonosíthatja a gonosszal.

Ha valaki nem tud segíteni? Miért nem arról szól ez a cikk, hogy a homoszexuálisok megtérése vagy helyreállító terápiája terén milyen eredményeket értek már el, és hogy ebből kéne több? Sok eredményt értek el, sok ezren tértek meg a bűnből, sőt, gyógyultak meg, és sokan élnek boldog heteroszexuális házasságban. Miért hallgat erről, ha keresztény? Tényleg keresztény? Miért nem arról szól, hogy az abszurd és általában labilis párkapcsolati helyzete a homoszexuálisoknak az, ami főként depresszióssá teszi őket? Miféle “jogfosztottságról” szónokol? Úgy érti, hogy a rosszat jónak, az abnormálist normálisnak kell nyilvánítani, ahogyan fentebb célozgatott rá? Máskülönben "jogfosztott" az, akit szembesítenek a bűnével?
Ha a “mindenkinek joga van szabadon élni” alatt azt érti,
hogy mindenkinek joga van vétkezni, és soha nem hallani senkitől, hogy “rossz, amit teszel”,
vagy joga van ahhoz, hogy soha ne kelljen számolnia a vétke negatív következményeivel,
vagy ahhoz, hogy ne érje emiatt jogos társadalmi elutasítás – akkor hazudik.
És nagyon úgy néz ki, hogy így érti.

Azok az egyházak, akik elzárják a szívüket a melegek elől, és nem engedik be őket maguk közé, azok megfosztják őket attól a lehetőségtől, hogy Istent megismerjék és Isten szóljon hozzájuk. Isten nem utálja jobban a homoszexualitást, mint a kevélységet. Isten még bűnös állapotában fogadja el az embert, és Jézus Krisztus minden emberért meghalt. Értük is.

Aki súlyos bűnben él, ahhoz ragaszkodva, annak nincs helye a keresztény közösségben. Az 1. Korintusi levél részben azért íródott, hogy egy nyilvánosan súlyos bűnben, parázna szexuális kapcsolatban élő embert zárjon ki a közösség, hogy az “észhez térjen” (1Kor 5). Elemi követelmény az erkölcsös élet és az életszentség minden keresztény számára. Egy lelkész nem tudja ugyan ellenőrizni, hogy ki milyen erkölcsi elvek szerint él azok közül, akik ellátogatnak az istentiszteletre. De ha valaki még nyilvánosan dicsekszik is a bűnével, mint például egy homoszexuális kapcsolatban élő pár, annak nyilvánvalóan nincs helye ott. (Lásd erről például 1 Kor 5; Ef 5, 3-5; Ef 5, 10-13; Fil 3, 17-19; Zsid 12, 16-17).
Ugyanakkor az egy másik helyzet, ha valakinek homoszexuális beállítódása alakult ki, amit viszont nem él ki, és így jár templomba. Ebben az esetben nem vétkes, csak problémás a helyzete. Arról lehet vitatkozni, hogy kell-e, lehet-e, és ha igen, hogyan lehet különleges lelkipásztori gondozást biztosítani ilyen embereknek. Viszont az a probléma, hogy az ilyesmiből egy pillanat alatt az lehet bárhol, hogy ennek a címén a homoszexuális bűnöket és ilyen párkapcsolatokat is “befogadják”, azaz normálisként, bűntelenként állítják be valamely egyházi közösségben. (Arról nem is beszélve, hogy ez milyen bonyolult és kényes feladat lenne.)
Vannak olyan vallásos szervezetek az USA-ban, amelyek a homoszexualitást bűnnek tartó és ezért azt kiélni nem akaró homoszexuális beállítottságú személyek lelkigondozásával foglalkoznak. Ilyenek például a katolikus egyházban a Courage (Bátorság), a vallásos zsidóknál a Jonah (Jónás) nevű szervezet.

A homoszexualitás nem fertőz. A bűn nem fertőzés és nem jogok útján terjed. A fasiszta, aki üldözi a melegeket, aki uszít a melegjogok ellen, aki képes lenne minden más emberi jogot is korlátozó szörnyetegeket támogatni, veszélyesebb, mint bármelyik melegházasságban élő ember, aki senkinek nem árt.

Nem igaz az, hogy nem terjed „fertőzés útján” – a példa, a személyes kapcsolatok, a kulturális légkör, az erkölcsi miliő teljességgel hathat úgy, hogy egy bizonytalan tizenéves vagy huszonéves esetleg ezt válassza. Ezért káros a terméketlen és abnormális homoszexuális párkapcsolati modell „házassággá” azaz normálissá nyilvánítása is, meg a „melegparádék” is. Amúgy is arra megy a társadalom, hogy egyre kevesebb gyermek születik, egyre bizonytalanabbak a párkapcsolatok határai és azok funkciója, egyre több fiatal hajlamos úgy látni, hogy a szex és párkapcsolatok terén bármi elmegy, hiszen nincsenek következmények. A terméketlen homoszexualitás normálissá nyilvánítása is ezt a téves és romboló felfogást erősíti, amelyik pedig fokozatosan demográfiai és szociális katasztrófát hoz a fejlett országok számára. Ha a gyermekvállalás csak másodlagos fontosságú, akkor persze, hogy a házasság is azzá válik. Egyre inkább homályos, zavaros lesz, hogy mi is az a család és mi köze a gyermekvállaláshoz és az elkötelezettséghez.
A bűn úgy terjed, ahogy tud – minél szélesebbre tárják előtte a kaput, annál könnyebben.
Na most, nézzük csak, ki is az a “fasiszta”, aki “üldözi” a homoszexuálisokat? Az, aki ellenzi, hogy a bűnt jónak, az abnormálist normálisnak, a homoszexuális kapcsolatot házasságnak nevezzék? Vagyis mindaz “fasiszta”, aki éppen ellenzi a legújabb, éppen aktuális totalitárius ballib ideológiai ámokfutást?
Nincsenek semmilyen “melegjogok”, ahogyan nincsenek “alkoholistajogok” sem.

Istent nem lehet becsapni, Isten azt tekinti házasságnak, amit annak tart. De bárki fogadhat hűséget bárkinek, nevezzük azt akárminek. Az akkor is elkötelezettség, az emberi kapcsolat magasabb formája, mint az alkalmi vagy tartós, de nem elkötelezett emberi kapcsolat. Még akkor is értékesebb közösség, ha azonos neműek kötik, vagy akár nincs is szex közöttük.

Isten nem tekinti házasságnak a homoszexuális kapcsolatot? Mindezek után meglepő kijelentés a cikk szerzőjétől. De miért is jó az a társadalomnak, ami Isten szerint nem jó? Nem tudhatjuk? Ez valami vallási titok, Isten felfoghatatlan, titokzatos akarata? Vagy valamilyen egyszerű, józan ésszel könnyen átlátható ügy?
Az a szociológiai tapasztalat, hogy a homoszexuális férfiak között ritka a szexuális hűség, az ellenkezője viszont nagyon jellemző. Ami szükségszerűen következik abból a helyzetből, hogy úgyse születhet gyermek egy külső nemi kapcsolatból, ezzel a szexuális hűtlenség egyik fontos gátló tényezője „ki van lőve”. Másrészt nem kell biológiailag közös gyermekek felneveléséért felelősséget vállalni a saját kapcsolatban, ezért a saját kapcsolatot szilárdító egyik fontos tényező szintén hiányzik. Hiszen így, ha szexuális hűtlenség miatt felbomlana, az kisebb problémát jelent.
A homoszexuális viselkedés egy párkapcsolati modell: egy demográfiailag katasztrofális modell, a szükségszerűen gyermektelen és szükségszerűen bomlékony párkapcsolatoké. Itt csak „esetlegesen adódik” gyermeknevelés is és hosszú távú hűség is, de egyik se jellemző. A homoszexuális párkapcsolatok illetve életmód negatív következményeit heteroszexuálisok is megtapasztalják – minél inkább megfelel a felfogásuk és viselkedésük a homoszexuálisok között szükségszerűen jellemzőnek, vagyis hogy terméketlen, hűtlen és bomlékony, annál inkább. Jön a válás vagy nemi betegség vagy abortusz, aztán a depresszió, alkoholizmus, öngyilkossági kísérletek. (De persze nem „amiatt”, hiszen köztudomásúlag a tetteinknek a szexualitás terén nem lehetnek negatív következményei...)
Amúgy is ebbe az irányba tart a kultúra, hát akkor nem mindegy? Nem. Ha léket kapott a hajó, akkor betömni igyekszünk azt, nem nagyobbítani.
De miért lenne baj akár nekünk, akár a homoszexuálisoknak, ha az állapotukat normálisnak tekintenénk, a párkapcsolataikat pedig házasságnak nyilvánítaná a törvény? Azért, mert ezzel a szükségszerűen gyermektelen és szükségszerűen bomlékony párkapcsolatokat nyilvánítaná normálisnak. Ha még ez is házasság és normális, akkor mi nem az?
A hetero szabadosság mögött ugyanaz az alapgondolat van, amit a homoszexuális kapcsolat vegytisztán prezentál – hogy „miért is kéne egy szexuális kapcsolatból gyermeknek születnie”. Tehát a homoszexuális kapcsolat, ami jellegéből adódóan eleve kizárja ezt, az logikusan csak tovább erősíti a heteroszexuális szabadosság mögötti hamis eszményt. Főleg, ha még ünneplik is, amit a Pride és hasonló rendezvények tesznek.

Ez már nem a szexről szól, de a vaskalaposok csak azt látják benne. Lehetnek szép emberi kapcsolatok egynemű párok között is, és lehetnek értékes tagjai a társadalomnak. Sok ilyet láttunk Amerikában. Ha ezek a jogok nem járnának nekik, akkor is azonos nemű társaikhoz vonzódnának, legfeljebb bujkálnának, lelkibetegek lennének, öngyilkosságot követnének el.

A homoszexualitást normális dologként beállítók úgy magyarázzák a homoszexuálisok között sokkal gyakoribb különböző deviáns jelenségeket (promiszkuitás, kábítószerezés, AIDS), hogy ez általánosan tapasztalható elnyomásuk (a ,”homofóbia”) következménye. Ugyanakkor az, hogy ezek a jelenségek New Yorkban vagy San Franciscóban, a “meleg büszkeség” városaiban még gyakoribbak a homoszexuálisok között, mint az USA más, konzervatívabb részein, arra enged következtetni, hogy ezek hátterében aligha a homoszexuális viselkedés társadalmi elutasítása a fő tényező. Logikusabbnak tűnik az a magyarázat, hogy ez addiktív jellegű, a szenvedélybetegségek körébe sorolható beállítódást és életmódot jelent (legalábbis a férfi homoszexuálisok zömének esetében), önmagukra és másokra is romboló hatású testi-lelki következményekkel.

Mennyivel lenne az jobb? Mennyivel lenne jobb a rejtegetve elkövetett bűn? Kevesebb lenne a bűn attól? Nem lenne kevesebb. Az alkoholtilalom után kevesebb lett az alkoholista vagy több? Több. És elszabadult a pokol, az alvilág, a prostitúció, a feketekereskedelem. Az akkori tiltást ugyanilyen nagy keresztény kampány előzte meg, akkor nem a melegek voltak a világ ellenségei, hanem az alkoholt fogyasztók.

Nem kevesebb a bűn, ha tiltják? Akkor nosza, nyissuk ki az összes börtönt, engedjük szabadon az összes bűnözőt – hiszen akkor logikusan nem lesz több a bűn attól, ha nem tiltják! Nem is tudom, miért nem minden választáson a BTK eltörlésének és a börtönök megnyitásának a választási ígéretével indulnak a balliberálisok.
Azt meg honnan veszi vajon a szerző, hogy az amerikai alkoholtilalom hatására nőtt az alkoholisták összlétszáma az USA-ban? Erős a gyanúm, hogy ez az állítás csak spekulatív blöff a részéről – vagyis hogy ő úgy képzeli… Mindenesetre fentebb már írtam, hogy “hamis ellentét lenne azt mondani, hogy vagy betiltja egy állam a szeszfogyasztást, mint az USA tette az 1930-as években – és az, lám, milyen hiábavaló erőlködés volt – vagy korlátlanul engedélyezi, és persze utóbbi a helyes. A jognak sokféle lehetősége van valami ellen vagy valaminek az érdekében, és élnek is ezekkel a törvényhozók.”
Egyébként hamis párhuzam itt az alkoholfogyasztás betiltása, hiszen azt sugallja, hogy a homoszexuális “házasságnak” csak a homoszexuális kapcsolat bűncselekeményként kezelése (vagyis “betiltása”) lehet az alternatívája, pedig mindenki tudja, hogy ez nem igaz.
Mellesleg abban a néhány szerencsétlen országban, ahol már némileg régebben “házassággá” nyilvánította az állam a homoszexuális kapcsolatot (skandináv országok, Hollandia), ott a homoszexuálisok zöme nem is akart megházasodni, nem is házasodott meg, és akik mégis “házassággá” nyílváníttatták a kapcsolatukat, azok népességében az egyéb devianciák aránya éppúgy igen magas maradt, mint azon homoszexuálisok között, akik nem.

Az egyház a világ világossága, ha valóban világít és fénylik. De az olyan egyház, amelyből árad a megvetés és gyűlölet, akik mások ellen harcolnak, a világot akarják kényszeríteni, az nem világít, hanem sötét. Nem vonzó, hanem taszító. Az Isten országa nem evilágból való, ezt ne felejtsék el. Ezek elveszítették a személyes kapcsolatot Istennel, a világ bűnöseinek üldözése és az állammal való szövetkezés, a politizálás mindig pótcselekvés, a hitehagyás biztos jele.

Gyűlölet? Az gyűlöli a homoszexuálisokat, aki azt hazudja nekik, hogy a bűn nem bűn, negatív következményei nem lesznek a rossz tetteknek. A hazug emberek tönkreteszik az embertársaikat a rosszat jónak deklarálva, és ezzel félrevezetve őket.
Isten országa nem evilágból való, a szerző ideológiája viszont nagyon is onnan. Ideológiai drogkereskedő az, aki letagadja a rossz tettek rossz következményeit, hogy ezzel népszerűségre tegyen szert a bűnösök között, ahogyan sok ballib politikus, újságíró és köztük a cikk szerzője is teszi. A közügyekhez való hozzászólás “a hitehagyás biztos jele” – persze akkor, ha az a “keresztény” hit nem arról szól, hogy “félre az ultraliberalizmus útjából” vagy “félre a szexmánia és perverziók útjából”… Ha viszont éppen ezek érdekében lép fel valaki, vagy legalább hallgat az érdekükben – az az igazi keresztény a szerző szerint.  Ezzel szemben a valódi keresztény hit szerint “vétkesek közt cinkos, aki néma”, ahogyan Babits idézi Jónás könyvét.

S ha Isten megadta a jogot minden embernek, hogy bűnös legyen, ahogy minden ember, a nagy erkölcsi törvénykezők is bűnösök (nemcsak régen voltak azok, hanem ma is azok), a hívő ember nem vitathatja el ezeket a jogokat senkitől, és a liberális állam az Isten szolgája ebben. Az egyháznak és a hívőknek az odafelvalókkal törődnie, és az onnan érkező tisztaság és kegyelem megérinti azokat is, akik még nem ismerik azt.

Isten nem jogot, hanem lehetőséget adott az embernek arra, hogy akár vétkezzen is. Az emberek viszont mindig közösségben éltek, amely képtelen fennmaradni és a tagjait életben tartani ésszerű erkölcsi szabályok és azok betartatása nélkül. Senkinek nincs joga vétkezni (sem etikai, sem jogfilozófiai szempontból), és mindenkinek erkölcsi kötelessége a legjobb tudása szerint foglalkozni a közügyekkel. A “töröljünk el minden jogszabályt” nem keresztény nézet (ld. megint Róm 13), hanem egy ultraliberális politikai szekta őrült ideológiája, amely nem Istent szolgálja ezzel, hanem az ördögöt, ahogyan a szerző is teszi.

De akik bele vannak tekeredve a világ híreibe, az evilágot akarják megváltoztatni az evilág eszközeivel és módszereivel, azok elveszítették az odafelvalókat, és nem jobbak, hanem még a paráznáknál is rosszabbak lesznek. Társadalmi szinten mindenképp veszélyesebbek. A vallás és az állam keveredése mindig gyilkos elegyet alkot.

Ezek szerint minden jogász, bíró, rendőr és minden parlamenti képviselő, miniszter és minisztériumi tisztviselő és minden nekik dolgozó szakember és tudós a pokolba kerül – a szerző logikája szerint – hiszen evilágot igyekeznek megváltoztatni jó irányba evilág eszközeivel.
Az, hogy ideológiákkal vagy vallásokkal hatalmasok visszaélnek még nem teszi az erkölcsöt érvénytelenné, a jót rosszá, a bűnt igazolhatóvá.
Ez az ideológia, a szerzőé, hazug és gyilkos.

Féktelen vágta a tébolyba

2021.01.06. 

A minap komoly karriert futott be annak a metodista prédikátornak az esete, aki az amerikai Kongresszusban elmondott hiperinkluzív imáját így fejezte be: „amen and awoman”. Ez akár vicces is lehetne, ha nem lenne egy egész kultúra megháborodásának ijesztő tünete. A prédikátor imádsága nemcsak egy buta tévedés volt, nem is pusztán a szervilizmus ostoba példája, hanem egy elképesztően bizarr kulturális trendnek való megfelelési kényszer elborzasztó megnyilvánulása. A trend az igazán figyelemre méltó, nem az ima és a butaság.

Az imádságot közvetlenül megelőzte egy szabálymódosítás, amelynek legünnepeltebb cikkelye mostantól megtiltja az amerikai Képviselőházban az olyan szavak használatát, amelyek gender specifikusak. Hogy jól értsük: az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusának alsóházában ettől a ciklustól nem szerepelhet hivatalos megnevezésekben az apa, anya, lány, fiú, fivér, nővér, após, anyós, vő, meny és ezekhez hasonló szavak. A természetes létezés legalapvetőbb kapcsolati terminusai mostantól tiltólistán vannak Thomas Jefferson és Abraham Lincoln országának törvényhozásában.

Vajon mi áll emögött a döntés mögött, amit szinte az összes demokrata párti képviselő megszavazott? Hogy jut el egy magát racionálisnak tartó kultúra oda, hogy szembemegy a legelemibb emberi tapasztalatokkal és hagyományokkal, a tudományokkal és a józan ésszel, és az emberi haladás eddig elért legmagasabb fokaként ünnepli az összes korábbi társadalom számára magától értetődő és minden másnál fontosabb szavak tiltását? Hogy sodródik egy egész ország (vagy legalábbis az a fele, amely a haladás irányát diktálja) a nyilvánvaló őrületnek ehhez a határához, és hogyan képes átmenni rajta gondolkodás nélkül?

Ahhoz, hogy az emberek legalább ezen a ponton ne észleljék, hogy valami végzetesen félrement, több dolognak kell együtt állnia. Egyrészt nyilván ott van a csoportnyomás és az események hólabdaként rétegződő belső logikai egymásutánja, amelyben a haladás valójában folyamatos licitálás. Ahogy Chesterton írta: „A szegényeket erőszakkal tanítják, ezért nemsokára erőszakkal kell őket etetni is. A rendőrség most éjfélkor záratja be a kocsmákat, ezért hamarosan majd tizenegykor fogja bezáratni őket. A gyerekeknek tizennégy éves korig kell iskolába járniuk, ezért hamarosan majd negyven éves korig lesznek iskolakötelesek. Sem az értelem vékony sugara, sem az alapelvekhez való pillanatnyi visszatérés, sem a legnyilvánvalóbb elméleti problémák felvetése nem zökkentheti ki az előzményekre épülő fejlődésnek ezt az őrült és monoton vágtáját.” (Mi a baj a világgal? 187)

De vannak a mélyben olyan meggyőződések is, amelyek folyamatosan görgetik maguk előtt a hólabdát és építik ennek a modern hóembernek a groteszk képződményét. Az egyik ilyen meggyőződés az, hogy a befogadás és a diverzitás abszolút értékek. Eszerint minél sokszínűbbek vagyunk, és minél többfélét vagyunk képesek értékítélet nélkül befogadni (leszámítva persze azokat, akik értékítéletet mondanak és nem minden eltérést helyeselnek, mert őket ki kell rekeszteni és el kell hallgattatni), annál magasabbra jutottunk a morális létrán, amelyet önmagunknak ácsoltunk.

A másik ehhez hasonló meggyőződés az, hogy a szabad önkifejeződés lehetséges, kívánatos, és lényegében semmi nem korlátozhatja, csak az ember szubjektuma. Azok vagyunk, aminek tartjuk és láttatjuk magunkat. A szabad önkifejeződés szinte korlátlanná teszi a sokféleséget, ezért ha a nyitottságot és befogadást ünnepelni akarjuk, meg kell szabadulnunk a kategóriáktól is. Mint amilyen például a nemek hagyományos kettőssége. Ha az önkifejeződés szabad, akkor a szabadság megkérdőjelezése elnyomás, a kategóriák pedig az elnyomás eszközei. A kategóriákat meg kell szüntetnünk, hogy az embereket felszabadíthassuk, és mindenki a maga választotta identitásában egyenlő legyen a másikkal.

A harmadik ezek mellé társuló hit az a modern elképzelés, hogy a társadalmakat, valamint az emberek gondolkodását és viselkedését ugyanúgy áttervezhetjük, mint egy versenyautó motorját vagy a városunk közlekedését. A kapcsolatok olyanok, mint az áramkörök és a karácsonyfa izzói: így is sorba rakhatjuk őket, meg úgy is. Az emberek modulok egy nagy bútoráruházban, amelyeket akár többféle szekrény vagy ágy összeépítéséhez is használni lehet. Így lesz a nagymamából „nyugdíjas”, az apából és az anyából „adófizető” vagy egyszerűen csak „szülő”, a gyermekből „óvodás”, „tanuló” vagy „kiskorú”, a köztük lévő kötődések meg esetlegesek, önkényesek, és szinte bármilyen kombinációban újragondolhatók.

Az abszolút értékké tett sokféleség, befogadás és szabad önkifejeződés, valamint a társadalommérnökség fékét vesztett együtteséből születik az a kultúra, amely a haladásnak nevezett téboly (tégörl?) határáig görgeti a kategóriák eltörlésének modern projektjét, és ostoba szolgalelkűségbe hajszolja a hitükben rég hajótörést szenvedett prédikátorokat is. Ebből az őrült vágtából kellene sürgősen kiszállni. Mindenekelőtt azokat az előfeltevéseket kell felülvizsgálnunk, amelyeken mint ingatag gólyalábakon besétáltunk ebbe az ijesztő mocsárba. Ehhez elengedhetetlen a magunkba szállás és az alázat. Nagyon nehéz lesz ez a fordulat, mégis meg kellene próbálni, mert ez az út így a semmibe vezet.

Forrás:

https://divinity.szabadosadam.hu/?p=26925&unapproved=40663&moderation-hash=e44fe42956815eb9874a54e11ed652f6#comment-40663

Megjegyzés: e cikk illusztrációján a fiatal protestáns, evangéliumi keresztény McArthur házaspár látható, akik az észak-írországi Belfastban működtettek cukrászdát, és akiket feljelentettek és meghurcoltak a homoszexualisták, mert nem voltak hajlandóak a homoszexuális kapcsolat házassággá nyilvánításának politikai célját reklámozni.

Homoszexualisták, balliberálisok keresztényüldözési ügyei - példák az elmúlt évekből

Kim Davis, Kentucky, 2015-19.

Kim Davis (teljes nevén Kimberley Jean Davis, született Kimberley Jean Bailey) az USA-ban Kentucky (ejtd: kön-táki) állam egyik megyéjének választott tisztségviselője volt, akit 2015-ben 5 napra bebörtönöztek, mert keresztény hite alapján, lelkiismereti szabadságára hivatkozva nem volt hajlandó kiállítani házassági okiratokat. Ugyanis így olyanokat is ki kellett volna állítania, amelyek homoszexuálisok közötti „házasságokról” szólnak. Mert az amerikai Legfelsőbb Bíróság 2015-ös döntésével deklarálta, hogy a házasságkötéshez mindenkinek joga van, nemcsak egy férfinak és egy nőnek.
Több homoszexuális beperelte ezért. A pereket elvesztette. Mintegy 70 millió forintnak megfelel büntetés megfizetésére ítélték. Ami még az USA-ban is gyilkosan magas büntetés annak, aki nem milliomos.
Ennyit a keresztények lelkiismereti szabadságáról az USA-ban.
Utóbb egy olyan férfi is beperelte, aki diszkriminálva érezte magát, mert ő a laptopjával akart házasságot kötni, és erre nem kapott Kim Davis-től lehetőséget. Ennek a pernek a kimenetele még nem ismert.
Az ACLU nevű szervezet volt a fő feljelentgetője, míg a Liberty Counsel (Szabadság Tanács) nevű szervezet védte őt jogi tanácsadással és szolgáltatással.
Kim Davis-ről még annyit, hogy ez a hölgy zavaros és szerencsétlen magánélet, több válás után 2011-ben, 46 évesen tért komolyan keresztény hitre (egy amerikai pünkösdi gyülekezethez csatlakozva). Négy évvel ezután 50 éves volt, amikor ez az eset történt. Azzal vádolták egyesek, hogy „álszent” azzal, hogy „most bezzeg ragaszkodik a keresztény házassági elvekhez”, mert milyen erkölcstelen életet élt korábban, többször is elválva. Pedig pont a korábbi életének a helytelen elveit megtagadva állt ki ekkor a házasság komolyan vétele mellett. Azzal is rágalmazták, hogy „pont olyan” az esete, mint egy évtizedekkel korábban a feketéket igazságtalanul diszkriminálni igyekvő amerikai politikusé.
Pedig a homoszexualitásnak a „genetikailag determinált, veleszületett” jellege csak egy balliberális politikai hazugság tudományos alap nélkül. Így alapvetően más a homoszexuálisok helyzete – akik egy, a társadalomra káros és szabadon változtatható életmódot élő csoport –, mint a négereké, akik valóban sötét bőrűnek születtek, amiről valóban nem tehetnek és nem tudnak rajta változtatni. Az ő diszkriminálásuk valóban igazságtalan. A homoszexuálisoké – bizonyos indokolt esetekben – nem az, illetve nem is diszkrimináció. Számos balliberális, Demokrata párti író és humorista nyilvánosan kigúnyolta őt a műveiben (ezek televíziós műsorokat is jelentettek), hogy ezzel lejárassák az ideológiájuknak és politikai terrorjuknak való ellenszegülés gondolatát.
Amikor Ferenc pápa néhány héttel Kim Davis bebörtönzése és szabadon bocsátása után az USA-ban járt, többek között őt is fogadta egy magánkihallgatáson, ahol állítása szerint azt mondta neki a pápa, hogy „legyen erős”. Utóbb a Vatikán hivatalos közleményben tudatta, hogy ez a Szentatya részéről nem jelentett az USA Legfelsőbb Bíróságának döntésével kapcsolatban egy precíz jogi vagy politikai állásfoglalást. Vagyis azt azért nem mondta, hogy Kim Davis-hez hasonlóan mindenki lázadjon fel a Legfelsőbb Bíróság hamis és igazságtalan döntése ellen – noha ez egyébként logikusan következik Aquinoi Szent Tamás tanításából (mely szerint az erkölcstelen törvény érvénytelen és nem szabad figyelembe venni).
Csak annyit mondott, hogy álljon ki a lelkiismereti meggyőződése mellett (amivel ezek szerint maga a pápa is szimpatizált).
Számos Demokrata párti vádolta utóbb azzal Kim Davis-t, hogy csak politikai manipuláció céljával vett részt a pápával való találkozón. Ferenc pápával kapcsolatban azt szokták utóbbiak hangsúlyozni, hogy „nem ítéli el” a homoszexuálisokat. Ez igaz, de önmagában megtévesztő. Valóban nem ítéli el, mert csak Isten tudja kinek-kinek a pontos erkölcsi felelősségét megállapítani. (És hogy a velük kapcsolatos türelmet és szeretetet hangsúlyozza, Ferenc pápa a nyilvánosság előtt többször is ennek megfelelően viselkedett ismert homoszexuális személyekkel.) Azt viszont soha nem mondta, hogy maga a homoszexuális aktus nem bűnös, azt pedig nagyon is mondta, hogy a homoszexuális politikai lobby veszélyes és káros.
A hamis és egyoldalú idézgetésével azt a benyomást keltik róla, hogy „a felvilágosult pápa sem ítéli már el a homoszexualitást, csak néhány elmaradott, bigott fanatikus keresztény – mint Kim Davis is – igyekszik szegényt felhasználni, manipulálni, hogy úgy tűnjön, mintha elítélné”.
Pedig ez nem igaz. Ezért nagyon is valószerű, hogy valóban és őszintén azt mondhatta Kim Davis-nek, hogy „legyen erős”.
Ferenc pápa tehát elítéli a homoszexuális politikai lobbyt, azt negatívnak és veszélyesnek tartja és megérti és támogatja, ha valaki tettekkel is ellenszegül a homoszexuális párkapcsolat „házassággá” nyilvánításának. Mindez azért is jelentős, mert a katolikusok az USA lakosságának mintegy negyedét teszik ki, ezzel a viszonylag legnagyobb arányú felekezetet jelentve. (Más kérdés, hogy sajnos nincs önálló politikai pártjuk, amely a katolikus társadalmi tanítást képviselné.)
Számos vezető politikus a Republikánus pártból – így például az elnökjelöltségért versengő texas-i szenátor Ted Cruz (aki Donald Trump erős vetélytársa volt a 2016-os elnökjelölti versenyben) – kijelentette, hogy Kim Davis bebörtönzése a lelkiismereti és vallásszabadság megsértését és tényleges keresztényüldözést jelentett. Hasonló volt többek között egy másik elnökjelölt-aspiráns, Mike Huckabee véleménye is. Ezért még tüntetést is tartottak mellette és a bebörtönzése ellen.
Kim Davis eddig az esetig a Demokrata Párthoz tartozott, annak a képviselőjeként is nyerte el ezt a tisztséget egy helyi választáson. Az eset után – nyilván mivel pártjától elárulva érezte magát – a Demokrata Párttól elfordult és a Republikánus Párt támogatója lett.
Utóbb, egy választás után Kentucky állam új kormányzója úgy rendelkezett, hogy az államban kiállított házassági okmányon nem szabad szerepelnie az azt kiállító tisztviselő nevének. Így nem kell a keresztény tisztviselőknek úgy érezniük, hogy „a nevüket adják olyasmihez, amivel végképp nem tudnak azonosulni”. Kim Davis-en kívül egyébként az USA-ban még számos tisztviselő hasonló módon fellázadt a homoszexuális kapcsolat „házassággá” nyilvánítása, és erről szóló hivatalos okmányoknak a kötelező kiállítása ellen. (Ők valamiért nem jártak olyan rosszul, mint szegény Kim Davis, talán mert véletlenül nem kerültek az ACLU látóterébe.)
Kim Davis személyes véleménye minderről a következő volt:
„Sosem hittem volna, hogy eljön egyszer egy nap, amikor arra kérnek, hogy sértsem meg a Szentírás központi tanítását és magát Jézust a házassággal kapcsolatban. Sértené a lelkiismeretemet, ha ki kellene állítanom egy olyan házassági okiratot, rajta a nevemmel, amely ellentétben áll Istennek a házasságról adott meghatározásával.”
Minderről a Wikipedia angol nyelvű szócikke részletesen beszámol, sok forrást idézve.

További forrásokat az ügyről lásd jelen dokumentum végén.

Baronella Stutzmann, Arlene’s Flowers, 2015-19.

Ez a hölgy az USA Washington államában egy Richland nevű városban volt az Arlene’s Flowers nevű virágbolt tulajdonosa. Sosem nézte, hogy a vevői közül ki milyen szexuális beállítottságú, mindig  mindenkit kiszolgált. Viszont 2015-ben egy törzsvevője, egy homoszexuális férfi nyíltan és hangsúlyozottan a „házasságkötése” céljából kérte a szolgáltatását, aminek ő nem tett eleget, mert úgy érezte, hogy keresztény hite és lelkiismereti meggyőződése alapján ezt csak élesen elutasítani tudja. Az esetből újsághír lett, aminek alapján mind Washington állam főügyésze, mind pedig az ACLU (American Civil Liberties Union – magyarul Amerikai Polgárjogok Uniója) nevű szervezet feljelentette őt. (Az ACLU a ballib ideológia egyik fő politikai és jogi harckocsija az USA-ban, minden lehető alkalommal pereskedéssel kiállva az abortusz és a homoszexualitás mellett.) Az ADF (Alliance for Defending Freedom - Szövetség a Szabadság Védelméért) nevű szervezet viszont kiállt Baronella Stutzmann mellett. Kérelmezték – miután alsóbb fokú bíróság elítélte Baronella Stutzmannt –, hogy Washington állam Legfelsőbb Bírósága külön foglalkozzon ezzel az ügyel. Azok meg is tették ezt, és 2016-ban úgy döntöttek, hogy a művészeket és vállalkozókat, köztük őt is jogosan kényszerítheti az állam, hogy tevékenységükkel a lelkiismeretükkel ellentétes ügyeket támogassanak (köztük a homoszexuális „házasságot”).
Ezek után 2017-ben az ADF kérelmezte az USA Legfelsőbb Bíróságánál, hogy külön foglalkozzon ezzel az üggyel. Azok meg is tették és 2018-ban érvénytelenítették Washington állam Legfelsőbb Bíróságának döntését, egyben felhívva őket arra, hogy tárgyalják újra az ügyet, figyelembe véve egy olyan, a közelmúltban született döntésüket, amely hasonló ügyben a vállalkozó lelkiismereti szabadságának adott elsőbbséget.
Mindezek után 2018-ban Washington állam Legfelsőbb Bírósága ismét tárgyalta Baronella Stutzmann ügyét, és megint elítélte őt. Az ADF újra kérelmezi az USA Legfelsőbb Bíróságától, hogy foglalkozzon az üggyel.
Baronella Stutzmann személyes véleménye minderről:
„Az embernek az élete folyamán valahol ki kell állnia amellett, amiben hisz, és az ellen, amiben nem. Ekkor jött el az ideje annak, hogy kiálljak a meggyőződésem mellett.”

Forrás:

http://www.adflegal.org/detailspages/case-details/state-of-washington-v.-arlene-s-flowers-inc.-and-barronelle-stutzman 

Jack Phillips, Masterpiece Cakeshop, 2012-18.

Jack Phillips cukrász az USA Colorado államában 1993-tól kezdve működtette üzletét. 2012-ben két homoszexuális férfi rendelt tőle tortát a „házasságkötésükhöz”. (Ebben az államban ez már ekkor legális volt.) Jack ezt keresztény hite alapján udvariasan elutasította. Ezek után fenyegető és gyalázkodó telefonhívásokat kezdett kapni ismeretlenektől emiatt a döntése miatt. A visszautasított homoszexuális férfiak beperelték Jacket. 2013-ban egy bíró úgy döntött, hogy azonos nemű párok „házasságkötéséhez” nem készíteni tortát nem védhető az amerikai Alkotmányban szereplő szólásszabadsággal, más szóval jogilag kötelezhető erre a vállalkozó. Jacknek azt a választást kínálta fel, hogy vagy kényszerből elkészíti a tortát, vagy egyáltalán nem készít a továbbiakban születésnapi tortákat senkinek – noha ezek a forgalma 40%-át tették ki. Ezen kívül kötelezte őt arra, hogy egy átnevelő képzés keretében magyarázza el az alkalmazottainak, hogy miért nem volt igaza, amikor nem akarta torta sütésével támogatni a homoszexuális kapcsolat házassággá nyilvánítását. (Erről a szólásszabadság keretében szabad volt beszélnie, az ezzel ellentétes véleményéről nem.) Emellett arra is kötelezte, hogy havonta küldjön a kormányzatnak jelentést arról, hogy hányszor és miért nem sütött meg valamilyen tortát, potenciális vásárlók megrendelését elutasítva.
2016-ban az ADF nevű szervezet neki is segített, akárcsak Baronella Stutzmann-nak, és vele kapcsolatban is kérelmezték, hogy az USA Legfelsőbb Bírósága kezelje külön az ügyét. Az USA Legfelsőbb Bírósága 2018-ban Jack javára döntött. Ez a döntés megsemmisítette Colorado államközigazgatási bírójának korábbi ítéletét.
Az USA Legfelsőbb Bírósága erre a döntésre hivatkozva kérte Washington állam Legfelsőbb Bíróságát, hogy gondolja újra a korábbi döntését Baronella Stutzmann hasonló ügyében. Ennek azok aztán nem tettek eleget, mert az új eljárásban is a vállalkozói és lelkiismereti szabadság ellen, a homoszexuális „házasság” tűzön-vízen át való erőltetése mellett döntöttek.
Jack az őt a homoszexuális kapcsolat „házassággá” nyilvánítását elutasító döntése miatt érő gyalázkodó telefonhívásokra keresztényi szelídséggel és jóindulattal reagált: ezek „lehetőséget adnak számomra, hogy imádkozzak olyan emberekért, akiket máskülönben nem ismernék” – mondta.

Forrás:

https://adflegal.org/detailspages/case-details/masterpiece-cakeshop-v.-craig?
_ga=2.228554589.1392024817.1561481691-821002531.1561481691

Daniel McArthur és Amy McArthur, 2014-19.

A fiatal protestáns, evangéliumi keresztény McArthur házaspár (ők szerepelnek e cikk illusztrációjaként) Észak-Írországban, Belfastban működtetett cukrászdát. 2014-ben egy homoszexuális férfi olyan tortát rendelt náluk amelyre azt a feliratot kérte, hogy „Támogasd a melegházasságot”. Miután nem voltak hajlandóak elkészíteni neki – pontosabban előbb bizonytalanul ráálltak, aztán inkább visszamondták a megbízást –, beperelte őket.
Előbb az első fokú, majd 2016-ban a másodfokú bíróság is elítélte őket (egy 2006-os törvényre hivatkozva, amely tiltja a „szexuális orientáció alapján való diszkriminációt”).
2018-ban végül az Egyesült Királyság Legfelsőbb Bírósága nekik adott igazat.
A homoszexualista szervezetek (köztük például egy Stonewall nevű) és aktivisták dühödten támadták az utóbbi döntést, megemlítve a lehetőséget, hogy talán az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulnak az ügyben. Úgy érveltek egyébként, hogy „mivel már aláírt szerződés volt a torta elkészítéséről”, amit egy homoszexuális férfival kötött a cukrász, ennek a felbontása, visszamondása egy homoszexuális ügyféllel szembeni diszkriminációt valósított meg. Csakhogy a lényeg az volt, hogy vajon az illető homoszexualitása miatt álltak el a torta elkészítésétől, vagy pedig a torta üzenete miatt. Mivel nem az előbbi, hanem az utóbbi miatt, ezért nem valósított meg „szexuális orientáció alapján való diszkriminációt” a döntésük. Elég szégyen amúgy, hogy a Legfelsőbb Bíróságon találtatott csak elég ész egy ilyen egyszerű dolog átlátására.
Daniel McArthur személyes véleménye.
„Ez az ügy sohasem a vevőről szólt. Ez egy olyan üzenetnek a terjesztéséről szólt, amely ellentétes a Bibliával.”
A másodfokú ítéletről:
„Ez az ítélet aláássa a politikai szabadságot, a vallásszabadságot és a szólásszabadságot.”
A Legfelsőbb Bíróság őt igazoló döntése után azt mondta, hogy az ellene folyó per miatt négy évig másodrangú állampolgárnak érezte magát.
Kérdés, hogy ha esetleg az Emberi Jogok Európai Bíróságához kerül az ügy, amely testület a döntéseiben igen erősen ballib jellegű, akkor nem írják-e mégis felül az Egyesült Királyság Legfelsőbb Bíróságának a döntését.

Forrás:

https://www.theguardian.com/uk-news/2016/oct/24/born-again-christian-ashers-bakery-lose-court-appeal-in-gay-cake-row 

https://www.theguardian.com/uk-news/2018/oct/10/uk-supreme-court-backs-bakery-that-refused-to-make-gay-wedding-cake

További források
Kim Davis ügyében

http://www.charismanews.com/us/59396-victory-at-last-kim-davis-has-won-the-fight-for-religious-freedom

https://www.lifesitenews.com/opinion/kim-davis-jailing-only-beginning-of-what-is-in-store-for-america-as-reveale

http://insider.foxnews.com/2015/09/04/mike-huckabee-jailing-kim-davis-marks-criminalization-christianity

http://endtimeheadlines.org/2017/05/u-s-appeals-court-rules-sex-couple-can-seek-damages-kentucky-clerk/

Baronella Stutzmann ügyében

http://americansfortruth.com/2017/02/19/christian-florist-barronelle-stutzman-loses-case-9-0-at-washington-state-supreme-court-headed-to-scotus/

http://blog.adflegal.org/detailspages/blog-details/allianceedge/2016/11/14/68-people-and-organizations-standing-with-barronelle

Megjegyzés: e cikk illusztrációján a jobb oldali személy Patricia Hewitt brit munkáspárti politikusnő (utóbb egészségügyi miniszter), aki a '70-es években a Polgári Jogok Nemzeti Tanácsa (NCCL - utóbbi nevén Liberty) elnökeként befogadta a Tanács tagjai közé a pedofília normalizásáért lobbyzó PIE (Pedophil Information Exchange) nevű egyesületet. Az NCCL /Liberty ennek eredményeként ki is adott hivatalos nyilakozatokat, amelyek a pedofília és a vérfertőzés legalizálását támogatták.

Lásd még erről például:

https://www.bbc.com/news/magazine-26352378 

https://en.wikipedia.org/wiki/Liberty_(advocacy_group) 

A homoszexualisták és balliberálisok bárkit, aki szót mer emelni nyilvánosan a hazugságaik ellen gyilkos dühvel és erővel támadnak.

Minden erővel igyekeznek letiporni a szólásszabadságot, a vallásszabadságot és a demokráciát.

David Welch, Steve Riggle amerikai lelkipásztorok és társaik esete, 2014.

Az egyik emlékezetes eset, hogy több lelkésztől az amerikai Houstonban hivatalosan bekérte a prédikációit a polgármester, hogy ellenőrizzék, nem sérti-e a homoszexuálisokat.

Ugyanis 2014-ben a texas-i Houston városában egy Demokrata párti, balliberális leszbikus nő és homoszexualista politikai aktivista volt a polgármester, bizonyos Annise Parker. Az ő regnálása alatt született helyi rendelet arról, hogy a magukat nőnek valló, perverz transszexuális férfiak is bejárhatnak a női vécékbe. Ez ellen a helyi állampolgárok egy csoportja jogi akciót kezdett a jogszabály eltörlése érdekében (‘repeal’) – ennek egyik lehetőségeként helyi népszavazást is kezdeményezve –, majd ennek (erősen vitatható törvényességű) visszautasítása után egy másik fajtát (‘lawsuit’) indított: bíróság elé citálták a jogszabályt (Woodfill vs Parker per), mondván, hogy ez számukra komoly és igazságtalan érdeksérelmet okoz. Ezek után a balliberális polgármester és tancsadói jogtalan politikai ellencsapása volt az, hogy a város öt lelkészétől hivatalosan bekérték a prédikációik szövegét, hogy lássák, nem tartalmaznak-e a homoszexuálisokkal, a polgármester asszonnyal vagy a város vezetésével szemben valamilyen negatív állításokat. Pontosabban a pogármester által megbízott jogászok tették ezt a ‘subpoena’ nevű amerikai jogi eszközzel (vissza)élve – a lelkészeknek nem volt közvetlenül közük az előbbi tiltakozó jogi akcióhoz, de a készülő per „körülményeinek felderítésére” kérték be hivatalosan a prédikációk szövegét. Annise Parker, a ballib leszbikus polgármester maga azt írta egy Twitter üzenetében, hogy „ha politikai célra használják a lelkészek a szószéket, akkor a prédikációik jogos célpontot jelentenek – meg kell vizsgálni, hogy mi közük volt ehhez a kezdeményezéshez”.

A vallásszabadságot védő jogászi egyesület, a Szövetség a Szabadság Védelméért (ADF: Alliance Defending Freedom) fellépett a hatalom által zaklatott lelkészek védelmében. Az ADF egyik munkatársa, Erik Stanley szerint „a városi tanács (önkormányzat) tagjai a közösség által alkalmazott helyi tisztviselők, nem pedig Nagy Testvér jellegű zsarnokok, akik nem tűrnek ellentmondást vagy vitát”. Egy másik tagja, Christiana Holcomb szerint „a politikai és szociális ügyek kommentálása nem bűncselekmény, védelmezi az Első Alkotmánykiegészítés”. (Utóbbi az amerikai alkotmánynak a szólásszabadságot védő része.) Az ADF részéről hivatalos kérelemmel fordultak a bírósághoz, hogy rendelje el a prédikációk bekérésének (subpoena) érvénytelenítését, mert az fölösleges és zaklató megterhelés a lelkipásztorok számára, amely az ügy szempontjából irreleváns és ugyanakkor veszélyezteti a szólásszabadságot. Utóbbit azért, mert a helyi polgárok ebből „megtanulhatják”, hogy ha a város vezetésének nem tetsző népszavazást vagy pert kezdeményeznek, akkor megalázó jogi vizsgálatokat indítanak ellenük bosszúból, ezzel elvéve a kedvüket alkotmányos politikai jogaik gyakorlásától.

A helyi Grace Community Church (Kegyelem Közösségi Egyház) lelkipásztora, Steve Riggle szerint „ez egy próbálkozás arra, hogy elrémissze a lelkipásztorokat attól, hogy aktuális, hétköznapi kulturális ügyekről beszéljenek – a polgármester el akar némítani minket, ő egy erőszakos zsarnok.”

Az öt lelkész közül egy másik, David Welch tiszteletes pedig ezt nyilatkozta: „Nem félünk ettől a zsarnoktól, nem tudott minket megfélemlíteni. Nem adjuk fel a szólásszabadsághoz való, az Első Alkotmánykiegészítésben szereplő jogunkat. Ez teljes egészében egy hatalmi visszaélés.”

Az ügy az USA-ban országszerte felhánorodást keltett. A polgármester asszonynak több ezren küldtek postán Bibliát, hogy akkor legyen szíves, nézze át ezt is, nincs-e benne valami negatív a homoszexuálisok és tetteik ellen… A politikai vihar hatására jobbnak látta meghátrálni, és visszavonatta a jogi intézkedést (subpoena) a prédikációk bekérésére. Később tartottak egy népszavazást is Houstonban a perverz férfiakat női vécékbe engedő rendeletéről, amit 61:39 arányban leszavazott a lakosság. A következő ciklusban már nem ő lett a polgármester.

Források:

Hasonló történt Georgia államban egy prédikátorral, akit kirúgtak a köztisztviselői állásából, mivel nem volt hajlandó a prédikációi szövegét hivatalos vizsgálatra benyújtani.

Az Egyesült Királyságban pedig letartóztattak és rövid időre bezártak egy prédikátort Skóciában, mivel Bibliát adott egy homoszexuális serdülő kezébe.

Mindez csak néhány példa említése igen sok közül csak a 2013-17-es időszakból. Összesen csak 2017-ig több tucat olyan esetre lehet példát találni világszerte, ahol (baloldali vagy ballib) homoszexualisták üldöztek keresztényeket, vagy velük valamiképpen szembeszegülni merő embereket. Közülük most a Cliff Richard brit rockzenész elleni és George Pell ausztrál érsek elleni rágalmazások ügyei kerülnek részletesebb bemutatásra.

Cliff Richard esete, 2014.

Figyelemre méltó a Cliff Richard elleni rágalmazás ügye, ahol négy férfi ellen nem emeltek vádat rágalmazásért, bár ők nem tudták bizonyítani azt az állításukat, hogy őket bármikor szexuálisan zaklatta volna. Viszont miután a BBC ország-világnak tudósított a 2014-ben nála tartott – amúgy sem kellően megalapozott – házkutatásról, beperelte a brit rendőrséget (South Yorkshire Police) és a BBC-t. Előbbit a bíróság 400 ezer font (mintegy 150 millió forint) kártérítés megfizetésére kötelezte, utóbbit 210 ezer font (mintegy 80 millió forint) megfizetésére. Ezen felül a perköltségek a BBC-nek közel 2 millió font (mintegy 700 millió forint) plusz kiadást jelentettek. Összesen tehát közel 1 milliárd forintot kellett kifizetniük a brit adófizetőknek ezért a lejáratási kísérletért, amely a valaha élt egyik legnépszerűbb nyíltan keresztény rocksztár ellen irányult, nagy valószínűséggel homoszexualisták részéről. Bár ilyen rendkívül nagy volt az okozott anyagi kár (az erkölcsiről nem is beszélve), a rágalmazók ellen nem indult semmilyen jogi eljárás. Senkinek nem volt ilyenhez mersze, úgy látszik. Nehogy már az kerüljön az adófizetők képernyőjére, hogy „szervezetten rágalmazó homoszexuális férfiakat letartóztatott a rendőrség”. Ezzel szemben az nagyon is a brit családok eszébe vésendő, hogy „a keresztények képmutató gazemberek és a homoszexuálisok az áldozataik, amint láthatjuk”.

Egyébként az adhatta a rágalmazóknak az ötletet, hogy Cliff Richard, bár többször is volt szerelmes, nem házasodott meg, de még élettársa sem volt, sem pedig „nőügyei”. Mert nem akart házasság előtt lefeküdni nőkkel, sem pedig olyannal összeházasodni, akinél nem volt egészen biztos abban, hogy „ez egy életre szólna”. A házasság komoly akadályának látta azt a „zaklatott életmódot”, amit egy világszerte utazgató rocksztáré jelent. Háromszor volt komolyan szerelmes (egyszer Olivia Newton-John népszerű popénekesnőbe is), de ezek aztán valahogy nem jöttek össze. Ezért többször gyanúsítgatták pletykaszinten azzal, hogy „biztos homokos”, mert „nincsenek női”, és emiatt életében legalább ötször nyilvános interjúban jelentette ki, hogy nem az.

Volt lerombolni való hírnév és megbecsültség bőven, amikor 2014-ben, 74 éves korában megtámadták, mert ő a világ egyik legelső, széles körben népszerű rockzenei előadójaként tűnt föl, még az ’50-es évek végén (még a Beatles előtt), és évtizedekig, egészen a ’90-es évekig széles körben kedvelt maradt. Úgyhogy „az ország hírnevét öregbítő” más népszerű hírességekhez hasonlóan ő is lovagi címet kapott végül a brit királynőtől, 1995-ben. (Hozzá hasonlóan például Bob Geldof, a „We are the world” segélykoncert megszervezője kapta meg ezt egy évtizeddel korábban.)

Cliff Richard utóbb egy interjúban azt nyilatkozta, hogy ez egy "két éve tartó rémálom", amibe "néha úgy érezte, hogy beleőrül" miután mindez az aljas támadás megtörtént ellene.

Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Cliff_Richard

https://www.nzherald.co.nz/entertainment/interview-sir-cliff-richard-sex-abuse-allegations-made-him-confused-and-crazy/6TEWRLZNSFE3X4QCHDKCJ47LYE/ 

Ami pedig az ügy utóéletét illeti - bár kapott anyagi kártalanítást, de ez az okozott erkölcsi károkat már nem teszi jóvá. Különösen jól mutatja a brit elit meghatározó részének politikai irányultságát a párkapcsolatokat illetően az, hogy 6 évvel a történtek után hogyan viszonyultak egy másik híres brit popzenészhez, Elton Johnhoz, aki nem önmegtartóztató életet élő heteroszexuális keresztény volt, hanem nyíltan homoszexuális párkapcsolatban élt. Őt 2020-ban külön emlékérmére nyomatta a Királyi Pénzverde (még életében). 

Míg a keresztény, önmegtartóztató életet élő, heteroszexuális, normális Cliff Richardot az egész ország előtt megrágalmazza a BBC azzal, hogy pedofil homokos - és az egész országnak közvetíti a nála tartott házkutatást - (2014.), addig a „melegházasságban” élő Elton Johnt pénzérmére nyomtatja a Királyi Pénzverde (2020.)! Tudni kell gazdálkodni a sztárjainkkal! A brit elit érti az idők szavát! Kereszténynek rágalom és pellengér, homoszexuálisnak dicsőítés. Á, nem is próbálják brutálisan deformálni a közvéleményt... És Nagy-Britanniában néhány év alatt sokszorosára nőtt a gyermekük „nemváltását” kérvényező szülők száma...

Forrás:

https://www.blikk.hu/sztarvilag/zene/ermere-kerult-elton-john-egyesult-kiralysag-megtiszteltetes/vk4y8ef

George Pell ausztrál bíboros, akit ártatlanul ítéltek el és börtönöztek be (2013-2020.)

Miután 2015-ben az USA Legfelsőbb Bírósága ‘házasságnak’ nyilvánította a homoszexuális kapcsolatot, Ausztráliában is fölerősödött a balliberális ellenzék politikai törekvése ennek a kikényszerítésére.

2015-ben a jobboldali Tony Abbott miniszterelnök még visszautasította a homoszexuális „házasságot”, de őt ezek után belső politikai puccsal megbuktatták egyesek a saját pártja köreiből. Az utódja, Malcolm Turnbull pedig hozzájárult ehhez 2017-ben. Ilyen kényes politikai műveletek közepette nagyon is fontos volt, hogy a katolikus egyház ne ellenezze őket hangosan (pláne, mivel az ausztrálok közel fele legalábbis formálisan katolikus), hanem inkább megfélemlített „béna kacsa” legyen. Ha pedig valaki a katolikusok közül mégis ki merné nyitni a száját bárhol a „melegházasság” ellen, akkor vissza lehessen neki vágni és el lehessen némítani azzal, hogy „de pedofilok a katolikus papok, akkor tehát te inkább meg se szólalj”.

2016-ban kapóra jött egy (évtizedekkel korábban) valóban pedofil pap ekkor napvilágra bukkant ügye (a Ridsdale-ügy), hogy valóságos propaganda-hadjáratot folytathassanak általa a homoszexuális házasságot ellenző katolikus egyház ellen. Erre kellhetett a politikailag legaktívabb bíborosnak – George Pell melbourne-i érseknek – ezzel az üggyel kapcsolatban (is) „pedofilként” vagy „a pedofília támogatójaként” való befeketítése és meghurcolása és egyben az egész katolikus közvélemény sarokba szorítása és terrorizálása mindezzel – hasonlóan ahhoz, ahogyan a Mindszenty-pert használták a kommunisták Magyarországon.

A katolikus egyház mindig is elítélte az abortuszt és a homoszexuális aktust mint súlyos bűnöket – ezzel élesen szembe került azokkal a baloldali és balliberális politikai erőkkel, amelyek az utóbbi évszázadban valósággal politikai bálványukká tették e két „értéket”. Főként a 20. század hatvanas évei óta jellemző ezen politikai erőkre  a „permanens szexuális forradalom” támogatása is (az előbbiekkel összefüggve), „kerül, amibe kerül” a társadalomnak, az embereknek. Még a pedofíliát is megpróbálta egy részük bevinni a „mainstream” elfogadott céljai és értékei közé, de ez akkor (még) lepattant a többségükről. Ez már túl sok volt az akkori átlag baloldali politikusnak, és talán még inkább a feministáknak, akik közül sokan éppen azért válhattak azzá, mert ilyennek voltak valamikor az áldozatai. A partnerváltogatás, a szado-mazo, a pornó, a homoszexualitás, azok „még belefértek” a baloldal zömének is erkölcsileg elfogadhatóként.

Példa erre, amire a cikk elején utaltam, hogy e cikk illusztrációján a jobb oldali személy Patricia Hewitt brit munkáspárti politikusnő (utóbb egészségügyi miniszter), aki a '70-es években a Polgári Jogok Nemzeti Tanácsa (NCCL - utóbbi nevén Liberty) elnökeként befogadta a Tanács tagjai közé a pedofília normalizásáért lobbyzó PIE (Pedophil Information Exchange) nevű egyesületet. Az NCCL /Liberty ki is adott hivatalos nyilakozatokat, amelyek a pedofília és a vérfertőzés legalizálását támogatták.

Na, de ha nem sikerült céllá tenni a pedofíliát, valamire azért még jó lehet, gondolhatták a ballib ideológiai agytrösztökben – és ezt tették a katolikus egyház elleni egyik fő politikai fegyverré. A katolikus egyház kérésére az amerikai John Jay Büntetőjogi Főiskola (John Jay College of Criminal Justice) egy nagy, országos felmérést készített erről a témáról az USA-ban, és a Jelentésében (John Jay Report) közzétették az eredményt: a katolikus papok között a huszadik század második felében nem volt nagyobb a pedofilok aránya, mint a lakosság átlagában (1%). Más kutatások szerint ennél magasabb a pedofilok aránya például a pedagógusok között általában. És van egy társadalmi csoport, ahol különösen magas a gyermekek szexuális molesztálásának az aránya: a homoszexuálisok.

Álljunk meg itt egy pillanatra! Mi bizonyítja utóbbi állítást? Például az, hogy egy kutatásban (Goode, 1980) 150 nagykorú homoszexuális férfi 69%-ának volt már 21 éves kora óta kiskorú szexuális partnere, 45%-uknak legalább 6 ilyen partnere. A fiúgyermeket molesztálók 86%-a homoszexuális vagy biszexuális beállítottságúnak vallotta magát egy másik vizsgálatban (Erickson, 1988). Maguk a homoszexuálisok pedig gyakran éppen ilyen molesztálás hatására válhatnak azzá – ugyanis megkérdezett homoszexuális férfiak 37%-a állította, hogy gyermek- vagy serdülőkorában szexuális visszaélés áldozata volt és ezek 94%-a férfi elkövető részéről (Doll, 1992). (A hivatkozott szakirodalmat lásd e cikk végén.)

Tehát a tény az, hogy a katolikus papok között nem jellemző a pedofília, a homoszexuálisok között jellemző. De a szokásos balliberális kommunikációban (napi hírek a képernyőn) a homoszexuálisok a „jók” és a katolikus papok a „rosszak”. Így kell ennek lennie, ha az ember a szexuális szabadosság híveként kifacsarja a tényeket, és a rágalmazást politikai fegyverként használja az igazságot kimondani merők ellen.

Így aztán egymást érték az utóbbi évtizedekben a hatalmas publicitást kapó perek katolikus papok és püspökök ellen ilyen ügyekben. Lehet, hogy ezen esetek egy része rágalmazás volt – és az adott papot vagy püspököt ártatlanul hurcolták meg és ítélték el –, hiszen míg korábban éppen az esetleges rágalmazás pap áldozatait védte a szemlélet, újabban a papokkal szemben a „mindenki gyanús, aki él” felfogása vált jellemzővé, és az „ártatlanság vélelme” egyszerűen eltűnt a médiából, ha „papi pedofília” témájáról van szó. De félő, hogy nemcsak a médiából tűnt el ez a fogalom, hanem az igazságszolgáltatás is időnként inkább az igazságtalanság szolgálatába állhatott… Ezt mutatja az ausztrál George Pell bíboros ártatlanul történt meghurcolása és elítélése.

George Pell az ausztrál püspökök közül elsőként lépett fel a pedofília bűnét elkövető papokkal szembeni szigorúbb egyházi eljárásért és az áldozataik rehabilitációjáért, amikor ő melbourne-i érsek lett, és ilyen esetekről hírek kezdtek megjelenni a médiában (1996-97-ben). Általában is a politikában problémaérzékeny, szókimondó, konfliktusokat és médiavitákat is vállaló, értelmes és bátor személyiség volt – és talán éppen ezért vált különösen gyűlöltté az ausztrál szélsőséges baloldali és ballib újságírók és politikai aktivisták szemében. A homoszexuálisokkal kapcsolatban például kijelentette, hogy nem hasonlíthatók joggal az etnikai kisebbségekhez, hogy a társadalomra és magukra a homoszexuálisokra is káros az általuk folytatott életmód, amit nem kéne bátorítani. Nyilvánosan ellenezte, hogy a homoszexuálisoknak megadja az ausztrál törvényhozás az örökbefogadás lehetőségét. Őt – a mind gyűlöltebb katolikus egyház szókimondó vezetőjeként – egyre vadabb és sűrűbb politikai és médiatámadások érték, főként 2013-tól, és különösen a pedofília ügyében és ürügyével. Egy 2013-as parlamenti bizottsági meghallgatáson már összegyűltek a gyűlölői, akik ott rendre belekiabáltak a beszédébe.

Pell bíborost már 2002-ben megrágalmazta egy (addigra sok ügyben elítélt) bűnöző azzal, hogy valamikor szexuálisan molesztálta őt – bár ezt semmivel nem bizonyította. A bíróság így természetesen föl is mentette a bíborost a vád alól.

2013-ban azzal rágalmazta meg őt egy pedofil papnak egy áldozata, hogy még 1969-ben „hiába kért segítséget tőle” abban az ügyben. Pell az útlevelével tudta igazolni, hogy abban az évben történetesen nem is élt Ausztráliában.

2016-ban Debi Marshall, az ausztrál állami SBS tévé újságírónője rágalmazta meg azzal, hogy 1993-ban megvesztegetési kísérlettel próbálta rávenni egy pedofil papnak, (a már említett) Gerald Ridsdale-nek egy áldozatát, hogy hallgasson. Az ügyben vizsgálódó állami szakértő utóbb nem találta meggyőzőnek ezt a vádat. Debi Marshall cikkében az egyik hamis tanú azt állította, hogy „ekkor elment Pell ballarati plébániájára, hogy figyelmeztesse őt a pedofil papra”. Pell bíboros bebizonyította, hogy ekkor nem is Ballaratban élt.

Gerald Ridsdale pedofil papnak a ’70-es és ’80-as években Ballaratban elkövetett bűnei miatt 2016-ban folytatott vizsgálatokat egy ausztrál kormányzati bizottság (Royal Commission). Ekkor felmerült az igénye, hogy Pell bíborost személyesen meghallgassák ezekben az ügyekben, mert ebben az időszakban ő is a ballarati egyházmegye papja volt (és a helyi püspök egyik tanácsadója).

Csakhogy Pell bíborost Ferenc pápa felkérte, hogy hozza rendbe, tegye átláthatóbbá a Vatikán pénzügyeit, ezért 2014-18-ban (73-77 éves korában) Rómában, a Vatikánban dolgozott. 2010-től, 69 éves korától szívproblémái miatt pacemakerrel élt. Az orvosa 2016-ban úgy ítélte meg, hogy éppen elég rossz állapotban van a szíve ahhoz, hogy egy ilyen nagy utazás egészségileg kockázatos legyen a számára. Ezért a bizottság megelégedett azzal, hogy videóadásban tegyen tanúságtételt. De nem így a szélsőséges baloldali és ballib politikai aktivisták! Ők követelték, hogy térjen vissza Ausztráliába, majd adománygyűjtéssel finanszírozták pedofília áldozatainak Rómába utazását, hogy találkozzanak a – vádjuk szerint – felelőssel, a bűnbakként beállított Pell bíborossal. Ő kész volt találkozni és beszélgetni velük az akció provokatív volta ellenére. A beszélgetés során többek között azt mondta, hogy ekkoriban az volt az alapelv, amit nemcsak ő, hanem minden pap követett, hogy „ne higgyünk egy ilyen vádnak”, mert a papok túl jó célpontjai lehetnek egy ilyen rágalomnak. Csakhogy ezt a felfogást szélsőségesen és rugalmatlanul naivan alkalmazták, ami ahhoz vezetett, hogy sok valóban jól megalapozott vádat sem hittek el, ezért pedofil papok sokáig szabadon garázdálkodhattak. Ez súlyos hiba volt, amit ő nem kíván védeni.

Ennek a 2016-os, Pell bíboros elleni politikai akciónak nemcsak a valamikori áldozatok utaztatása volt a része, hanem az is, hogy Tim Minchin ausztrál ballib humorista és popzenész költött róla egy dalt „Gyere haza” címmel, amelyben gyávának és mocsoknak nevezte őt. Föltette ezt a YouTube-ra, ahol 24 órán belül 400 ezren hallgatták meg, és az iTunes népszerűségi listáján az első helyre került Ausztráliában. 2020. tavaszára 3 és fél milliónál járt a YouTube-on Minchin rágalmazó politikai propagandaművének a nézettsége.

2013-ban vizsgálatokat kezdett Ausztrália Victoria tagállamának rendőrsége, a SANO munkacsoport papi pedofília ügyekben, és ami vádat találtak 3 év alatt Pell bíboros ellen, azt 2016-ban nyilvánosságra hozták – pontosabban az ABC állami televíziónak kiszivárogtatták. 2017-ben került Pell bíboros bíróság elé – ugyanis 2017-ben úgy döntött, hogy az egészségi állapota már megengedi az utazást, és kész személyesen jelen léve szembe nézni bármilyen őt érő váddal. Ekkorra már, érthetően, panaszkodott arra, hogy „véget nem érő politikai karaktergyilkosság áldozata” a média részéről. Lehet, hogy a legnagyobb aljasságot Tim Minchin követte el ellene, de például a ballib ABC állami televízió is jócskán kivette a részét az ellene indított politikai lejáratókampányból. Ennek egy újságírónője, Louise Milligan még egy külön könyvet is írt róla ‘Bíboros – George Pell felemelkedése és bukása’ címmel.

A rendőrség által 2013-16-ban összegereblyézett anyagból számos megalapozatlan vád került elő arról, hogy maga George Pell bíboros gyermekeket molesztált, és ezeket a bíróság sorra el is vetette. Azonban maradt egy, amely igen valószínűtlenül hangzik ugyan, de ennek helyt adott és Pell bíboros bűnös vagy ártatlan voltának eldöntését az esküdtszékre bízta. E vád szerint még 1990-ben, melbourne-i segédpüspökként a város katedrálisában (vagyis nyilvános helyen, nem titokban) szexuálisan molesztált volna egy ministránst. Az esküdtszék 2018-ban nem tudott dönteni. Mert egyfelől elég képtelenül hangzik, hogy van egy állítólag pedofil püspök, aki annyira nem ügyel a hírnevére, hogy egy nyilvános helyen, egy templomban, mi több, a katedrálisban szexuálisan molesztál egy gyereket. Ráadásul egyetlen tanú volt a vád oldalán, az állítólagos sértett. Másrészt viszont ott van az uszító közhangulat a „pedofil Pell” ellen –  Minchin dalával, Milligan könyvével, a ballib állami ABC propagandatévé tendenciózusan lejárató műsoraival, sok más hasonló mellett. Szóval tanúk hiányában nem tudtak dönteni, hogy a vádlottnak vagy a vádlónak higgyenek-e, ezért a bíróság összehívott egy második esküdtszéket, amely viszont már Pell bűnös volta mellett döntött. Ezért 2019-ben a bíró hat év börtönre ítélte, és mindjárt be is csukták. Utóbb a másodfokú bíróság három tagjából az egyik szerint „nagyon gyanús, hogy nem volt bűnös”, a másik kettő szerint viszont „ennek teljesen biztosnak kell lennie, csak akkor lehet fölmenteni”. Végül a legfelsőbb bíróság 2020. április 7-edikén, 7 tagjának egyhangú döntése alapján fölmentette a vád alól. Miután több, mint egy évet ült ártatlanul. Pacemakerrel, bottal járva, 78, 79 évesen. Egy kicsit ez volt az ausztrál Mindszenty-per, úgy tűnik.

Hazajött! Hallod, Minchin? Hazajött! Örülsz? Te meg gyere el Magyarországra! Majd igazságot teszünk itt rajtad, jó? Te szereted az igazságot! Ne legyél gyáva mocsok! Gyere ide, Tim Minchin! Megkapod tőlünk, amit megérdemelsz. Szerinted, aki annyira szereted az igazságot, mit érdemelnél ebben az ügyben?

Ne aggódj, Tim Minchin, csak vicceltem! Sosem hallottam még olyan, biztos te sem, hogy egy homoszexualista valaha is bármilyen büntetést kapott volna a szokásos, tipikus mocskolódásai, rágalmazásai miatt. Szóval csak vicc volt, nyugi! Te, mint humorista biztos érted a tréfát!

Utóirat

Az ausztrál és amerikai ballib média persze nem nyugodott bele ebbe a – számukra – vereségbe, ahogyan az ausztrál kormányzati apparátus ballib aktivistái sem. Ezért amint híre ment a Legfelsőbb Bíróság felmentő ítéletének, 2020. májusában már gyorsan elő is álltak egy újabb váddal. Eszerint Pell bíboros „tudott arról, hogy a fent említett pedofil pap, Gerald Ridsdale miket művel, mert egy alkalommal – részt vévén a helyi megyéspüspöknek tanácsot adó papok szűkebb körében – azt javasolta, még 1973-ban, hogy Gerald Ridsdale ne vagyen részt olyan katolikus ifjúsági táborban, amely több napos”. Valóban ennyi a tény, ami egy kormányzati bizottsági meghallgatáson elhangzott – ennek a jegyzőkönyvét rántották most elő új propagandafegyverként. Hogy miért mondta ezt akkor papként George Pell? Talán hallott már valamiféle pletykákat arról, hogy Ridsdale „egyesek szerint bizalmaskodik gyerekekkel”, ezért azt gondolhatta, hogy „hátha esetleg van benne valami, ezért a biztonság kedvéért jobb távol tartani őt olyan helyzetektől, amik ilyen szempontból kockázatosak”. Ez eléggé reális feltevés a fentiek alapján. A bizottság szakértői nem állították, hogy bizonyítékuk van arra, hogy George Pell-nek biztos és világos képe vagy bizonyítéka volt Ridsdale bűneiről (tehát hogy kifejezetten „tudott” volna valamilyen világos és jól megalapozott „vádról”), és pozitívnak nevezték, hogy láthatólag már ekkor kezdett felelősen odafigyelni erre a témára. Mindenesetre az erről a CNN honlapján tudósító cikk ballib szerzője, Hillary Whiteman mindezt már úgy fogalmazza át cikke címében, hogy „George Pell évtizedeken át tudott a gyermekek szexuális molesztálásának vádjáról amint egy kormányzati dokumentum megmutatja”, majd a magyar ballib Miklósi Gábor az Indextől ezt úgy kerekíti tovább, hogy „évtizedekig hallgatott a gyerekek zaklatásáról a felmentett ausztrál bíboros”. (Ugyanaz a Miklósi Gábor, aki régebben homoszexualista propagandasátort akart a Sziget Fesztiválra.)

Ez a ti mocskos fantáziátokban van így, Hillary és Gábor. Folytatjátok a bizonyítékok nélküli rágalmazást, mint Minchin kollágátok. Fogaskerekek vagytok egy hazug és gyilkos gépezetben, katonái a társadalom, a család és a kereszténység ellen folytatott politikai világháborúnak.

Források:

Erich Goode – Richard R. Troiden: Correlates and Accompaniments of Promiscuous Sex Among Male Homosexuals.  in: Psychiatry Interpersonal and Biological Processes, 43(1):51-9· March 1980

W.D. Erickson et al.: Behavior Patterns of Child Molesters.  in: Archives of Sexual Behavior 17 (1988): 83.

Lynda S. Doll – Dan Joy – Brad N. Bartholow – Janet S. Harrison – Gail Bolan – Linda E. Saltzman – Patricia M. Moss – John M. Douglas – Wanda Delgado: Self-reported childhood and adolescent sexual abuse among adult homosexual and bisexual men.  in: Child Abuse and Neglect, 1992, 16: 855-864

Új totalitarizmus van felívelőben Európában.

November 12-én az Európai Bizottság közleményt adott ki, amelyben bejelentette, hogy az LMBTQ-célok előtt meghajló stratégiát kíván bevezetni valamennyi uniós ország számára.

E veszélyes stratégia jogi integrációt kíván elérni európai és nemzeti szinten többek között a következő pontokban:

• A homofóbia mint „uniós bűncselekmény” bevezetése.

• A homoszexuális kapcsolatok jogi elismerése minden európai országban. Ezt egy „a szülői státusz kölcsönös elismeréséről szóló” jogszabállyal tervezik elérni.

• A genderoktatás bevezetése az iskolákban.

• Tagállami szintű LMBTQI-stratégiák létrehozása és megvalósítása.

• Uniós források juttatása az LMBTQ-szervezeteknek.

• A helyreállítási alap felhasználása az LMBTQ-célok támogatására.

Azok, akik nem követik a szivárványos parancsokat, kizárásra kerülhetnek az uniós támogatásokból, ideértve a COVID-19 válság kezelésére szolgáló helyreállítási alapot is.

Értékvesztett, hedonista és relativista új világuk bármi áron történő bebiztosítása érdekében ki akarják iktatni a tagállami vétó lehetőségét is, amely minden országot megillet állampolgárai és szuverenitása védelmében.

Magyarország Lengyelországgal együtt bátran fellépett, és megvétózta a helyreállítási alapot. A magyar kormány emellett alkotmányos szinten is rögzíteni kíván olyan fontos dolgokat, mint hogy „az anya nő, az apa férfi”, illetve „Magyarország védi a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát, és biztosítja a hazánk alkotmányos önazonosságán és keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést”.

Természetesen az új LMBT-rezsimnek behódoló média máris Európa-szerte támadást indított Magyarországgal és Lengyelországgal szemben.

Helena Dalli egyenlőségi biztos, az LMBTQI-stratégia előadója arról beszélt, hogy az új stratégiát nem tisztelő európai országokat pénzbírsággal sújtják:

„Ez egy módja annak, hogy hogyan tudunk reményeink szerint egy tagállamot beállítani a sorba, azzal, hogy azt mondjuk, rendben, nem kaptok részesedést, amit egyébként kapnátok, ha nem tartjátok tiszteletben a jogállamiságot.”

Az EU totalitaristái számára az LMBTQ-ideológia megegyezik a jogállamisággal.

Észrevesszük? Gazdasági zsarolás válság idején, pont ahogy a diktatúrák idején...

Megtagadják a nekünk járó pénzügyi támogatást a járványhelyzetben, valódi ideológiai visszaélést hajtva végre ezzel velünk szemben, amiért szilárdságot és bátorságot tanúsítunk korunk új diktatórikus ideológiájával szemben. 

Ideológiai gyarmatosítást hajtanak végre országainkon, próbálva lerombolni kultúránkat, identitásunkat, hitünket.

Álljunk ki Magyarország és Európa jövőjéért! Kérjük, írja alá az Európai Bizottságnak címzett petíciót!

Hírek, vélemények a témában:

Így számolnának le a "homofóbiával" - Bemutatta első LMBTQ-stratégiáját az EU (Hetek)
https://www.hetek.hu/cikkek/online/igy-szamolnanak-le-a-homofobiaval-bemutatta-elso-lmbtq-strategiajat

Melegjogi feltételekhez kötné Brüsszel az uniós forrásokat (Mandiner)
https://mandiner.hu/cikk/20201116_melegjogi_feltetelekhez_kotne_brusszel_az_unios_forrasokat

Bifóbia, transzfóbia, kritikafóbia (Mandiner)
https://mandiner.hu/cikk/20201116_bifobia_transzfobia_kritikafobia

Az LMBTIQ személyek esélyegyenlőségére vonatkozó stratégia (2020–2025) - Tájékoztató
https://ec.europa.eu/info/sites/info/files/lgbtiq_factsheet_2020-2025_hu.pdf

Az LMBTIQ személyek esélyegyenlőségére vonatkozó stratégia (2020–2025) - Teljes szöveg angolul
https://ec.europa.eu/info/sites/info/files/lgbtiq_strategy_2020-2025_en.pdf

A petíció linkje: 

https://citizengo.org/hu/fm/183818-fejezzek-be-az-europai-lmbtq-gyarmatositast

A petíció szövege, amit 2020. 12. 03-ra már közel 100 ezren aláírtak:

Az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen részére

Magyarként és európaiként elfogadhatatlannak tartom azt a zsarolást, amit nemzetemmel és egész Európával szemben elkövet a Bizottság az LMBTQ 2025 stratégián keresztül.

Helena Dalli egyenlőségi biztos nyilatkozatai ideológiai zsarolást jelentenek a szuverén államokkal szemben.

Az Európai Parlament és az Európai Tanács nem állapíthatja meg az úgynevezett homofóbia bűncselekményét, és személyek közi kapcsolatok legalizálásáról sem dönthet, mert ezek kívül esnek az Európai Unió működéséről szóló szerződés 83. cikkében meghatározott hatáskörökön.

Kérem, tartsák tiszteletben országom szuverenitását olyan kérdésekben, mint a család, a szexualitás, az oktatás, a házasság és a biológia!

Emlékeztetem továbbá Európa keresztény gyökereire és az Európai Unió alapítóinak szándékaira.

Felhívom, hogy azonnal vonják vissza az LMBTIQ 2025 stratégiát, és ne veszélyeztessék a tagállamok vétójogát!

2012-ben jelent meg egy kutatási eredmény, mely szerint a homoszexuálisok által nevelt gyermekeknek számos szempontból rosszabbul alakul az élete, nagy átlagban, mint a heteroszexuális szülők által nevelteknek. Az eltérés döntő okának a homoszexuális párkapcsolatok redkívül nagyfokú labilitását, bomlékonyságát találta Mark Regnerus szociológus (lásd őt a mellékelt képen). 

Éles támadások érték, és ami ezekben - az ideológiai dühön kívül - szakmai érv volt, az annyi, hogy "de ha nem számítanánk ezt a tényezőt, akkor azt látnánk, hogy a hosszú távon együtt maradó homoszexuális párok gyermekeinek nem ilyen rosszul alakul a sorsa". Ez igaz - de hosszú távon együtt maradó alig akad a homoszexuális párok között...

A cikke adatai:

Regnerus, Mark: How different are the adult children of parents who have same-sex relationships? Findings from the New Family Structures Study. in: Social Science Research, 41: 752-770

Mindenesetre számos kutató petícióban követelte e cikk visszavonását az azt leközlő szakmai folyóirattól, amit a szerkesztők nem tettek meg, mert a tanulmányt korrektnek találták. Az őt érő támadások miatt a mercatornet.com internetes folyóirat neki ítélte 2014-ben az éves kitüntetését az emberi méltóság és a család védelméért (a folyóirat ezek érdekében működik). 

Érthető a támadók haragja, mert Regnerus nagy és reprezentatív, azaz megbízható mintát használt a kutatásához – míg korábban hasonló célra szelektíven kiválogatott kis mintákat használtak, és azokból a kutatásokból nem ez az eredmény szokott kijönni.

A homoszexuálisok örökbefogadási joga mellett érvelők szándékosan olyan - hamis, mert kicsi és válogatott mintán végzett - szociológiai kutatásokra, propagandisztikus, áltudományos "Patyomkin-kutatásokra" hivatkoznak, amilyenek uralták az erről folyó vitát, amíg meg nem jelent Regnerus tanulmánya. A homoszexuális személyek kivételes, legjobb helyzetű töredékét képviselő népességcsoport (jellemzően a kutatásra önként jelentkező diplomás nagyvárosiak) gyermekeinek a fejlődését szokták vizsgálni kis számú, különleges mintán, nem pedig a népesség egészében a homoszexuális párok által nevelt gyermekeket. Vagyis kimazsolázzák a legjobb eseteket szélhámos, feminista, homoszexualista szociológusok, aztán az elit népességtöredékben kapott kedvező eredményeket úgy mutatják be, mintha ez lenne az átlagosan jellemző a gyermeket nevelő homoszexuális párok között. Majd e szélhámosok "tudományosan megállapítják", és újságíróknak, riportereknek azt nyilatkozzák, hogy "nem találtunk semmi különbséget a homoszexuális és heteroszexuális szülők által nevelt gyermekek között". Sőt, talán a homoszexuálisok gyermekei még jobban is teljesítenek, mint a heteroszexuálisokéi... Persze, ilyen óriási mértékű csalás mellett még akár ez is kijöhet - van, hogy ki is jön - eredményként.

El kell mondani, hogy – főként a homoszexuális párkapcsolatok jellemzően igen nagyfokú bomlékonysága miatt – a bennük nevelkedő gyermekek tipikusan hátrányos helyzetűek, rosszabb sorsúak a normális, heteroszexuális párok által nevelt gyermekekhez képest (Regnerus, 2012). Gyermekelhelyezési perek homoszexuális és heteroszexuális ügyfeleit hasonlította össze egy vizsgálat: a homoszexuálisok esetében jóval gyakoribb volt a gyermekbántalmazás és a gyermekek homoszexuális orientációja, közöttük jóval több volt a problematikus személyiség (Cameron, 1998). Leszbikus szülők gyermekeit vizsgálva jóval gyakoribb volt köztük a bizonytalan nemi identitású (Stacey, 2001).

Lásd erről Regnerus cikkén kívül:

Cameron, Paul – Cameron, Kirk: A Comparative Forensic Study of Character and Harms to Children. Psychological Reports, 1998, p1155-1191

Stacey, Judith - Biblarz, Timothy: (How) Does The Sexual Orientation Of Parents Matter? American Sociological Review 2001/2

A homoszexuális szülők által nevelt gyermekeket nemcsak az fenyegeti, hogy a nemi identitásuk összezavarodik a torz szülői minta, magatartás miatt, és így maguk is homoszexuálissá válhatnak. Ezen kívül a homoszexuálisok által nevelt gyermekeknek sokkal gyakrabban kell elszenvedniük a biológiai szülők elvesztése után egy vagy több nevelőszülő elvesztését a férfi homoszexuális párkapcsolatok nagyfokú bomlékonysága miatt; azt, hogy az utóbbi miatt itt még több, még bonyolultabb “válás utáni szituáció” alakulhat ki (ami megfoszthatja őket a biztonságérzettől és összezavarhatja a pszichés fejlődésüket); a gyakoribb gyermekbántalmazást; végül (az AIDS miatt a férfiaknál) a szülők súlyos betegségét és halálát. További veszélyeztető tényezők, hogy a homoszexuálisok között az átlagosnál jóval nagyobb az alkoholisták, drogosok aránya (a leszbikus nőknél is), a férfiaknál általános a partnerváltogatás vagy a szexuális hűtlenség (ami a leszbikusoknál is gyakoribb, mint a heteroszexuális nőknél). Félő, hogy a férfi homoszexuálisok nem mindig zárják ki szexcentrikus életvitelükből a gyermekeiket sem.

Ezért a magyar családjogi törvénynek nem lenne szabad megengednie azt, hogy homoszexuális élettársak gyermeket fogadjanak örökbe (így e téren nem értek egyet Regnerus-szal). 

Visszatérve Regnerus cikkére és ügyére: az alábbiakban olvasható a magyar fordítása annak az interjúnak, amelyet a mercatornet.com munkatársa készített vele a kitüntetése alkalmából. Azonban az interjú elé idekívánkozik néhány szakmai, szociológiai megjegyzés annak érdekében, hogy érthetőbb legyen néhány általa használt kifejezés. Ezt a részt át lehet ugrania azon olvasóimnak, akik csak magára az interjú szövegére kíváncsiak.

Mark Regnerus szövegéből néhány részlet magyarázata

Mark Regnerus: „Vannak már olyan, publikálás alatt levő tanulmányok, amelyek másként elemzik az adatokat, mint én, mégpedig úgy, hogy „kontroll változóként” kezelik az addigi párkapcsolati bomlékonyságot, ami azt jelenti, hogy kiveszik a fókuszból azt a tényt, hogy a nagy feszültség sokkal gyakoribb a homoszexuális párkapcsolatokban.”

A „kontroll változók” hozzáadása azt jelenti, hogy két társadalmi tényező közötti, az adatokból kiderülő összefüggés alaposabb vizsgálata, illetve ellenőrzése (kontrollja) céljából bevon egy plusz szempontot („változót”) is az elemzésbe a kutató. Megnézi, hogy – például ebben az esetben – továbbra is átlagosan több probléma adódik-e a homoszexuális szülők által nevelt gyermekek élete folyamán, ha felbomlott párkapcsolatú homoszexuális szülők gyermekeit felbomlott párkapcsolatú heteroszexuális szülők gyermekeivel hasonlítja össze, és a fel nem bomlott párkapcsolatú homoszexuális szülők gyermekeit veti össze fel nem bomlott heteroszexuális párkapcsolatú szülők gyermekeivel. (Ezt jelenti Regnerus válaszának a szövegében a „kontroll változóként kezelni az addigi párkapcsolati bomlékonyságot”.) Ez korrekt elemzési módszer – lenne, ha nem lenne lényegesen nagyobb a homoszexuális párkapcsolatok bomlékonysága (de az), vagy ha ezek nagyobb bomlékonyságát nem hallgatnák el a kutatók, vagy az eredményeiket szétkürtölő újságírók (de elhallgatják). Így – bár az a helyzet, hogy a homoszexuális párkapcsolatok jóval nagyobb bomlékonysága miatt sokkal nagyobb a problémás életű felnőttek aránya az általuk valamikor nevelt gyermekek körében – ki lehet jelenteni, hogy „ha erre a tényezőre is kontrolláljuk” (vagyis azonos bomlékonyságú csoportokon belül is összevetést teszünk), akkor nem vagy alig található negatív különbség. Ellenfelei tehát azzal érvelnek, hogy „ha eltekintünk a bomlékonyságtól, akkor nincs vagy alig van negatív különbség a homoszexuális szülők esetében” (amit Regnerus szerintük „elhallgat”), Regnerus pedig azt hangsúlyozza, hogy „de nem tekinthetünk el a homoszexuális párkapcsolatok nagyobb bomlékonyságától, mert az olyan erősen jellemző, és olyan nagy mértékben befolyásolja negatívan a homoszexuális párok által nevelt gyermekek életét” (és ezt szerinte az ellenfelei hallgatják el).

Mark Regnerus: „Én nem azt választottam, hogy kimagyarázva elleplezem mindezt, hanem azt, hogy előbb bemutatom a főbb összefüggéseket, mielőtt kontroll változókat adnék hozzá.”

Mark Regnerus egyszerűen csak kiemelte azt a tényt, hogy a homoszexuális szülők által nevelt gyermekek felnőtt korukra átlagosan jóval több problémát tapasztalnak meg az életükben. Nem tette hozzá, hogy „de ha csak azokat a homoszexuális párokat tekintjük, ahol nem bomlott fel a párkapcsolat, ott nem nagyon volt ilyen negatív hatás” (ezt jelentené itt konkrétan „kontroll változó hozzáadása”). Mert a homoszexuális párok között alig volt olyan, amely hosszú távon stabilnak bizonyult, amint később említi is. Ha ezt az utóbbi tényezőt (lényegében) elhallgatja egy kutató, és azt emeli ki, hogy „lényegében nincs különbség a homoszexuális és heteroszexuális párok által nevelt gyermekek között” (úgy értve, hogy „akkor, ha a párkapcsolati bomlékonyságot nem vesszük figyelembe, mert azonos párkapcsolati bomlékonyságú csoportokon belül nincs vagy alig van különbség”), akkor ezzel a kutató hamis, félrevezető módon „kimagyarázta” a homoszexuális szülők által felnevelt gyermekek hosszú távon rosszabb élethelyzetét. Ugyanis ezzel hamisan azt sugallta, hogy „a homoszexuálisok által nevelt gyermekek helyzete jellemzően nem rosszabb” – pedig az. Csak azoknál a homoszexuális pároknál nem rosszabb a végeredmény, amelyek minden szempontból úgy működnek párként, mint jellemzően a heteroszexuális párok. Ilyenek viszont úgyszólván nincsenek, vagy legalábbis fehér holló ritkaságúak. Aki ezt az „apróságot” elhallgatja, az hiába mond más téren igazat a kutatás adatairól, lényegében csal, nem is kicsit. Ezt jelenti a „kimagyarázás” itt.

Mark Regnerus: „Ezért fontos az, hogy a tudósok az olvasó által átlátható módon építsenek modelleket”

A „modell építése” azt jelenti, hogy a szociológus igyekszik egy társadalmi tényezőt más, mögötte álló társadalmi tényezők logikus ok-okozati rendszerével megmagyarázni (az adatok matematikai statisztikai elemzése által). Egy ilyen logikus magyarázó rendszert neveznek „modellnek”.

Mark Regnerus: „Én régóta a tudományos eredmények kialakításának ezt a módszerét részesítettem előnyben szemben azzal, amelyre sokakat rászoktattak, hogy rögtön kezdjék a bonyolult végeredmények kifejtésével, sok változót használva.”

A „sok változó használata” és a „bonyolult végeredménynek” a hozzá vezető elemzés átláthatóvá tétele nélküli bemutatása (amiket Regnerus ellenez) azt jelenti (ebben az esetben), hogy nagy a veszélye annak, hogy a homoszexuális párkapcsolatok jóval nagyobb bomlékonyságát éppen csak megemlíti egy kutató sok más tényező között felsorolva a kutatás végeredményeinek az ismertetésénél, de nem emeli ki érdemben annyira, amennyire indokolt lenne. Így az elkerülheti az olvasó figyelmét, pedig lényeges. Ez lehet a kutató hibája – vagy esetleg tudatos szándéka is.

Mark Regnerus: „A bonyolultság nem rossz önmagában, de tudni kell, hogy az eltakar egy folyamatot. Aminek a kiderítésére törekednünk kell, az az, hogy hogyan alakultak ki bizonyos minták – nem pedig pusztán „kimagyarázni” valamilyen jelenséget, hogy ezzel jó benyomást tegyünk a barátainkra. Ezért értékelik le gyorsan a szociológiát – ez így bennfentes és öncélú gyakorlat.”

Ha egy kutatást vagy annak eredményeit matematikai statisztikai szakkifejezésekkel annyira túltelítenek és az észlelt összefüggések egyszerűbb kifejtését annyira elhanyagolják, hogy az már szinte csak más szociológusok számára érthető, de az ilyen eredmények iránt érdeklődő más olvasók számára nem nagyon, akkor az jó eszköz lehet egyrészt arra, hogy a szociológiát „alig érthető, bonyolult tudománynak” láttassák, aminek „fel lehet nézni a képviselőire” (és ilyen cikkek közlése ezért talán növelheti egy folyóirat presztízsét, legalábbis a szerkesztői elképzelése szerint), másrészt pedig adott esetben kényelmetlenül hangzó eredmények homályossá tételére is (amilyen a homoszexuálisok által nevelt gyermekek hosszú távon rosszabb sorsa). Viszont ennek a „módszertani ködnek” a hátránya, amint Regnerus említi, hogy a szociológia gyakorlati haszna egyre homályosabb lesz a közvélemény számára.

Mark Regnerus: „A tanulmány nem magáról a szülői gyakorlatokról, viselkedésről szólt, vagyis nem arról, amit a szülők szülőként tesznek, nem ilyen folyamatoknak az értékeléséről; amit én tettem, az ennél egyszerűbb, alapvetőbb volt: megnéztem a kapcsolatokat a háztartások szerkezete, a szülők párkapcsolatai és a gyermekeiknek a saját életükről adott jellemzése között.”

A „háztartások szerkezete” lényegében azt a vizsgálati szempontot jelenti, hogy egy gyermeket élete különböző szakaszaiban két szülő nevelt, vagy csak egy.

A mercatornet.com folyóirat interjúja Mark Regnerus szociológussal 2014-ben

Mark Regnerus, az év kitüntetettje

Bátran védelmezte a természetes családot a gyermeknevelés legjobb helyeként egy dühödt ellentáborral szemben is.

Amikor a MercatorNet szerkesztői összeállítottak egy rövid listát azokról, akik a 2014-es év kitüntetettje lehetnek, akkor ezek a személyek mind kiválónak bizonyultak különböző okokból. Volt, aki rendkívüli bátorságot tanúsított a vallási üldözéssel szemben (Meriam Ibrahim). Volt, aki élete árán is szolgálta az ebolában szenvedőket (Dr. Sheikh Umar Khan). Akadt, aki elfogulatlanul és nem politikailag korrekt módon védelmezte a vallásszabadságot (Saveeda Warsi bárónő), vagy lelkesen kiállt a fogyatékos személyek méltósága mellett (Jane Campbell bárónő). És volt olyan, aki bátor volt azokkal a heves támadásokkal szemben, amik azért érték, mert egyszerűen csak végezte a munkáját társadalomtudósként (Mark Regnerus).

Nem volt ezek közül politikailag vitatott – egy kivételével, amint a cikk kommentárjai mutatják. Politikai vita tárgyává válni nem feltétlenül a hősiesség jele, de úgy találtuk, hogy Mark Regnerus esetében az; a kommentárok egyszerűen megmutatják azt, hogy a többi jelölttől eltérően szakmai hírnevét, megélhetését, de még az erkölcsi jóhírét is veszélyeztetik, amennyiben a homoszexualitással kapcsolatos változó hozzáálláshoz köthető társadalmi jelenségeket merészel vizsgálni.

Csak röviden átfutva a főbb tényeket: Mark Regnerus szociológiát tanít a University of Texas (Texas-i Egyetem) docenseként Austinban. 2012-ben jelentek meg első kutatási eredményei az Új Családszerkezetek Tanulmánya (New Family Structures Study, NFSS) című kutatás adatai alapján a tekintélyes Social Science Research nevű peer-reviewed szakfolyóiratban, azzal a címmel, hogy „Mennyire mások az azonos neműekkel párkapcsolatban levő szülők által fölnevelt gyermekek felnőttkorukban?” (“How Different Are the Adult Children of Parents Who Have Same-Sex Relationships?”). A korábbi tanulmányok e téren – amiket a házassággal és gyermekekkel kapcsolatos jogi és politikai döntések befolyásolására használtak –, azok önkéntes jelentkezők kis mintáira támaszkodtak, az őáltala használt minta viszont a teljes népesség nagy és véletlenszerűen kiválasztott mintája volt.

Az NFSS tanulmány „számos konzisztens különbséget” talált az átlaghoz képest „különösen a leszbikus kapcsolatban élő, és még két élő és házas heteroszexuális szülővel rendelkező nők” által nevelt gyermekek esetében, és ezek az eltérések összességében negatívak voltak.

Ez nem az volt, amit a homoszexuális jogok aktivistái és azok egyetemi és hivatásos támogatói hallani akartak. Regnerus professzort azonnal heves támadások érték (jóval azelőtt, hogy bármiféle tisztességes tudományos kritika tárgya lehetett volna a tanulmánya) és a támadások máig tartanak.

Regnerus nem válaszolt hasonlóan alantas hangnemben. Méltósággal viselkedett, a racionális kritikákra nyugodtan válaszolt, és fő fegyvereként ragaszkodott ahhoz az érvéhez, hogy a tudományos munkája érvényes volt és joga volt hozzá, hogy végezze. A tudományos kutatás szabadsága és az intellektuális becsületesség e téren különösen fontosak a gyermekek jóléte szempontjából, és a család jövője szempontjából, amely az emberi méltóság első iskolája az életben.

Ezért választottuk Mark Regnerus-t az Év Kitüntetettjének. Gratulálunk neki az emberi méltóság ügyének előmozdításához való hozzájárulásáért, és olvasóinkat is erre biztatjuk.

Azt is köszönjük neki, hogy röviden válaszolt nekünk az írásban elküldött kérdéseinkre, amint a továbbiakban olvasható.

MercatorNet: Úgy tűnik, hogy még mindig támadják Önt a 2012-es NFSS tanulmánya miatt. Valóban így van? Hatással van ez a kutatómunkájára?

Regnerus: Igen és igen. Együtt élek ezzel.

Az adatait online is elérhetővé tették. Megpróbálta már valaki megismételni a kutatását? Szeretné, ha ezt tennék?

Igen, az adatok nyilvánosak. És igen, már végeztek is rajtuk hasonló elemzést. Vannak már olyan, publikálás alatt levő tanulmányok, amelyek másként elemzik az adatokat, mégpedig úgy, hogy „kontroll változóként” kezelik az addigi párkapcsolati bomlékonyságot, ami azt jelenti, hogy kiveszik a fókuszból azt a tényt, hogy a nagy feszültség sokkal gyakoribb a homoszexuális párkapcsolatokban. Így ez majd minden bizonnyal olyan „kutatási eredményeket” jelent, amelyek kevesebb különbséget mutatnak, mint az én eredményeim. És azzal vádolnak majd, hogy elrejtettem „az igazságot”. Mindez világosan előre látható. Nem én találtam ki ezt a mondást, de illik ide: „gyötörd elég sokáig az adatokat, és végül azt fogják mondani, amit akarsz”. Valójában már most is vannak olyan tanulmányok, amelyek szerint két nő jobb a gyermeknevelésben, mint egy házas nő és férfi – más szóval kívánatosabbak a gyermek számára a nevelőszülős családok, mint a biológiai szüleik tartósan fennmaradó kapcsolatai. Ez azért elég valószínűtlen, nem gondolják?

Minden olyan tanulmány, amely a teljes népességből vett minta alapján készült a gyermeket nevelő homoszexuálisok háztartásairól nagyjából ugyanazt szokta mutatni: nagyobb szegénységet (főként a női háztartásfős családokban), gyakoribb ivást vagy drogozást és nagyobb párkapcsolati feszültséget. Minden tudós, aki ilyen adatokkal dolgozik, tudja ezt. Az adatok elemzése és értelmezése az, amiben lényeges különbségek vannak. Én nem azt választottam, hogy kimagyarázva elleplezem mindezt, hanem azt, hogy előbb bemutatom a főbb összefüggéseket, mielőtt kontroll változókat adnék hozzá, és időt szánok arra, hogy leírom, hogy milyenek a mintában szereplő népességcsoportok.

Ezért fontos az, hogy a tudósok az olvasó által átlátható módon építsenek modelleket, az egyszerű kapcsolatokból kiindulva, majd fokozatosan eljutva egy bonyolultabb eredményig. Én régóta a tudományos eredmények kialakításának ezt a módszerét részesítettem előnyben szemben azzal, amelyre sokakat rászoktattak, hogy rögtön kezdjék a bonyolult végeredmények kifejtésével, sok változót használva, abban a reményben, hogy ha bonyolultabbnak néz ki a tanulmány, akkor valószínűbb, hogy lehozza a folyóirat.

A bonyolultság nem rossz önmagában, de tudni kell, hogy az eltakar egy folyamatot. Aminek a kiderítésére törekednünk kell, az az, hogy hogyan alakultak ki bizonyos minták – nem pedig pusztán „kimagyarázni” valamilyen jelenséget, hogy ezzel jó benyomást tegyünk a barátainkra. Ezért értékelik le gyorsan a szociológiát – ez így bennfentes és öncélú gyakorlat.

Ki tudná nekünk fejteni, hogy pontosan milyen jellegű volt a tanulmány és hogy mi volt a fő célja? Elmond ez nekünk valamit a homoszexuális szülőkről vagy nem?

A tanulmánynak tisztán tudományos jellegű volt a fő célja: megvizsgálni azt az állítást, mely szerint „nem voltak különbségek” a homoszexuálisok és heteroszexuálisok által nevelt gyermekek között – az én esetemben a már felnőtt gyermekek között. A részletes háztartástörténeti adatok, amelyeket összegyűjtöttem megmutatták, hogy nem éppen egyszerű meghatározni a „kinek a nevelésével nőtt fel” jelentését, mert sok gyermek élete különböző felnőttek háztartásba érkezése és a távozása közötti szakaszokból áll össze. A tanulmány nem magáról a szülői gyakorlatokról, viselkedésről szólt, vagyis nem arról, amit a szülők szülőként tesznek, nem ilyen folyamatoknak az értékeléséről; amit én tettem, az ennél egyszerűbb, alapvetőbb volt: megnéztem a kapcsolatokat a háztartások szerkezete^, a szülők párkapcsolatai és a gyermekeiknek a saját életükről adott jellemzése között.

Mennyire jelent nehézséget jó adatokat találni a homoszexuális szülők által való neveltetés eredményeiről?

Ez egyáltalán nem könnyű. És drága. És amikor egy nagyon apró népességcsoportot kéne elemezni – azokat a háztartásokat, amelyekben azonos neműek nevelnek gyermeket – akkor egy csekély kisebbség parányivá lesz, és nagy nehézséget jelent véletlenszerűen olyan számú megfigyelési egységet találni, amely elegendő ahhoz, hogy statisztikailag szignifikáns különbségeket mutassunk ki, ami pedig a tanulmány fő célja volt.

Sokan azt képzelik, hogy szándékosan nem kérdeztem meg olyan felnőtteket, akiket gyermekkorukban két, hosszú időn át együtt élő leszbikus nő nevelt anyákként. Dehogy. Olyan sok esetet szerettem volna ilyenekből, amennyit a legjobb adatgyűjtő cég csak találni tud egy-egy körzetben. Csak hát nem volt valami sok ilyen – igazából alig néhány – ami nem illett össze a manapság jellemző előfeltevésekkel és várakozásokkal. A tanulmány szövegében figyelmeztettem arra, hogy ilyen szempontból „régimódiak” az adatok. Egyesek szerint a homoszexuálisok háztartásainak nagyobb mértékű bomlékonysága, amit kimutattam, az csak átmeneti jelenség lehet, vagy pedig az ilyen kapcsolatok hagyományosan jellemző megbélyegzettségéből adódik, és javulás várható e téren amint jellemzővé válik a jog a homoszexuálisok hivatalos házasságkötéséhez. Nem hinném ezt, mert a megbélyegzettség manapság gyorsan eltűnőben van, de ezek a minták (más megfigyelt adatokban) továbbra is ott vannak.

Ismerjük a mindezzel ellentétes történeteket az évtizedeken át együtt maradó homoszexuális párokról, és a pár hónap vagy év alatt felbomló heteroszexuális párkapcsolatokról – de ezek csak anekdoták. Én azt akarom tudni, hogy milyen minták jellemzőek a népességben. Az anekdoták bemutatják azt, ami például lehetséges. A népesség véletlenszerűen kiválasztott mintája pedig azt mutatja meg, hogy mi a valószínű.

Ez a téma miként illeszkedik az Ön szélesebben vett kutatási területéhez?

Egyfajta „unokatestvérként”, a heteroszexuális párkapcsolatok alakulása terén számos éve folytatott kutatásaim és közölt publikációim kiterjesztéseként. A saját kutatásaim a nemek közötti kapcsolatok közgazdaságtana és a házasodási piac terén (a heteroszexuális kapcsolatokat illetően) ténylegesen segítséget jelenthetnek itt, figyelembe véve az intim kapcsolatok terén a hosszú távon létező nemi preferenciákat és viselkedést. Akár a házasság szót használjuk, akár nem, az eltérő nemű emberek közötti párkapcsolatok másként fognak működni, mint az azonos neműek közöttiek, és a bennük nevelkedő gyermekek nem mentesek a hatásaiktól. Nem a nemi vonzalom irányultságáról van szó, hanem a két nem közötti személyes kapcsolatok dinamikájáról (vagyis a női és férfi mivoltról). Van a két nemnek egy biológiai alapú kulturális, társadalmi, szexuális és pszichológiai összeillősége, komplementaritása. A nemi különbségeink gyökerei a sejtjeinkben levő DNS-ig nyúlnak. Ez valami nagyon alapvető.

Ezért kapcsolódtam be végül is a házasság körüli jogi küzdelmekbe – nem azért, mintha a tanulmányom mindent meg tudna oldani és meg tudna magyarázni (erre nem képes), hanem mert ez is és más adatok is azt mutatják, hogy alapvetően másféle kapcsolattípusról van szó. Ez nem azt jelenti, hogy lehetetlen két homoszexuális tartós párkapcsolata vagy hogy nem képesek gyermeket nevelni. Képesek rá, és én ezért nem ellenzem, hogy ilyen kapcsolatban élők gyermeket fogadjanak örökbe jogilag, és e téren ezért nem alakítottam ki keményebb álláspontot – az emberi szabadság miatt és mert az örökbefogadás a definíciója szerint egy engedmény, egy alkalmazkodás azon körülményekhez, melyek közt a gyermek nem tud biológiai szülei gyámsága alatt maradni.

A legtöbb nép és ország bölcsen ragaszkodik ahhoz, hogy az anya, apa és gyermek biológiai egysége az optimális, ideális. De ha a házasság alapvető struktúráját megváltoztatjuk, az ennek a fogalomnak elpusztítja az alapját, és a biológiát érdektelenné, irrelevánssá teszi. Ez a fogalom tőlünk függ. Mi gondoljuk ki, mi találjuk ki. Tartozunk a gyermekeinknek azzal, hogy erősítsük a férfi és nő házassági egységét, és ne adjunk fel ebből a társadalmi nyomás vagy a barátaink kedvéért. A társadalmi igazságosság és az emberi méltóság azt követeli, hogy az optimálisat keressük a gyermekeink számára, és ne a felnőttek vágyaihoz alkalmazkodjunk. Arról van szó, hogy a leginkább sérülékenyeknek a legjobbat akarjuk megadni.

Egyetért azzal, hogy az emberi méltóság forog kockán?

Az attól függ, hogy mit értünk ezen a fogalmon. A ’méltóság’ kétségtelenül egy vitatott értelmű szó. Sokak számára szinte ugyanazt jelenti, mint a szabadság, a választási lehetőség vagy a közös megegyezés. Vagy azt, hogy másoknak el kell fogadnia az önálló döntéseimet. Ez nem igazán ’méltóság’.

A ritkábban használt, de igazabb definíciója ettől eléggé eltér. Eszerint arról van szó, hogy megfelelünk-e annak a képmásnak, amely Teremtőnk hasonlatossága és terve szerint való. Ez persze egy külső sztenderdet jelent – ami pedig kétségkívül vitatott – és egyben azt is, hogy ettől eltérve félrecsúszhatunk egyénileg, közösségként és családként.

Szóval igen, kockán forog az emberi méltóság. El lehet veszíteni, de bizonyos tettek, cselekvési minták és fejlődési utak és társadalmi viszonyok jobban erősítik az emberi méltóságot, mint mások. Azt hiszem, hogy ezt valahol mindannyian tudjuk. Ugyanakkor az emberi méltóság ezen a területen kívül sok más téren is veszélyben van.

Mark Regnerus szociológiát tanít a Texas-i Egyetem docenseként Austinban, valamint az egyetem Népességtudományi Kutatóközpontjának tudományos munkatársa, és az Austini Család- és Kultúrakutató Intézet főmunkatársa.

Carolyn Moynihan a MercatorNet főszerkesztő-helyettese.

2017. 04. 03.

Kedves Facebook, YouTube és Google!

Olvasom, hogy mind többen követelik tőletek az álhírek és „gyűlöletbeszéd” korlátozását. Most nemrégiben többek között úgymond „szélsőséges” tartalmak miatt olyan nagy cégek mondták le a reklámot a YouTube-nál a és a Google-nél, mint a Toyota, a Hyundai, a Pepsi, a Vodafone, a TESCO és rajtuk kívül még több száz cég. Szóval világméretű „botrány” van éppen. És valóban, ha az ember elnézi a fő helyen említett példákat: iszlamista terroristák hirdetik magukat a YouTube-on, meg más bűnözők, embereket fenyegető állatvédők. Hát meg szabad engedni az ilyesmit?

Nyilván valahol meg kéne húzni a határt – törvénysértő tartalmaknak nem lenne szabad megjelenniük a világhálón. Azaz – akkor az arab keresztény videókat is törölni kellene, hiszen a keresztény hitre térítést tiltják, az ezt „elkövető” keresztényeket büntetik az iszlám országok törvényei… Vajon ez is helyes lenne? A vallásszabadság megsértése? Vagy korrupt politikusok, kegyetlen diktátorok bírálatát is tiltani kellene, ha azok valamely maguk által alkotott törvény betűi mögé bújnak?

De ha a törvénysértés elkerülése nem feltétlenül jó kritérium, akkor mi lehet az? Meglehet, az olyan tartalmakat kéne egyértelműen kivetendőnek ítélni, amelyekkel kapcsolatban általános konszenzus van világszerte – hogy nem helyes a gyilkosságra buzdítás, a zsarolás, a csalás vagy a bizonyíték nélküli rágalmazás. És inkább a rágalmazás világos jogi fogalmát kell használni a „gyűlöletbeszéd” homályos fogalma helyett, mert az utóbbival könnyen vissza lehet élni.

Ha pedig vannak kritériumok, amiket józan ésszel mindenki el tud fogadni, akkor olyan emberek is kellenek, akik adott esetben megmondják, hogy mi álhír vagy bűncselekmény és miért. A Google nem foglalkoztat ilyeneket, a Facebook igen. De mi a helyzet a politikailag „kényes” vagy vitatott témákkal? Ki dönti el, mi ott az álhír és – főleg – hogy mi a „gyűlöletbeszéd”, ha utóbbi akármi lehet, amit valaki eléggé erőteljesen sérelmez? És ki dönti el, mi az álhír? Elég rábízni ezt egy névtelen, elérhetetlen adminisztrátorra, ahogyan a Facebook már teszi is? Ő dönthesse el, hogy emberek milliói miről tudhatnak és miről nem? Mintha a kommunista diktatúrában is ilyen rendszer működött volna…

E három információs világhálózat megközelíthetetlen adminisztrátorai vagy azok irányítói lesznek egy új, információs világdiktatúra láthatatlan zsarnokai? Hiszen az írott sajtó olvasottsága világszerte csökken, a reklámköltések egyre nagyobb része van online, és ti, ez a három hálózat teszi ki mind nagyobb részét az internetes világnak. És akinél az információ, annál a hatalom. Igaz, van még néhány egyéb hálózat, szolgáltató, mint a Linked In, Twitter, Vimeo és mások.

Apropó, Vimeo! Ez a világot átfogó, nagy videomegosztó szolgáltatás most törölte az egyik felhasználójának, Dr. David Kyle Fosternek (Pure Passion Ministries) 850 olyan felvételét, amelyen volt homoszexuálisok mondják el gyógyulásuk történetét. Mert az „gyűlöletkeltő”. Hogy miért? Mert a Vimeo, amint magyarázatként írták, „nem hiszi, hogy a homoszexualitás egy szexuális torzulás lenne, ami gyógyulást kíván, és ekként való bemutatása sértő a homoszexuálisokra nézve”. Mint tudjuk, az utóbbi évtizedekben a homoszexualitás körül politikai viták alakultak ki – és ami a Vimeot illeti, ha ők nem értenek egyet egy vitatott nézettel, az nem jelenhet meg náluk.

„De hát a tudomány szerint sem betegség”, gondolhatják egyesek. Sokan nem tudják – és addig érdemes utána nézni az angol nyelvű Wikipediában, amíg nem törlik cenzorok onnan is – hogy hogyan is született a döntés arról, hogy a homoszexualitás „nem betegség”. 1969-ben történt zavargások után bizonyos homoszexuálisok Amerikában létrehozták az agresszív és szélsőbalos jellegű Homoszexuális Felszabadítási Front nevű mozgalmat. Később más neveken, többféle társaság keretében folytatódott ugyanaz a mozgalom és tevékenység: jól szervezett és nagyon agresszív megfélemlítő akciók (amiket „zap”-nek, azaz „kiütés”-nek neveztek) politikusok, pszichiáterek és keresztény szervezetek ellen.

1970. májusában egy ilyen akció keretében rátörtek az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) konferenciájára, ahol magukból kikelve, vádlóan ordítoztak a pszichiáterekkel, majd 1971-ben hasonlóképpen. 1972-re erőszakoskodással elérték, hogy meghívják egy előadójukat az újabb hasonló összejövetelre. 1973-ra sikerült megfélemlíteniük az amerikai pszichiáterek elitjét, akik „nem kértek többet” ezekből az akciókból, és 1973-ban az erőszakos politikai nyomás hatására az APA megszavazta, hogy „a homoszexualitás nem betegség”. Szó sincs róla tehát, hogy tudományos felfedezések hatására döntöttek volna így. A militáns politikai akciók terrorja hatására a pszichiáterek „rájöttek”, hogy a homoszexualitás nem is betegség... Aztán pár év alatt összegányoltak valamilyen, ezt a döntést igazolónak hangzó ideológiát. A WHO az Amerikai Pszichiátriai Társaság példáját követte, amikor kivette a betegségek listájáról a homoszexualitást 1980-ban. Az amerikai pszichiáterek félelemből elárulták és elárulják a tudományt négy évtizede – egy agresszív politikai mozgalom pedig azóta ezen élősködik világszerte.

„De hát tudjuk, hogy a homoszexualitás veleszületett, mert ilyenek a génjeik – a tudomány bizonyította, hogy ők ilyenek, nem tehetnek róla, akkor hát legyünk türelmesek és megértők velük szemben.” Nos, ezzel az elképzeléssel ugyanaz a helyzet, mint azzal, hogy „a homoszexualitás nem betegség” – nincs tudományos alapja, miközben sokan azt hiszik, hogy van. Néha vannak valamilyen hormonális furcsaság miatt biológiailag nem túl férfias férfiak és nem túl nőies nők – de az ilyesmi önmagában nem ok arra, hogy valaki ne érezhesse jól magát egy ellenkező nemű párral (hiszen „minden zsák megtalálja a maga foltját”), és homo- vagy transszexuálisként legyen muszáj elkönyvelnie magát. A „homoszexualitás génjét” így hiába is keresték évtizedeken át egyes kutatók. Mindig csak megtalálni vélték szenzációs újsághírek – mint a jetit. De nincs. Józan ésszel belegondolva hogyan is lenne – hiszen a génjeink csak az alapot, az idegrendszerünknek a felépítését, a „hardvert” írják le, de hogy mit gondoljunk vagy tegyünk, tehát a gondolatainkat, a „szoftvert”, azt nem. Nem születnek velünk a jövendő élményeink, következtetéseink, döntéseink. A szimpátiáink és vonzalmaink sem, a szexualitás terén sem. Nincs előre leírva a DNS-ünkben, hogy kivel fogunk találkozni és akkor miket mondunk majd egymásnak.

„Akkor hát, aki betegnek érzi magát emiatt, kérjen terápiát” – gondolhatnánk. De az nem ilyen egyszerű ám! Egyrészt szinte minden csapból az ömlik, hogy „nem betegség”, és ha valaki mégis leírja, mondjuk, a „szociális hálón” hogy szerinte, józan ésszel az, akkor azt törlik, cenzúrázzák. Velem is ez történt, amikor márciusban leírtam az itt leírt tényeket meg pár más kutatási eredményt a homoszexualitásról a Facebookon, a Wikipedia cikkeire és tudományos szakcikekkre hivatkozva. Törölték a posztomat, három napra megvonták a hozzászólási jogomat, és megfenyegettek, hogy „visszaesés” esetén törlik az egész profilomat. Mert aki a homoszexualitást nem tartja normálisnak az „uszít egy kisebbség ellen”, hiszen „a tudomány szerint az nem betegség”. És ha mégis az? Ismerve az ezzel kapcsolatos döntés körülményeit, tudjuk, hogy az tudományos szempontból semmit sem ér, közönséges csalás. Képzeljük el, hogy az alkoholizmusról nem lenne szabad semmi negatívumot mondani, mert egy erőszakos alkoholista politikai csoport ezt kikényszerítette valamilyen tudományos fórumon! Abszurdan hangzik?

De vajon gyógyítható a homoszexualitás? Dr. Spitzer pszichiáter 2003-ban publikált szakcikke szerint igen. Emberek százait hallgatta meg, akik azt állították magukról, hogy gyógyult homoszexuálisok. Igaz, azt nem mondták, hogy soha nem éreznek kísértést a homoszexuális életmódhoz való visszatérésre, hanem csak azt, hogy jelentős változást tapasztaltak és ennek alapján már tudnak heteroszexuálisként élni. (Ahogyan egy gyógyult alkoholista is érezhet kísértést a visszaesésre, de attól még képes a józan életre.) Utóbb mégis azzal vádolták Spitzert, hogy 100%-os fordulatot sugallt az eredményével, pedig más vizsgálatok később kimutatták, hogy sok esetben csak részleges a változás. Addig acsarkodtak rá, hogy végül a nyomás alatt azonosult azzal, amit a szájába adtak és visszavonta a „félrevezető állítását”, hogy lehetséges a ’változás’ – persze ha ezalatt mindenkinél 100%-os ’változást’ értünk… (Magához ölelte a „szalmabábot”, amit készítettek neki.) Vagyis ugyanúgy pszichés terror alá vetették, mint az APA vezetőit, hasonlóan „jó” eredménnyel.

Támadják a tudományt, a tudósokat ebben az ügyben, meghamisítják az eredményeket – és szinte senki nem tudja. Mert hol szabad még ilyesmiket elmondani? A génmódosított növényekről még el szabad mondani azt, hogy igazából ártalmatlanok, sőt, sokak életét megmenthetnék (ld. aranyrizs)? A klímaváltozás ügyéről el szabad még mondani, hogy nem ismerjük eléggé a Föld éghajlatát befolyásoló tényezőket, visszacsatolásokat ahhoz, hogy biztos prognózisokat készíthessünk a jövőre nézve? Az atomenergiáról nemcsak a kontra, hanem a pro- érvek is elhangozhatnak? Az abortusz elleni érvek kaphatnak még nyilvánosságot? Franciaországban nem, hiszen az ottani Szocialista Párt most tiltotta be az ilyen tanácsadást, az interneten is… A baloldali, balliberális politikai lobbycsoportok fogják megmondani, mit gondolhatunk és tudhatunk? Hol a cenzúra határa? Mi a garancia, hogy van határa?

Dr. Tárkányi Ákos, szociálpolitikus